Ede bácsi 34.
2017. február 06. írta: Vitkolczi Ildikó

Ede bácsi 34.

 

Ha már a hóembereknél tartunk… folytatta úgy a társalgást Olgi néni a hajnali kutyasétáltatásnál, mintha csak egy perce fejezte volna be Marika néni a történetét.

    Vajon Olgit is megijesztette egy ilyen ólálkodó rémpofa, kérdezte Marika néni kíváncsian, és kissé reménykedve is, hogy nem csak ő rombolja le mások frissen épült hóembereit az udvaron.

    Nem, felelte Olgi néni komor arccal, aztán elmesélte.

    Itt voltak az unokák a hétvégén, és nagyon élvezték a havat. Ede bácsi levitte őket szánkózni, itt csúszkált a két gyerek a ház mögötti, kisebb dombról lefelé, Olgi néni még a konyhaablakból is hallotta a boldog visításukat.

    Azért ebédelni persze feljöttek, de aztán megint csak le akartak menni mindhárman, hóembert építeni.

    Viszont a ruha csuromvíz volt a két gyereken, hiába adott rájuk Olgi néni reggel vízálló overallt, még a hátukon is folyt a víz. Így aztán neki is állt átöltöztetni őket… de egyszerre nem sikerült végezni velük, mert amint az egyikre ráhúzott valami száraz holmit, az már el is tűnt a konyhában, ahol a vénemberrel susmutolt… úgy kellett az unokák után kiabálni, hogy jöjjenek vissza, és öltözzenek fel rendesen, vagy nem mennek sehová.

    Végül el is indultak megint, Olgi néni aztán az ablakból látta, ahogy görgetik a friss hóból gyúrt gombócokat a ház mögötti füves részen.

    Igazából még örült is, hogy nincs láb alatt se a két gyerek, se a vénember, mert kalácsot akart sütni, és ezek hárman folyton ellopkodják a mazsolát, amit mindig beáztat, mielőtt belekeverné a kalács tésztájába.

    Friss, foszlós kalácsot tervezett, tejes tésztával, amit hagyni kell megkelni, amitől legalább a duplájára dagad, aztán a fazékban, amit csakis erre a célra tartogatott, majd kel még egy kicsit, és mehet is a sütőbe.

    Előbb bedagasztotta a tésztát, és csak aztán térdelt le az alsó szekrényhez, ahol leghátul tartotta a fazekat, mert évente maximum kétszer volt rá szüksége.

    Igen ám, de nem találta. Először csak úgy tessék-lássék tologatta odébb a lábasokat, fazekakat és fedőket a konyhaszekrény alsó polcán, de mivel így se került elő a fazék, kipakolt mindent a konyhakőre… hiába.

    Arra gondoltam, hogy vénségemre elment a szép eszem, Marikám, magyarázta Olgi néni dühösen. Hogy valamiért máshová pakoltam el a fazekat, csak már annyira hülyülök vénségemre, hogy megfeledkeztem róla.

    De hiába pakolta ki a többi polcot is, előbb az alsó, majd a felső szekrényből – ahol egyébként is a tányérokat meg a poharakat tartja, tehát a fazéknak esélye sem lett volna elbújni közöttük -, csak nem találta.

    Úgyhogy egy darabig csak ült a hideg konyhapadlón, és azon búslakodott, milyen pocsék dolog megöregedni, és elkezdeni felejteni. Mert ötlete sem volt, hová tehette a fazekat.

    Ráadásul a kalács is megkelt közben, lassan már kidagadt a tálból, ideje lett volna sütni… de miben?

    Másik fazékban, vetette fel tétován Marika néni, mire Olgi néni a fejét csóválta és közölte, hogy nincs másik akkora fazeka, ami pont ideális lenne a kalácsnak. Ráadásul ezt a fazekat használta már az édesanyja is a kalács sütéséhez, és Olgi néni igencsak becsben tartotta ezért.

    Akkor megcsörrent a mobilja, a vénember kereste. Először föl se akarta venni, de aztán megriadt, hogy csak nem az unokákkal történt valami, így mégis megnyomta a zöld gombot. Aztán meg Ede bácsi elégedett karattyolását hallgathatta, hogy elkészültek a hóemberrel, milyen hatalmas, pofás és tökéletes lett, és az unokák azt kérik, nézzen ki az ablakon, és csodálja meg a művüket.

    És jó, hát nem volt kedve hozzá. Csak ülni akart a kövön, és szomorkodni, még a felfázás, vagy a vesegyulladás lehetséges következményeivel se törődve. De hát mégis csak az unokák kérték, így fölkelt a padlóról, az ablakhoz ment, kinyitotta, és kinézett.

    A vénember meg a két gyerek egy hatalmas, három gömböcből összerakott hóember körül állt, és fülig ért a szájuk a büszkeségtől és a boldogságtól.

    És hát a hóember is vigyorgott, teli szájjal, talán a két ág-karjának örült annyira, meg a rengeteg, tobozból készült gombjának, gondolta először Olgi néni.

    Aztán föntebb nézett, és akkor azt hitte, mentem kiugrik az ablakon.

    Mert a hatalmas hóember a leginkább a kalapjának örülhetett, a csodás piros fazéknak, amiről már több helyen is lepattogott a zománc.

    Mivel Olgi néni ott szokta odaverni a sütő ajtajához, amikor kiveszi a sütőből a duplájára dagadt kaláccsal teli fazekat…

 

(Kép: https://hu.pinterest.com/pin/243968504784404599/)

A bejegyzés trackback címe:

https://elmeselem2percben.blog.hu/api/trackback/id/tr2512187944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása