Olgi néni azt szerette, ha plafontól padlóig ér.
Ede bácsinak meg nagyjából mindegy volt, ha talált a fán elég szaloncukrot, amit ki lehetett csenni a papírjából.
Egyébként meg jobb’ szerette a kisebb fát, mert már nehezen cipelte el az árustól a kocsiig, meg otthon az autótól a liftig. És a talpba faragást se élvezte különösebben, pláne, mikor elvágta az ujját, aztán még Olgi néni is lehordta, amiért az ünnepek alatt szentségel.
Így amikor előbb a kis menyük, aztán meg a fiuk is arról magyarázott, hogy mennyivel jobb a cserepes fa, mert így a környezetvédelem, meg úgy a fölöslegesen kivágott, aztán meg kidobált szép kis fenyőfák, akkor Ede bácsi úgy döntött, még az ünnepek előtt, hogy az idén ők is cserepes fenyőt vesznek.
Olgi néni tiltakozott, sőt, azzal fenyegetőzött, ha nem lesz plafonig érő fájuk, ő bizony nem főz kocsonyát az urának, sőt, még a bejglit se süti meg, de Ede bácsi a sarkára állt, és azt mondta, vesszen a bejgli, de végre szeretné késsel és fűrészlappal elvágott ujjak nélkül ünnepelni a karácsonyt.
Így ment köztük a meccs, naponta váltakozó végeredménnyel, míg végül kicsúsztak az időből, és eljött december 24-e… és még mindig nem volt fájuk.
Szerencsére Béla szaktárs ismert valakit, aki megint csak ismert valakit a közeli kertészetben, így Ede bácsival autóba pattantak, és elrobogtak fát venni.
Persze cserepeset.
Olgi néni meg süthette közben otthon a bejglit, és miközben a dióba reszelte a citromhéjat, arra gondolt, benne kellett volna hagyni a dióban némi hajat is, és belesütni a bejglibe, az ura megérdemelné. És a diósat úgyis inkább csak a vénember eszi…
De mire a megvalósításig jutott volna, zörgött a kulcs a zárban, aztán hallotta a lépteket, ahogy beosonnak a nagyszobába.
És mivel az ura nem állt meg a konyhaajtóban, hogy – akár Oroszlánszívű Richárd… már ha ő is foglalkozott fenyőfa-beszerzéssel anno… - nagy büszkén bemutassa a szerzeményét, Olgi néni sejtette, hogy környezetvédelem ide, fölöslegesen kidobált fa oda, nem lesz valami szép a végeredmény.
No de ami a nagyszobában fogadta…
A vénember ott állt az erkélyajtó közelében… és hát fa sehol.
Illetve, mikor Ede bácsi cseppet odébb lépett, akkor derült ki, hogy van fa… csak hát kisebb, mint a vénember, aki eddig egyszerűen eltakarta a szerzeményt.
És hát hogy nézett ki az a fa, Istenem!
Satnya volt, meg véznácska, alul kopasz, mint egy kivénhedt keselyű, a felső ágai meg úgy álltak, mint a csukott esernyőnek, hogy Olgi néni a legszívesebben gombot keresett volna rajta, mint az automata esernyőn, hátha attól kinyílt volna…
Túl későn mentek, magyarázta Ede bácsi az asszony arcát látva, és tulajdonképpen örülhetnek, hogy egyáltalán még kaptak fát.
Olgi néni erre örömében úgy bevágta a konyhaajtót kifelé menet, hogy a felső üveg kilazult a keretében. És csak azért nem sütött dióhajat is az ura bejglijébe, mert Ede bácsi már korábban levitte a szeméttel a dió haját is.
Mire végzett, és kissé lecsillapult, kiderült, hogy a vénember kárpótlásul feldíszítette egyedül a fát, sőt, föl is tette a sarokban álló kisasztalra, hogy kilátszódjon a rusnya cserepes jószág a fotelek mögül. Viszont a rázsúfolt rengeteg dísszel és szaloncukorral – amik mennyiségi egysége egy darab, legalább két méter magas fenyőfához passzolt – olyan ronda lett az egész, mintha egy törpére húzták volna egy óriás ruháját. A szobába betévedő Muki is úgy megrémült a betolakodótól, hogy ijedtében a hátsójára huppant, és vonyítani kezdett, amitől meg a karfiolos nőszemély kezdett a fejük felett kopogni a zaj miatt.
Szóval csodás karácsonynak ígérkezett az idei…
Aztán megjöttek az unokák, és neki tetszett a kis fa… de hiába, Olgi néni mégse tudott megbarátkozni a törpével.
És bár máskor mindig Vízkeresztig tartották meg a fát, most Olgi néni ragaszkodott hozzá, hogy hamarabb szabaduljanak meg tőle, vagyis vigyék vissza a kertészetbe. És mert biztos akart lenni benne, hogy az ár egy részét is visszakapják, ahogy az árus korábban ígérte, ő is beült az autóba, hátra, a rusnya fát meg beállította a padlóra, a két csizmája közé, hogy még az autó ablakán át se lássák mások, milyen ronda fájuk volt az idén.
Mikor a kertészetes fickó meglátta őket, ahogy a rusnya cserepes fát cipelik, előbb elnyomott egy mosolyt, aztán sóhajtozott, és azt mondta, kár volt visszahozni ezt a nyamvadt jószágot, mert ebből ugyan sose lesz rendes, nagy fenyőfa, nem fogják kiültetni az erdőbe.
Ede bácsi már ekkor összébb húzta a szemöldökét, és azt morogta, rendes jószág ez, náluk is jól szolgált karácsonyfaként, hát nem kéne úgy lebecsülni. És lehet még belőle szép, nagy fa, ha elég napfény éri, meg elég esőt kap az erdőben.
Na, ebből egyik se fog teljesülni, morogta egy másik árus, mert ebből maximum tűzifa lesz, bár még annak is kevéske. Mert ilyen ronda fával ugyan ki akarna bajlódni?
Satnya is, mondta a harmadik, és úgy néz ki még most is, mint az esernyő, amiről lefelejtették a nyitógombot.
Ede bácsi a torkát köszörülte, aztán az asszonyra nézett.
És bár Olgi néni alig szólt hozzá az ünnepek alatt, most mégis bólintott, aztán visszaült a hátsó ülésre, és amikor a vénember odacipelte a rusnya fenyőfát, megint csak beállította a cserepét a padlóra, a két csizmája közé. Aztán még meg is támasztotta, hogy a fa el ne billenjen.
Nem szóltak egy szót sem a visszaút alatt, de nem is volt szükség beszédre.
Ede bácsi kérdés nélkül a bérházsor mögötti útra kanyarodott be, nem a házuk elé, aztán ketten kiemelték a satnya fát az autóból, és elcipelték egészen a lépcsőházuk mögötti földes területig, ahol a lakók már évekkel ezelőtt kis kertet hoztak létre, és gondozták is szorgosan.
És míg Olgi néni a rusnya fát őrizte az ablakokból kiáramló fényben, a vénember lement a pincébe ásóért.
Aztán ketten elültették a satnya fenyőfát a kiskertben, pontosan az ablakuk alatt.
