A fülszövege miatt kezdtem el olvasni Jean-Paul Didierlaurent könyvét...
Különös jelenethez asszisztál reggelente a 6 óra 27-es, Párizs környéki RER-járat utazóközönsége.
Egy fura fiatalember nap nap után ugyanoda telepszik le, táskájából előkotor néhány viseltes lapot, majd az összefüggéstelen könyvoldalakat felolvassa a vonatkocsi plénumának okulására. A "felolvasó", Guylain Vignolles egy könyvzúzdában dolgozik, a démoni kisugárzású, gyilkos hajlamú zúzógépet irányítja, és gyűlöli ezt a hóhérmunkát. Bizalmasa egy aranyhal, legjobb barátai egy balesetet szenvedett volt munkatársa, akinek eltökélt szándéka, hogy visszaszerezze odaveszett lábait, valamint egy hóbortos versfaragó, aki kizárólag rímekben hajlandó kommunikálni felebarátaival.
Egy szép napon történik valami. Váratlan esemény forgatja fel Guylain hétköznapjait. Vajon hová, milyen emberi kapcsolatok, milyen új élet felé vezetik a nem várt változások?
...aztán elég gyorsan abba is akartam hagyni.
Adott egy fiatalember, aki minden nap nekiáll hangosan felolvasni a 6 óra 27-es RER-járat utazóközönségének.
Nem tudtam, mi az a RER, így utánanéztem: expressz metró, oké, ettől még nem lenne izgalmas a dolog. Nyilván fura, ha valaki hangosan felolvas a metrón, nálunk talán leüvöltenék a fejét, hogy kussoljon, mert zavarja az embereket az olvasásban, alvásban, kimerülten maguk elé bámulásban... akármiben.
A könyvbéli franciák viszont toleránsabbak ebből a szempontból, sőt, ők már egyenesen igénylik a reggeli felolvasást.
Nem is ez volt a bajom a történettel... hanem ami utána következett.
Az már a fülszövegből is kiderült, hogy a főhős, a fura nevű Guylain Vignoles (ejtsd: gilen vinyol) brutális helyen dolgozik, amiről előbb csak azt tudjuk meg, hogy egy Izét kezel, ami hatalmas, német gyártmány, ocsmány zöld színű... és néha patkányokat eszik.
Máskor meg lábakat.
És ez még mindig nem egy horrorkönyv első néhány fejezete... hanem a könyvzúzda leírása, kissé mitizált formában.
Nekem, íróként, a szívem hasadt meg, ahogy a szerző leírta a folyamatot, ahogy a hatalmas - és embertelen - gép elpusztítja a könyveket... hogy aztán a maradványokból újabb könyvek szülessenek... ez utóbbi gondolat sem volt túl vigasztaló a számomra.
Szóval: fölmerült bennem a gondolat, hogy félbehagyom a könyvet, és keresek valami kevésbé lélekgyilkos történetet.
De!
A következő fejezetben Guylain barátunkat - aki egyébként gyűlöli a munkáját, és a felolvasást is a saját lelke megmentésére műveli, a szétzúzott könyvek megmentett lapjaiból - meghívja két idős hölgy, a felolvasások rendszeres hallgatói a metróállomásról, hogy olvasson fel szombaton náluk, ugyanúgy, ahogyan azt a metrón is teszi.
Guylain csak egy kicsit vacillál, aztán megy... mint kiderül, egy idősek otthonába.
És amikor elkezd felolvasni... ott beleszerettem a történetbe.
Mert az otthon lakói nem csak hallgatnak és figyelnek.. de kérdezősködnek is.
Az első könyvrészlet egy halott részletes leírása, ami az öregeket rögtön lelkes találgatásra készteti: vajon hogyan halt meg a lapokon szereplő férfi? Csak úgy simán, vagy öngyilkos lett, esetleg megölték... borzongatóan izgalmas lehetőségek.
- Öngyilkosságról van szó?
Guylain azon vette észre magát, hogy megnyugtatóan megjegyzi:
- Hát igen, nagyon úgy tűnik.
- Egészen biztos, hogy egy 45-össel csinálta - jelentette ki egy kis kövér férfi rekedtes hangon.
- Szerintem inkább 22-essel. Aprócska lyukról van szó - szállt vitába vele egy másik.
- És miért nem vadászpuskával? - kérdezte hebegve egy tolószékben kuporgó nénike.
- Nahát, Ramier asszony, maga szerint hogy lőtte volna magát halántékon egy vadászpuskával?
- Esetleg gyilkosság történt. Bár nem hinném - jelentette ki egy öreg kételkedve.
A harmadik részlet felolvasását aztán egy helyi lakó, egy idős hölgy könyörgi ki magának, és Guylain egy idő után elhűlve ismeri fel, hogy a felolvasott részlet épp egy szexuális aktus "előkészületeiről" szól...
És bár ő meg van győződve róla, hogy a megbotránkozott öregek elzavarják, vagy sose hívják többé...
Jézusmária, bekövetkezett, amitől Guylain rettegett. Egyenest a katasztrófába robognak, ha nem avatkozik közbe azonnal. Rögtön le kell Huguette-et állítani, mielőtt még John és Gina tök meztelenül ott hemperegnének a kamion ülésén, egymás intim testrészeit tapogatva. És ahogy haladnak a dolgok, szép esély van rá, hogy ez még a második oldal vége előtt bekövetkezik!
- Huguette, szerintem jobb lenne...
- Pssssssszt!
A hallgatóság uniszónóban hallgattatta el, a hölgyek és urak egyetlen szófoszlányt sem óhajtottak veszni hagyni a szövegből - Guylain felfogta, hogy nagyon rossz néven vennének bármiféle beavatkozást."
... még annyi lelkesen csillogó szempárt és földerült arcot nem látott, mint a felolvasás után az otthonban...
És, ahogyan az a fülszövegben olvasható, nem Guylain az egyetlen fura alak a könyvben.
Ott van régi barátja és volt kollégája, Guiseppe, akinek a lábait az Izé vágta le, és aki fura módon próbálja "visszaszerezni" a lábait, vagy a kapuőr Yvon, aki csakis alexandrinusokban hajlandó kommunikálni. Aztán a regény két "főgonosza" - már az Izén kívül -, Kowalski, a cég folyton üvöltöző főnöke, és a gyógyíthatatlanul és veszélyesen ostoba kolléga, Brunner, akinek egyetlen vágya, hogy a zúzógép kezeléséhez szükséges képesítés megszerzése után végre önállóan pusztíthassa a könyveket.
És akkor még nem szóltam Julie-ról...
Egy nap Guylain egy pendrive-ot talál a metró ülésén, ahová le szokott telepedni olvasni. Miután otthon megnyitja a pendrive-on található mappát, fura szövegeket talál benne, amiket egy fiatal nő írt, a 14 717 darab csempéről, amit a nő naponta takarít (és így már "személyesen ismer"), a 10 órás dagadékról, aki sose ad borravalót, bár mindig mocskot hagy maga után... és így elég gyorsan kiderül, hogy egy pláza mosdójának őre, magyarul egy fiatal vécés néni írta a dokumentumokat a mindennapjairól - de olyan ellenállhatatlan stílusban, és annyira tele életszeretettel, hogy Guylain elhatározza, hogy megkeresi...
Tovább nem mesélem, akit érdekel, mi lesz Guylainnel, Julie-vel, vagy éppen Giuseppe lábával, olvassa el a könyvet!
A végén azért még idézném az egyik kedvenc részemet.
Guylain egyetlen társa hosszú ideje az aranyhal - ami, sajnos, fogyóeszköz is, mert a történet idején épp az ötödik hala pusztul el, így kénytelen elmenni az állatkereskedésbe, hogy megpróbáljon találni egy ugyanolyan példányt, mint amit épp elveszített.
Az eladónő ajánl neki mindenféle divatos fajtát, ám Guylain elégedetlen a kínálattal.
Guylainnek kedve lett volna megkérdezni a lányt, hogy nem árulják-e a standard modellt, a közönséges aranyhalat, egyetlen farokkal, ami éppen megfelel a célnak, tudniillik hogy a hal körbe-körbe úszkáljon az akváriumban, és két apró szemmel a feje egy-egy oldalán, ott, ahol a szemnek lennie kell. De nem kérdezte, hanem a zsebéből előhúzta Rouget de Lisle fényképét - ő volt a dinasztia atyja, aki először uralkodott ezen a néven, vele kezdődött el minden, és meglengette az eladónő orra előtt:
- Én csak egy ugyanilyet szeretnék - és mutatóujjával megütögette a viharvert fényképet.
A könyvet a Magvető adta ki 2015-ben, a szöveget Tótfalusi Ágnes fordította, szerintem nagyon élvezhetően és remekül.
(És itt egy másik kiadás, számomra cseppet fantáziadúsabb borítóval, de ne legyünk telhetetlenek, a tartalom így is tökéletes.)
Jó olvasást kívánok!
(Képek: https://km.wordpress.com/tag/svedul/page/2/
http://ujforras.hu/jean-paul-didierlaurent-a-627-es-felolvaso-reszlet/)
