Chorum Sieram - a 2. menet :)
2016. március 25. írta: Vitkolczi Ildikó

Chorum Sieram - a 2. menet :)

És itt egy kis - szupertitkos - ízelítő a folytatásból, ami készül, egyelőre félig, és a fióknak, de egyszer majd csak ebből is lesz könyv...

 

1

 

Miya Flower naplójából

 

Az egész a majommal kezdődött – állítottuk mi, de persze senki se hitt nekünk.

    Megmondtuk előre, mondták a nénik, de a felnőttek utólag szeretnek okosnak tűnni, és Jo szerint mi is megmondhattuk volna előre, mi lesz a vége, csak nem volt értelme, mert akkor bele se kezdtünk volna. De mióta Diggeradoc eltűnt a világunkból, halálra untuk magunkat, így amikor a majomka megjelent, nem is gondolkodtunk, csak fejest ugrottunk az újabb butaságba – ahogy a nénik utólag mondták.

    Jo nagyon hiányzott, hogy nem feleselt, Peter meg a szájába tömött néhány bogyót, és ártatlan szemekkel meredt a nénikre, én meg… nos, most én néztem rondán, összevont szemöldökkel, míg végül Sally néni kimerülten vállat vont, Jo néni meg felnevetett, mint aki azt mondja: „Úgyse gondolják meg magukat, minek strapáljam magam?”

    Aztán ültünk tovább a ketrecben, és vártuk a döntést: felszolgálnak-e minket a keselyűk vacsorára, vagy túléljük a mai utolsó étkezést.

 

2

 

Velünk mindig történik valami, állítja a nagyi, és ha most ezt olvasná, nagyon is elégedett lehetne, hogy a véleménye beigazolódott – bár nem biztos, hogy erre gondolt. Valószínűleg nem azt kívánta, hogy egy ketrecben ülve várjuk, hogy az aznapi fogás leszünk-e a keselyűfejűek étlapján. Bár - ahogy Sally néni hideglelős hangon megjegyezte -, mi ketten Peterrel olyan ványadtak vagyunk, hogy egyetlen helyi lakos se fenheti ránk a fogát, őt viszont többen is alaposan megszemlélték, miközben a csőrüket nyalogatták.

    Időközben rájöttem, hogy valószínűleg egy szót se értetek az egészből, csak a vállatokat vonogatjátok, vagy összehúzzátok a szemöldökötöket, ahogy Jo szokta, és azt gondolhatjátok: „Most meg Miyának ment el az esze?”, így, azt hiszem, jobb, ha az elején kezdem.

    Micsoda?

    Peter azt morogja, miközben a keselyűkkel szemez, hogy hagyjam, az elejét hadd mesélje Jo – hiszen a kezdeteknél még ő is velünk volt.

    Persze, ha nem tűnt volna el megint, most itt kuksolhatna velünk a ketrecben, várva, felkerül-e ma este az étlapra, de ő mindig a maga útját járja, és –

    Aúú!

    Peter oldalba bokszolt.

    Ilyenkor úgy érzem, Jo nem is tűnt el, csak beleköltözött Peterbe, és most ketten rosszalkodnak belülről…

    Megint oldalba bökött!

    Azt mondja, ne szidjam Jót.

    Hiszen igaza van. Azt se tudjuk, él-e még egyáltalán…

    De hagyom őt is beszélni, hadd kezdje csak tényleg a legelején!

    (Azért néha, ha nem bánjátok, fűzök majd némi kiegészítést Jo irkafirkájához. Persze Peter azt mondja, szerinte Jo nagyon is bánná, ha belefirkálnék a történetébe. Még szerencse, hogy Jo nincs itt, hogy kiráncigálja a kezemből a könyvét, amibe a történetet leírta… Belegondoltam. Nem, ez egyáltalán nem szerencse. Bárcsak itt lennél, Jo!)

 

    (Azért a megjegyzéseim nem maradnak ki, bánat ide vagy oda! Hiszen az előző történetbe sose szólhattam bele!)

 

....

 

6

(...) 

 

    - Szólni kell a néniknek – mondtam, mire mindkét testvérem elképedve meredt rám. Miya még a homlokomat is megtapogatta, nincs-e lázam. Peter viszont olyan csalódottan nézett rám, mintha azt közöltem volna vele, ezentúl mindig szót fogadok minden felnőttnek, nem beszélek vissza, sőt, önként és dalolva matekszakkörre fogok járni.

    - Menjünk, keressük meg őket – javasolta sietve Miya, attól tartva, hogy visszaváltozom önmagammá, és azt javaslom, most azonnal menjünk vissza a szertárba, és másszunk be a képbe.

    - Én nem megyek sehova – mondta morcosan Peter, karba fonva a karját, és az arcát felfújva bámult ránk a szőnyegről.

    - Akkor itt maradsz – vontam vállat. – De lehet, hogy ezek a fák is megelevenednek, ahogy a szertári képen, és még az is lehet, hogy kinyúlnak a képből, hogy elkapják a majmot, és ha a te lábadat fogják meg…

         Peter azonnal az ajtónál termett, és már robogott is le a lépcsőn.

         - Jo Flower, te borzalmas szörnyeteg! – förmedt rám a nővérem, majd elnevette magát.

         - Bevált, vagy nem? – vontam vállat, azzal követtem az öcsémet, csak én a korláton csúsztam lefelé, hangosan kiabálva közben Peternek, hogy meneküljön az utamból.

         - Mi ez a lárma? – hallatszott a felháborodott kérdés a nagyiék szobájából, de addigra már mindhárman hallótávolságon kívül voltunk.

 

         Mivel a nénik ilyenkor a kertben szoktak napozni, arra rohantunk éles csatakiáltásokkal. Ezeket rajtunk kívül senki se élvezte, a nénik is azt mondták, a frászt hozzuk rájuk, ha erre a sátáni üvöltésre riadnak legszebb délutáni álmukból, de erre mi sajnos nem lehettünk tekintettel. A hatalmas kerten, ahol a napraforgók szinte az égig értek, a gyümölcsfáink pedig a föld felé nyújtották még zöldes gyümölcsökkel teli ágaikat, csakis kiabálva és teljes sebességgel lehetett átrohanni, élvezve a száguldást. Ilyenkor néha még Miya is visszavedlett gyerekké, és hangosan kiáltozva űzött végig minket a kerten.

    Most is ez történt, és ahogy a vállam fölött visszanéztem, láttam, hogy a pólójába kapaszkodó majomka zászlóként lobog a nővérem mögött, aki a nagy futásban valószínűleg megfeledkezett róla.

    (Jó, jó, egy pillanatra tényleg megfeledkeztem róla, de, ahogy a nénik mondogatni szokták, a hülyeség ragadós, így én is nagyon élveztem az ordítva rohangálást. És futás közben ki tudna még a nyakában lógó állatra is odafigyelni?!)

    Azért épségben odaértünk a nagynénikhez, akik egy nagyobb zöld területen állították fel a nyugágyaikat, és most onnan pislogtak fel ránk, szalmakalapjaik széles karimája alól. Jo néni még a napszemüvegét is feltolta a homlokára, hogy jobban szemügyre vehessen minket, Sally néni csak a homlokát ráncolta a zaj hallatán, majd, látva, hogy mind épségben vagyunk, csak az eszünk ment el szokás szerint, kissé elfordult, hogy arcának másik felét is érje a nap.

    - Mi ez az őrület? – förmedt ránk Jo néni. – Hát nem telhet el nap csatazaj és halálsikoly nélkül?! Még a napot is elűzitek az égről ezzel a förtelmes ordítozással!

    Persze nem haragudott igazán, ez látszott meg-megvonagló szája sarkán. És a hangján is hallatszott: nem bánja, ha a kedvünkért félbe kell szakítania a napon aszalódást.

    - Ezért jöttünk – lihegte Peter, és a háta mögé bökött.

    Jo néni érdeklődve bámulta a levegőt az öcsém mögött.

    - Vagyis miatta – intettem a nővérem felé, aki a nénik közelében lelassított, és visszaváltozott jól nevelt félig felnőtté.

    - Mi a … te jó ég, ezt nézd, Sal! A majom!

    - Vagy te! – húzta fel az orrát Sally néni, mire hármunkból kitört a nevetés.

    - Nem te, te eszetlen csirke! – förmedt rá Jo néni. – Miya vállán! Ott a majom!

    - Milyen majom?

    - A naptól zápult meg az agyad, kedves nővérem, vagy ilyen rövid az emlékezeted? Vajon milyen majomról beszélhetek?

    - Megszökött az állatkertből? Erről itt, ni – szólalt meg Sally néni és Miya szinte egyszerre.

    Jo néni oldalra fordult, és irgalmatlanul megrázta Sally nénit, hogy a nénikénknek leesett a fejéről a kalap, a napszemüveg meg lecsúszott az orráról.

    - Naaa, Josefine… nahát, a majomka! De kedves, hogy meglátogatott minket! A nagyapa is hogy fog örülni neki! – mosolyodott el Sally néni végre, és még integetett is a Miya vállán üldögélő, kissé türelmetlennek látszó majomkának.

    - Nem hiszem, hogy udvariassági látogatásra érkezett volna – nézett fel ránk Jo néni. – Honnan szereztétek? Csak nem… Miya, ugye nem mentetek át a falon?! Hiszen megtiltottuk nektek! Hogy lehettél ilyen –

    - Ne felejtsd el, ó, bölcsesség öreganyja – vágott közbe Peter, mókásan meghajolva nénénk előtt -, hogy a családunkban két boszorkány is található, és ezek egyike úgy megbuherálta a falunkat, hogy azóta se tudunk átmenni rajta, sőt, még csak átlesni se! Ami igazán nagy igazságtalanság, de hát mit várjon az ember két banyától?

    - Ezek a banyák… ezek mi lennénk? – érdeklődött Jo néni, és az öcsémre mosolygott, mire Peter sürgősen bemenekült a hátam mögé.

    - Jo néni! – szólt Miya sürgetően a nagynéninkre, mire ő vetett még egy fenyegető pillantást Peterre, majd végre elfordult tőle, és Miyára nézett.

    - Mi az, kedvesem?

    - Nézd meg ezt a rajzot!

    Tehát Miya még a rajzról se feledkezett meg! Szégyenkezve összenéztem Peterrel, ő meg csak sóhajtott. Lemondó arckifejezése világosan jelezte: hát igen, sose érhetünk Miya nyomába.

    (Hogy ez mennyire így van!)

    - De mi… mi az ördög… ezt nézd, Sal!

    - Mi? – riadt fel Sally néni, akit közben ismét elnyomott a kora nyári napsütés. – Miért bökdösöl állandóan?

    - Térj végre magadhoz! – szólt rá Jo néni. – Nézd meg ezt a rajzot!

    - Megnéztem – bólintott Sally néni. – Elég ronda. Az iskolában nem tanítanak meg titeket rendesen rajzolni? Akkor minek jártok oda?

    - Hogy ne zavarjunk titeket napközben házias teendőitekben – mondtam gépiesen, aztán toporzékolni kezdtem. – Nézd már meg, Sally néni! Ezt nem mi rajzoltuk, hanem a majom!

    - Ezt. A majom – meredt rám Sally néni. – Neked elmentek otthonról, édes lányom, ha azt hiszed, én ezt elhiszem.

    - Tényleg a majom volt! – csattant fel végre Miya is. – Mért kell, nektek, felnőtteknek mindent órákig magyarázni?! Lelassul az agyatok működése öreg korotokra?!

    - Ez a lány azt mondta, öregek vagyunk. Hallottad, Sal?

    - Hallottam, Jo.

    - Csak szórakoznak – legyintett Miya -, hogy ne kelljen foglalkozniuk a problémánkkal.

    - Változtatnunk kell a taktikánkon, Jo. Ezek a kölykök kiismertek minket.

    (no lám. A nénik hasonló gondolatra jutottak, mint én.)

    - Na jó – mondta Miya, azzal sarkon fordult, és intett nekünk is. – Gyertek, majd megoldjuk magunk a dolgot.

   - Hé, hé, hé! Álljatok csak meg! – kapott utánunk Jo néni, hogy még a kalap is lerepült a fejéről. – Mutassátok csak azt a rajzot!

    - És ha nem? – tette a kezét csípőre a nővérem, és a háta mögött meglengette a papírt, amit én óvatosan kihúztam a kezéből.

    Most Sally néni is felugrott, mire dobbantottam, és mire a nénik odaértek, már a fejük fölött lebegtem, épp csak olyan magasan, hogy még kinyújtott kézzel se érjenek el.

    - Jössz le onnan rögtön?! – förmedt rám Jo néni. – Még meglátnak a szomszédok!

    - Ugyan! A fák koronája eltakar – feleltem, azzal hasra fordultam, úgy lebegtem a fejük fölött, egyre csak a rajzot lengetve. – És ez minek nektek? Eddig egyáltalán nem érdekelt!

    - Jól van, sajnálom. Sally néni is sajnálja. Ugye te is sajnálod, Sal? Jo, lejönnél végre?

    - gyere inkább te föl – vigyorogtam Sally nénire a magasból hívogatóan.

    - Nem képzeled, hogy a nyílt színen fogok röpködni?! – förmedt rám Sally néni. – Azonnal gyere le onnan!

    - Csak ha megígéritek – állt elébe Miya -, hogy most nem hagytok ki minket semmiből, mint a múlt évben. Addig Jo nem jön le. Tudod, hogy imád repülni. Akár napokig is ott marad, míg a szavatokat nem adjátok!

    - Úgyse bírja sokáig a levegőben – pislogott föl rám reménykedve Sally néni, talán azt remélve, hogy abban a pillanatban a lábai elé zuhanok.

    - Ugyan, Sally – legyintett a másik nénikénk. – Ha le tudott röppenni Diggeradoc háza tetejéről, ez a kis lebegés meg se kottyan neki.

    Peter cinkosan rám vigyorgott, én meg lebegtem tovább, egyre csak a papírt lobogtatva az orruk előtt.

    - Miya a válaszotokat várja – mondtam szigorúan.

    - De Jo… ezt ti se gondolhatjátok komolyan!

    - Nem azt kértük, hogy vigyetek magatokkal minket is – kiabáltam le végül dühösen a magasból -, csak azt, hogy ha találtok valamit, mondjátok el nekünk is!

    Nem is a kifakadásomon döbbentek meg mind, hanem azon, amit mondtam. Miya meg a nénik elképedve, Peter viszont csalódottan meredt rám.

    - Te… nem akarsz velünk jönni? – tátogta Sally néni.

    - Dehogynem – feleltem. – De úgyse visztek magatokkal, ezt az idén már ezerszer tapasztaltuk. Úgy tesztek, mintha hétköznapi gyerekek lennénk, és nem tudnánk, hogy van varázslat is a világon. Ezen vitázhatunk, míg mind elérjük a nyugdíjas korunkat, de a majomka nem várhat addig. Mi Miyával láttuk, hogyan nyúlkáltak ki azok a ronda fák a képből utána, hogy elkapják. Valamit tenni kell, és ha nekünk nem hagyjátok, akkor csináljatok végre ti valamit!

    - Josefine Flower, gyere le onnan azonnal, hogy megveregethessem a válladat! – kiabált föl Jo néni a magasba. – Nagyon büszke vagyok rád!

    - Még nem ígértetek meg semmit – figyelmeztettem őket, mire a nénik megadóan felsóhajtottak.

    - hát jó, ígérjük, hogy utánanézünk a dolgoknak, és ha megtudunk valamit, nektek is elmondjuk.

    Mikor leszálltam végre a fűbe, Jo néni tényleg megveregette a vállamat, Peter viszont nagy lendülettel bokán rúgott, aztán elszaladt.

    Csak ültem a fűben, és néztem utána, ahogy eltűnik a fák közt, és nem tudtam, melyik fáj jobban: a lábam, ahol az öcsém sikeresen eltalálta a délelőtt szerzett kék foltot, vagy a szívem, amiért Peter csalódott bennem. Fölnéztem Jo nénire, akinek megremegett a szája széle, és gyorsan megsimogatta a vállamat.

    - Hagyd – mondta csöndesen -, majd megérti ő is.

    Nagyot nyeltem, bólintottam, és a néni kezébe nyomtam a rajzot. Sally néni is odalépett, és összedugták a fejüket a papír fölött. Miya meg a majomka leültek mellém a fűbe, és a nővérem megszorította a kezem.

    - Hiszen nem tehettél mást – súgta. – És öt napnál tovább úgyse bírtad volna a levegőben. Éhen haltál volna, aztán, ha lepottyansz, a nénik úgyis elvették volna tőled a papírt.

    Rámeredtem, ő meg szomorú fintort vágott. Viccelni próbált, hogy megvigasztaljon, de az arcom láttán rájöhetett, hogy ez nem nagyon sikerült, mert elkeseredetten felsóhajtott.

    - Megkeressem Petert?

    - Majd… beszélek vele később…

    - Ezt nézd, Sal, ezeket a fákat!

    - Hátborzongató. Nem csoda, hogy elmenekült onnan!

    - De miért nem szólt Hetteras mesternek?

    Eszembe jutottak Peter szavai a „törpe varázsló bácsiról”, és hirtelen heves bőghetnékem támadt, így felkeltem, és visszasántikáltam a házba.

 

    A lépcsőn fölfelé bicegve hallgatóztam egy keveset, de Peter szobájából nem hallatszott semmi nesz. Így hát fölmentem a saját szobámhoz, és magamra zártam az ajtót. Aztán kínomban előszedtem a házi feladataimat.

 

(Fotó: Pinterest)

A bejegyzés trackback címe:

https://elmeselem2percben.blog.hu/api/trackback/id/tr248509776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.