Hagyaték
2018. november 01. írta: Vitkolczi Ildikó

Hagyaték

Mióta a három gyerek az eszét tudta, Dédi mindig ott volt. Eljött minden szombaton és minden karácsonykor. Szombatonként süteményt sütött, pihent kicsit, beszélgetett, és délután hazament. Karácsonykor ott is aludt, mert nélküle elképzelhetetlen lett volna az ünnep.

     Dédiben az volt a jó, hogy várni lehetett rá. Míg a régi, kertes házban lakott a család, ki lehetett állni a kapuba, és lesni, hogy jön-e már, és melyik irányból, mert ha az utca távolabbi vége felől jött, akkor hozott cukrászsüteményt is.

     Később az új, bérházi lakásban az erkélyre lehetett kiállni, és lesni a jöttét, mert onnan látható volt még az útkereszteződés is, és ha feltűnt a távolban, le lehetett rohanni elé a harmadik emeletről, egészen a boltig, ahol már jött is Dédi, aki mindig úgy tett, mintha meglepődött volna azon, hogy a három gyerek elébe ment.

     Még lent, a ház előtt el lehetett venni tőle a régi, bőrbetétes szatyrát, amiben pénztárca volt, meg fehér, hímzett zsebkendő – vagy virágos és gombás, mint a gyerekeknek - és a köténye a sütéshez; és a hosszú, fanyelű esernyőt, amit mindig magával vitt mindenhová, és amit mindhárom gyerek csodált, mert a vásznát sárga, piros és barna kockák tarkították, és sokkal szebbnek tűnt bármelyikük saját, unalmas összecsukható ernyőjénél.

     Dédiben az is jó volt, hogy a lakásba felérve lehetett rohanni a papucsáért, birkózni érte, és vitatkozni azon, hogy ki vigye oda neki a régi bőrpapucsot.

     Dédiben még az is jó volt, hogy olyan süteményeket sütött, mint senki más, és közben olyan dalokat dúdolt, hogy „Megcsípte Sárit a darázs, nőtt a seggin egy pattanás…”.

     Dédi hímezni is tanította két dédunokáját, de a két lány terítőinek a visszája – főképp a kisebb lányé – inkább emlékeztetett a térképeken látható vasúti csomópontok hálózatára, sok kereszteződéssel, mint olyasmire, amit ki lehetne tenni dísznek az asztalra, vagy a szekrényre.

     Dédiben az is jó volt, hogy délután el lehetett kísérni a villamosmegállóig, megvárni vele a villamost, ahol sose hagyta, hogy a fiatalok átadják neki a helyet, mert „fiatalnak is fájhat a lába, vagy lehet fáradt …”. A megállóig nem is kellett vele beszélgetni, mert néha a közös hallgatás volt a legjobb az egészben.

     Dédi kortalannak tűnt. Mindig is fehér volt a haja, frissen berakva, két szemüvege volt, SZTK-kerettel, egy egész napra, egy meg olvasáshoz. Gumiszalaggal rögzíthető harisnyát viselt.

     Dédiben az is jó volt, hogy az egyik nővére is a városban lakott, és míg fiatalabb volt, ő is eljött néha vendégségbe a családhoz. Ilyenkor kártyáztak is magyar kártyával, és a két nővér mindig összeveszett, mert mindketten csaltak a snapszliban.

     Dédiben az volt még a jó, hogy az arca láttán azt lehetett hinni, hogy egy megöregedett tündér, aki véletlenül pottyant a földre, de ha már így történt, hát nagyon jó helyre esett. A három gyerek legalábbis el se tudta képzelni nélküle a szombatokat vagy a karácsonyt.

     Dédi hímzésből élt, egy kis félszobában a fiánál, a gyerekek nagyapjánál, aki sose látogatta a családot. Dédi férje cipészmester volt a háború idején, aki később nem lépett be a szövetkezetbe, s így a halála után az özvegye nem kapott nyugdíjat. Így hát terítőket hímzett, és eladogatta őket a népművészeti boltoknak.

     Dédi több mint húsz évig jött el a családhoz minden szombaton és karácsonykor, és csak az tarthatta vissza, ha megbetegedett, vagy nagyon fájt a lába.

 

                                                                         *

 

A bérházban, ahol a család lakott, nem volt lift. Talán a tervezők úgy vélték, a négyemeletesekbe csupa fiatal pár költözik majd, akik sosem öregszenek meg, így még húsz-harmincévnyi ott lakás után is vígan kaptatnak majd fel akár a negyedik emeletre is. (Ami a magasföldszinttel együtt már az ötödik emelet.)

     Dédi nyolcvankilenc évesen még felgyalogolt a harmadik emeletre. Egyre lassabban járt, de ment, mert várták.

 

                                                                         *

       

Azon a napon is elébe mentek, a két nagylány és a nagyfiú. Nem rohantak fel előtte a lépcsőn, mint régen, gyerekkorukban, mögötte mentek, kivárták, míg felér, és vele pihentek minden lépcsőfordulóban. Vitték a szatyrát, ami most valahogy könnyebb volt, meg a fanyelű esernyőt.

     Fent a lakásban Dédi leült a konyhaszékre. Hozták a papucsát, de nem vette fel. A táskáját se nyitotta ki, és nem hajtogatta ki belőle a kötényét.

     - Ezt neked adom – mondta a kisebbik lánynak, és felé nyújtotta az esernyőt, de ő nem vette el.

     Arról dadogott riadtan, hogy nem lehet az övé az ernyő, hiszen Dédinek még kell, szüksége lesz rá, mikor eljön hozzájuk, hogy ne ázzon meg.

     - nem jövök többet – felelte Dédi, és az arca olyan volt, mint előtte még sosem. – Nem bírok már feljönni az emeletre. Most se maradok, csak búcsúzni jöttem. No, kell, vagy visszavigyem?

     Elvettem tőle az ernyőt.

     - ne sírj – mondta, de nem kelt fel a székről, hogy megvigasztaljon, mint régen mindig. – Ennek is el kellett jönnie.

     Berohantam a szobába. A nővérem, aki az ágyon ülve olvasott, értetlenül nézett fel rám.

     - Dédi nem jön többet. Nekem adta az esernyőjét, mert neki már nem kell – mondtam, és befordultam a nyitott ruhásszekrénybe sírni.

     Csak az ajtó nyikordulása jelezte, hogy a nővérem kiszaladt a szobából.

 

                                                                         *

        

Soha többé nem láttuk Dédit. Úgy ment el, most először, hogy nem kérte, kísérjük el a megállóig.

     Kórházban halt meg, úgy, hogy arról se értesültünk, beszállították. Úgy halt meg, magányosan, hogy el se köszönhettünk tőle.

     Azóta üresek a szombatok, és nincs olyan karácsony, hogy ne hiányozna a családi asztal mellől.

     Tizenhárom év telt el a halála óta, de az esernyő még mindig megvan. Ha esik, lemegyek az utcára, felhúzom az ernyőt, és elindulok.

     Ketten megyünk olyankor mindig. Ketten: én meg a dédnagyanyám.

A bejegyzés trackback címe:

https://elmeselem2percben.blog.hu/api/trackback/id/tr8514337881

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

látjátok feleim szümtükkel 2018.11.07. 13:01:22

Jé, kit láttam tegnap az esőben? Egy dédit, és a dédunokáját egy kockás esernyő alatt. A dédi mosolygott széplelkű dédunokájára.

szepipiktor 2018.11.07. 13:01:27

Azért egy ilyen szép támát cenzúrázol...? Milyen ember vagy te?

bbwd 2018.11.07. 13:01:29

ez nagyon szép...

sajnos ez az idősek sorsa, többnyire magányosan élnek és halnak meg

amúgy a család miért nem látogatta a dédit?

Vitkolczi Ildikó 2018.11.07. 13:04:29

@bbwd: A nagyapámmal élt, aki egyszerűen kitiltott minket onnan, így nem mehettünk el hozzá. Így arról sem értesítettek, amikor kórházba került.A halálhírét voltak "kedvesek" közölni. :( Úgy gondolom, ha meg tudtuk volna oldani, hozzánk költöztetjük... de nem tudtuk.