Vitkolczi Ildikó: Ketten szöktünk meg Gergellyel... 3.
2017. március 15. írta: Vitkolczi Ildikó

Vitkolczi Ildikó: Ketten szöktünk meg Gergellyel... 3.

8

Eztán 1849 májusában találkoztunk ismét.

    Budavár ostromában vettünk részt mindketten – én kissé távolabbról, ő meg a sűrűjében, ahogyan szokta, amint azt büszkén elmesélte, amikor összefutottunk.

    Volt nagy ölelkezés – ő persze rögtön hátba vágott, aztán sietve elnézést kért, mikor látta, hogy elzöldül az arcom -, és volt friss sebesülése, vágás nyoma az arcán, aminek láttán a szememet forgattam, és megfenyegettem, ha a nővérem meglátja így, semmiképpen nem fog hozzámenni. De Gergely persze csak vigyorgott rám, mint aki jobban tudja…

    Azt mesélte, ők már május eleje óta próbálnak bejutni a várba, de sehogyse sikerül. Pedig milyen dicső tett lenne visszaszerezni a császáriaktól! Mesélt Hentziről, a vár parancsnokáról, akit Görgey megadásra szólított föl, erre ő válaszul szétlövette fél pestet…

    A történetben szó esett későn érkezett ágyúkról – ezek voltunk mi, mivel a barátom nem állhatta meg, hogy oda ne szúrjon egyet a tüzéreknek, akik ugye, rájuk, huszárokra hagyják a munka nagyobb és veszélyesebb részét -, Hentzi kitörési kísérletéről… s a résről, amely beszélgetésünk legfontosabb tárgyát képezte.

    Mióta megérkeztünk, lőttük a várat, de ha a falon belüli épületekben a magunk 6 fontos ágyúival kárt is tettünk, egészen addig nem jutottunk előbbre, míg meg nem érkeztek a 18 és 24 fontos ágyúk, s azokkal azután május 16-án sikerült végre rést nyitni a falon, a Fehérvári kapu közelében. És bár voltak azóta kísérletek, hogy katonák jussanak be a résen át a várba, eddig még senki sem járt sikerrel. Pedig ha csak egy kis csapat is bejuthatna…

    - No, hát ezek leszünk mi – mondta büszkén Gergely, engem meg oldalba böködött, ahogy a domboldalon ültünk, és biztonságos távolból az összelyuggatott falú Budavárát néztük. – Ti meg, sasszemű tüzérek, lődözhettek továbbra is innen, a távolból, hogy odabenn csak rátok figyeljenek, és csak úgy reszkessenek az inaik!

    - nem hiszem, hogy annyira reszketnének, ha eddig így kitartottak – csóváltam a fejem, s Gergely némi elégedetlen morgás után igazat adott nekem.

    És eljött végül május huszonegyedike, mire már mindannyian igen kimerültünk a többször is megkísérelt támadásoktól. De aznap, még hajnalban, egy össztűz után, amire még Gergely is elégedetten bólogatott a sötétben, amit a tüzek s a lövegek festettek vörösre, három hadtest indult újult rohamra a vár ellen.

    - Aztán jól lőjetek, Janó! Védjétek a hátsónkat, míg azokon a lajtorjákon mászunk fölfelé! – mondta nekem búcsúzóul, aztán ment, hogy megkeresse a csapatát, hogy velük együtt próbáljon a létrák segítségével fölkapaszkodni a várfalra. Én nem tehettem mást, lőttem, ahogyan parancsolták, és közben próbáltam elképzelni a barátom útját, hogy épp merre járhat.

    Azt mesélték később, több csapat próbált a létrákon fölmászni, megint mások pedig – például Driquet alezredes zászlóaljai - a rondellánál tört résen át kíséreltek meg bejutni a várba, s bár szakadatlan tüzeltek rájuk, mivel a katonák szinte négykézláb tudtak csak bejutni a törmelék között, a golyók többsége ártalmatlanul fütyült el a fejek fölött.

    Én két emberről hallottam később, akik az udvari istállóknál – ahová egy kertbe vezető, alacsonyabb falon át sikerült bejutni -, a falat megmászó, önkéntesekből alakult csapatot vezették. Egyikük Ghyczy István százados volt, a másik meg a csapat legfőbb parancsnoka: Máriássy János ezredes. Még nem értek föl a létrákon, amikor Ghyczy századost lövés érte, s egy lapos épület tetején lelte halálát, ahová a katonáink fölkapaszkodtak, s ahonnan újabb létrák segítségével kísérelték meg azután a föntebbjutást. És bár Máriássy ezredes is megsérült, ő vezette tovább a létrákon fölfelé kapaszkodó csapatot. De mire fölértek, a rondellán már ott lobogott a fehér zászló, s egy csapat olasz katona várta őket, fegyvereik a földön, és mind megadták magukat Máriássy csapatának.

    Így hát ő úgy harminc emberrel nekiindult a várnak, s persze közöttük volt a barátom is, hiszen ki nem maradhatott volna az ilyesmiből – és persze az ostrom után el is akart dicsekedni nekem azzal, hogy milyen kisszámú csapat tagjaként vették be a várat. Tudta, hogy egyrészt megkönnyebbülést éreznék, amiért nekem nem kellett ott lennem, másrészt viszont dühös lennék, hogy neki megint kijutott a dicsőségből. És az ilyesmit mindig is nagy kedvvel dörgölte az orrom alá…

    Szuronyszegezve mentek az utcákon, el a szanaszét heverő holtak mellett, a szent György tér felé, s útközben aztán összeakadtak a rés felől érkező Driquet ezredessel s az embereivel, de a nagy ölelkezés után csak mentek tovább, majd újabb honvédeket találtak, és velük egyesülve folytatták a vár felderítését.

    Kétszer is sortűz fogadta őket, de mentek tovább rendületlenül.

    Gergelyt a második alkalommal találták el, s ő térdre bukott.

    A vár elfoglalása után mi, tüzérek is felderítőútra indultunk az utcákon s az épületekben, még fölhasználható lövedékek után kutatva. S én persze abban a reményben is jelentkeztem a korántsem veszélytelen munkára, hogy valahol a várban majd összefutok az én hebehurgya barátommal, s ha látja, mily veszélyes a feladatom, nem dörgölheti majd többé az orrom alá, hogy mindig csak ő fordul meg a dolgok sűrűjében, én meg a háttérben kivárom, míg elvonul a veszedelem.

    Így találkoztam azzal a csapattal, amely a várban elesett honvédek holttesteit gyűjtötte össze.

    A barátomat ismét csak honvédköpenyben cipelték le a harcmezőről, négy honvéd, könnyebben sebesültek maguk is, s amikor összefutottam velük a szűk utcában, ahol a házakat vizsgáltam át, előbb csak az ismerős egyenruhát láttam meg a reggeli fényben. És csak azután Gergely arcát.

    Mondják, úgy esett el, hogy éppen nevetett, hiszen megtette, amire vállalkozott: bejutott az ostromlott várba, s mily veszedelmes módon! A szemébe nevetett a halálnak… Aztán Zsófi nevét emlegette. És engem hívott. Hogy vigyem hírét az otthoniaknak… és Zsófinak, hogy bocsásson meg… 

9 

- És azután, úrfi?

    - Azután? Jött Világos… és a fogság. 

10

A muszkának adtuk meg magunkat augusztus 23-án, s ők lefoglalták mind a fegyvereket s az ágyúinkat, és cserébe védelmet ígértek – végül mégis a császáriak kezei közé kerültünk, s ott is a sorozóbizottságok elé…

    Nekem akkor már minden mindegy volt. Haza nem akartam menni, hiszen hogyan vihetném hírét annak, ami történt? Hogyan állhatnék Gergely apja, a saját apám… de legfőképp Zsófi elé? Hogyan mesélhetném el azt a végső ostromot, a barátom bátorságát, amiről az életben maradottak beszéltek – és hogyan ismételhetném el az utolsó szavait? S ha bárki is hibáztatna, hogy nem vigyáztam eléggé a barátomra… nem tudna olyasmit mondani, ami nagyobb fájdalmat okozna nekem, mint ami Gergely elvesztése miatt minden pillanatban kínzott.

    Talán, ha mindennek a végén mégis győztünk volna… Akkor talán lett volna értelme.

    Hiszen oda Petőfi, s a tábornokaink mind foglyok…

    Gergely mégis azt mondaná, megérte. Hiszen több mint egy éven át úgy érezhettük, elérjük a célt, amiért harcoltunk, és végre szabadok lehetünk, lerázva magunkról a császári jármot. Most mégis veszve minden. Kossuth külföldön, Görgey fogoly… mi pedig mehetünk a Monarchia földjére, távol az otthonunktól, harcolni azokért, akiket oly keservesen gyűlöltünk…

    Aztán augusztus végén egy ismerős őrmester keresett meg a fogolytáborban. Egy papír volt nála, azt rázogatta az orrom előtt. Állt már rajta tizenegy név az övével együtt, azt mondta, ha akarom, az enyémet fölveszi tizenkettediknek.

    Mivel nem mutattam semmi kíváncsiságot, dühösen, de visszafogott hangon rám förmedt, hogy ne legyek már ilyen ostoba, ha a barátom meghalt is, azért nekem élni kell. Helyette is. És hogy legyen, aki hírt visz, és elbeszéli az otthon maradottaknak, mi hogyan történt. És bár én nem mutattam nagy lelkesedést, fölírta a nevemet a papírra, s másnap, az osztrákoktól az összes megmaradt pénzünkön szerzett elbocsátó levél segítségével elindultunk haza Aradról.

    Tegnapig még egy másik szekéren ültem, s csak a megye határában váltam el a társaimtól. Azután felvett maga, bátyám. És kérte, hogy meséljek a csatákról. Lehet, hogy nem ilyen történetet remélt. De nekem nem maradt másom, csak egy barátság története…

    Látja, itt ez a kép is…

    Az enyém odaveszett valamikor a harc hevében. Hogy pontosan mikor, már magam sem tudom. A Gergelyét az ostrom után megtalálták a zsebében. Látja, bátyám, most azt viszem hazafelé. Elrejtettem, amikor a muszka, a fogságba esésünk után, elvette minden holminkat. A kép bal alsó sarka hiányzik. Elvitte egy golyó. Azt mondták, ott érte Gergelyt a végzetes lövés…

    Hát, köszönöm, hogy elhozott idáig, bátyám. A város határából inkább gyalogolnék. Látja, most fényes nappal van, amikor meg, majdnem egy éve, elhagytuk a várost, koromsötét volt az ég. Mégis mennyivel fényesebbnek tűnt akkor minden…

    Ha hazaértem, nem mesélhetek másról, csak a győztes ütközetekről, a hősies helytállásról – s Gergely ezt is mennyivel jobban, színesebben tehetné, nevetést fakasztva ott, ahol kell… és sírást, ha szükséges. S most mégis rám marad az egész történet…

    Hát, ég áldja, bátyám. Köszönöm a fuvart.

11

Ketten szöktünk meg Gergellyel. S most mégis egyedül térek haza…

 

(Kép: http://nava.hu/id/1967700/)

A bejegyzés trackback címe:

https://elmeselem2percben.blog.hu/api/trackback/id/tr5112340167

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.