Annyi mindent írtak már a háborúról. Minden háborúról.

    Ez a könyv a második világháborúról szól.

     De az csak külső körülmény. Mert a történetben a szereplők számítanak. És ahogy a sorsuk összefonódik. És nincsenek sztereotípiák. Vannak gonosz, gyilkos, a saját fajtájukat is gondolkodás nélkül legázoló németek, és vannak gonosz, áruló franciák, akik egy darab vajért beárulják a szomszédjukat.

     És vannak a hatvan-hetvenéves francia nénikék, akik csendben megszervezik a maguk ellenállását, és vannak az ellenállókat - és a rádióikat -  kutató németek, akik nem árulják be a rádió alapján megtalált ellenállót. 

     És ott a vak lány, aki Nemo  kapitányról olvas föl az ellenállás rádiójában, és aztán zenét közvetít, és van a német fiú, aki azt a helyet keresi, ahonnan a lány közvetít. Nem azért, hogy beárulja, hanem hogy visszanyerhesse a lelke egy darabkáját.

    És ott az apa, aki makettből felépíti a várost, hogy a vak lánya megismerhesse, és biztonságban járhasson a valódi házak között, a nagybácsi, akit az első világháború pokla kizárt az életből, és legalább húsz éve nem ment ki a házából, de egy vak lány miatt összeszedi a bátorságát... és a német, aki egy elátkozott gyémánttól reméli a gyógyulást. Amiért ölni is hajlandó...

    És ott vannak a helyszínek, amik leírása a leginkább képeslapokra emlékeztetett, amik egy hely pillanatnyi képét tudják megragadni. Azután az illatok, a hangok, a szárnyaló madarak, halott gyermekek, ahogyan sorban fekszenek az út mentén, a tenger, ahogy az ember mezítláb begyalogol a vízbe, és a talpával érzékeli a homokot és a kagylókat, meg a moszatokat.

    És a csigák, kagylók, üvegdarabok, egy gyémánt... minden, amit egy vak lány kitapinthat, és amitől érzékelhetővé válik a számára a világ.

    Engem szíven ütött ez a regény, jó és rossz értelemben is. Okozott fájdalmat, de meg is hatott, és elvarázsolt azzal, ahogy a sorsok, a képek és a pillanatok összefonódtak benne...