Kati néni...
2017. július 17. írta: Vitkolczi Ildikó

Kati néni...

Kati néni a dédnagymamánk nővére volt.

    Gyerekszemmel nézve igen öregnek tűnt, mivel ősz volt a haja, két, vékony karján ráncosan lógott a bőr, mindig otthonkaszerűséget viselt, ha nála jártunk, és a fülcimpáján, ahol régimódi arany fülbevalót viselt, nem olyan aprócska volt a lyuk, mint az én fülemen, hanem hosszú és keskeny, és a súlyos fülbevaló meg is nyújtotta a fülcimpáját. Ráadásul az egyik szemgolyója nem mozgott, bent ült a szeme sarkában, amit iszonyodva lestem, amikor azt gondoltam, nem veszi észre.

    Nem akartam nézni, de van az a gyermeki morbid kíváncsiság…

    Kati néni egy szűk kis mellékutcában lakott, régi házban, belső udvarosban, (mint amilyenben az Égigérő fű-ben Misu titkot talál), az emeleten, ahová kopott kőlépcsőkön lehetett fölmenni, aztán át egy kétszárnyú, barna csapóajtón, majd végig a folyosón. Ott tanultam meg, mi az a gang, és hogy régen sok embernek csak kinti, folyosói budi jutott, nem hideg-melegvizes fürdő a lakásban.

    És igen, nekünk is oda kellett kimennünk, ha vécézni kellett, és télen igencsak hidegen tapadt az ember fenekéhez az ósdi vécédeszka…

    Kati néni az emelet utolsó lakásában lakott, épp a ház sarkán, ahová olyan külső folyosón lehetett eljutni, aminek a padlója kifelé, az udvart felölelő mélység felé lejtett, és az embernek az volt az érzése, hogy csak a cirádás, kifelé dőlő, néhol rozsdás fém erkélykorlát gátolja meg abban, hogy lezuhanjon a mélybe.

    Hogy azóta félek-e bárhol nekidőlni erkélykorlátnak, abban a hitben, hogy az bármikor kidőlhet… nem tudom… De erős a gyanúm…

    Kati néni lakása igazi, régimódi cselédszoba volt – amire csak sokkal később jöttem rá, amikor már olvastam regényeket arról, hogyan éltek az emberek a szüleim és a nagyszüleim fiatalsága idején. És anya el is mesélte, többször is, hogy Kati néni egy nagyságos asszony, a doktorné cselédje volt fiatalkorában – akihez egyébként át is látogattunk olykor… mivel ő is abban a házban lakott, ami valamikor teljes egészében az övé és a családjáé volt.

    Aki tényleg ismeri az Égigérő fű filmváltozatát, és emlékszik rá, hogy a szenesember anyukája milyen hatalmas lakásba költözött át, az sejtheti, miről beszélek. Világos, fényes parketta, hatalmas és tágas helyiségek, az ablakokon beáramló fény… és csönd, és tisztelet, és csak akkor szólalhatsz meg, ha P. néni kérdez, megértetted?

    Hogy P. néni lakása milyen volt belülről, arra egyáltalán nem emlékszem, és ez fura.

    A Kati néniére már jobban, pedig kicsi voltam még, amikor hozzá jártunk.

    Az aprócska, téglalap alakú szobát szinte teljesen elfoglalta az egyszemélyes ágy, ami mindig le volt takarva, amikor vendégségbe mentünk, de a takaró alól itt-ott kivillant a lepedő, vagy a paplan fehérsége. A szemben lévő, hosszabbik falnál sötét, vaskos ruhásszekrény állt, az a fajta, ami nem csak akkor nyekereg és recseg fájdalmasan, ha kinyitják az ajtaját, hanem akkor is, ha csak hozzáér az ember…

    Szék az sose volt elég, így Kati néni mindig az ágyon üldögélt, anya az egyik széken, mi meg, gyerekek, a másikon. Fél fenékkel, ami sokszor civakodáshoz vagy lökdösődéshez vezetett, míg anya szigorúan ránk nem sziszegett…

    Ami élesen megmaradt még, ennyi idő után is, az a szinte állandó kávéillat, ami betöltötte a kis szobát. Bármikor mentünk, Kati néni kávét főzött a kis sparhelten, kotyogósban, persze, és volt fehér papírdobozban kockacukor hozzá - szép, rendezett, de legfelül már megbontott sorokban -, amiből kivehettünk egyet-egyet, és megbuktathattuk a felnőttek kávéjában.

    Soha olyan finomat, mint ahogy a cukor édessége keveredett a kávé keserű ízével, és ahogy a cukor egyik fele még ropogott a fogaink között, miközben a másik fele már szétolvadt a kávétól…

    A falak színe világos volt, piszkosfehér, de az különösebben nem érdekelt minket… ellenben a két figura a falon…

    A mai napig nem tudom, hogy a fekete figurák fémből készültek-e, vagy műanyagból, de ez igazából már akkor se számított, csak az, hogy soha senki másnál nem láttunk ilyesmit. Fekete körvonalak, felszögelve a falra.

    Az egyik Foxi Maxié, a másik meg Frédié a frédibéni-ből…

    Gyerekként kevés dologra vágytam annyira, mint arra, hogy valamelyiket megkaphassam…

    Hogy kitettem volna-e a falra, ha megkapom, örök rejtély marad.

    Idős rokonunk egy darabig eljárt hozzánk vendégségbe, olyankor anyával és Dédivel a konyhákban kártyáztak, szigorúan magyar kártyával, és csakis snapszlit, és állandóan összevesztek a  kártyán, mivel mindketten csaltak, és természetesen a másikat vádolták a csalással…

    Aztán, mikor már idős lett és beteges, és nem maradhatott egyedül a cselédszobában, öregek otthonába került.

    Ma úgy nevezik, szociális otthon, de nem volt az más, mint megfáradt öregek lerakata, olyanoké, akiket a család már nem akart, vagy nem tudott magához venni, hogy gondoskodjon róla.

    A nővéremmel rendszeresen látogattuk, de nem volt jó őt ott látni.

    Hiába volt valamivel nagyobb a szobája, mint otthon, abban már nem egyedül lakott, hanem egy másik nénivel, és onnan már nem jöhetett ki se kártyázni, se átugrani nem tudott a szomszédba, hogy pletykáljanak egy jót a doktornéval, vagy beszélgessenek a régi szép időkről. Amik igazából nem is lehettek annyira szépek, hiszen egy volt cselédről meg az asszonyáról beszélünk… de mégis jobb lehetett, mint az az időszak, amit Kati néni az otthonban volt kénytelen eltölteni.

    Nem volt hosszú idő…

    És nem maradtak utána fényképek, csak egy-kettő a dédnagyanyám későbbi hagyatékában, nem maradt meg a hangja, ahogy nevetett, vagy ahogy a húgával vitázott a kártya miatt…

    És nem maradt meg se Foxi Maxi, se Frédi a falról…

    De attól még az emlékek megmaradnak – és addig, valamiképpen, ő maga is.

    A sötét rózsaszín, vagy talán bordó ruhája, megkötős övvel a derekán, a kék köves fülbevalója, a tényleg ijesztő szeme, a szíves vendéglátása, őszes haja, amit műanyag fésűkkel tűzött fel mindig, a kávéba buktatott kockacukor… a lejtős gang és a visszhangzó udvar, sarkában a porolóval…

    Néha, idősebb korunkban, mikor Kati néni már nem élt, a nővéremmel – olykor egyedül – bementünk a régi házba, megálltunk az udvaron, és fölnéztünk az emeletre, a legszélső ajtóra, ami mögött már más lakott, nem a dédnagyanyánk nővére.

    Hiányzott.

    Aztán felújították a házat, lett kaputelefon, és csupa ismeretlen lakó, eltűnt a doktorné is, és a házra emléktábla került, ami azt hirdette, hogy valami – számunkra ismeretlen – híresség lakott egy darabig a házban.

   Ha azon az utcán megyek végig, és meglátom már messziről a szürke táblát, mindig arra gondolok, más van odaírva rá. Nem az ismeretlen hírességről szól a szöveg, hanem arról, hogy ebben a házban lakott, élt, szomorkodott, örvendezett és dolgozott, kávét főzött és padlót vikszelt, és jobb életről álmodott az én fogadott dédnagyanyám, a valódi, vér szerinti Dédim nővére, a valahai Beke Bálintné, Kati néni...

(Az egyik megmaradt fotónk Kati néniről.)

A bejegyzés trackback címe:

https://elmeselem2percben.blog.hu/api/trackback/id/tr3812669435

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.