Egy ház - titkos - élete 1.
2016. április 05. írta: Vitkolczi Ildikó

Egy ház - titkos - élete 1.

1

Egy bérház kívülről csak szürke beton, fém erkélykorlátokkal, biztonsági üveggel, és sötéten ásító ablakokkal...

A lépcsőház fala egészen addig tiszta és makulátlan, míg át nem adják az épületet, és be nem költöznek az új lakók. Akkor örökre - vagy a következő felújításig - ott marad, a vakolatba vésve szinte minden új lakó érkezésének nyoma - például a gyereké, aki a kulcsa hegyes végével karcolta bele a nevét a földszinti falba. Vagy az asszonyé, aki az anyóstól kapott vázát koccantotta neki véletlenül az emeleti falnak, és így, hogy mindkettő sérült, a fal is, meg a váza pereme is, odafönt, a lakásban majd kénytelen lesz a vázát a komódon úgy forgatni, hogy ne látszódjon a sérülés. A lépcsőházi fal meg úgyis közös tulajdon, ha ott sérülés történt, majd kijavíttatja a fenntartó...

Nyolcéves voltam, amikor a frissen épült bérházba költöztünk.

Kellett egy kis idő, míg megismertük a lakókat, és egy idő után már pontosan tudtuk - már amennyire lehetett egy bérházban -, melyik ajtó mögött ki lakik.

De arra azért elég gyorsan rájöttünk, hogy nálunk nem lakik Poldi bácsi, hogy hazatérve, és a ház előtti padon megpihenve a szépződgyep-et hiányolja. És nem volt Poldi néni se, hogy fél kocsikeréknyi lekváros kenyerekkel lakassa jól a ház teljes népességét - különös tekintettel a kiskorúakra... Hiányoltuk még Dezső bácsit is, aki még mindig a lovakat hiányolta az udvarból... és a titkot is. (Aki nem tudja, miről beszélek, sürgősen guglizza az Égigérő füvet, nem fogja megbánni!)

egig03.JPG

 

Volt viszont nálunk F. bácsi, aki tavasztól őszig kertészkedett, M. néni, aki folyamatosan hallgatózott, vagy J. néni, aki - bár nem volt rokon - kvázi a nagymamánk lett...

Róluk - is - mesélnék most.

Persze, ezt a három lakót leszámítva is rengeteg idős és magányos ember élt akkor a bérházban, aki mind előttünk költözött be, és volt, akiről akkor se tudtunk a nevénél többet, amikor meghalt... de volt olyan is, aki szinte a családunk részévé vált.

Szóval öregemberekről fogok először mesélni... akinek ez unalmas téma, lapozzon nyugodtan.

c2661hz80071b.jpg

 

2

A földszintkettőben lakott a Büdösnéni, aki, mondanom se kell, meg se közelítette kedvességben Poldi nénit...

Nagyon ritkán járt ki a lakásából - még ritkábban sikerült nekünk, a lépcsőházban (természetesen) ordítva és rohanva közlekedő gyerekeknek rajtakapni, hogy épp távozik -, de ha nyílt az ajtaja, olyan émelyítő, édeskés szag áradt ki a lakásból, hogy az orrunkat befogva menekültünk onnan, és sose tudtuk meg, minek lehetett ilyen szaga...

A kapcsolatunkat egyébként a kölcsönös utálat jellemezte.

Ő utálta, hogy hangosan, és a legtöbbször ordítva közlekedünk a lépcsőházban - ma már, felnőtt fejjel azt mondanám, jogosan -, mi meg azt utáltuk, hogy állandó szokása volt az erkélyéről ki- és lefelé köpködni...

Akkor is, ha épp alatta álltunk...

Róla még a lépcsőházi hírszolgálatnak se sikerült kideríteni, ki volt, milyen életet élt, mielőtt az apró, egyszobás lakásba költözött, hogy voltak-e vágyai, kit és hogyan szeretett... vagy ha voltak is ilyen információk, hozzánk sose jutottak el.

Úgyhogy a részvét, vagy az érdeklődés helyett maradt az utálat.

3

Ugyanígy utáltuk Földszintnégyet is... illetve a pár hölgytagját.

A mi - műszálas melegítőn és nylonpulóveren szocializálódott - szemünknek igen fura látvány volt az állandóan - tehát kb. télen-nyáron - bundában pompázó, vastagon vakolt, és ékszerektől roskadozó asszonyság. Talán nem zavart volna, hogy csöndes megvetéssel bámul minket, ha összefutottunk a ház előtt, ahogy talán az sem, hogy, ha a szüleink nélkül voltunk, alig fogadta a köszönésünket.

(Egyébként nagyjából így öltözködtünk mi is:

14254_800x600.jpg

Kivéve a tűzoltójelmezt.

No meg Bagamérit...)

Következetes gyerekek voltunk, akiket a szüleik az idősebbek tiszteletére neveltek.

Tényleg.

Akkoriban még szokás volt az ilyesmi...

Mi előre köszöntünk, átadtuk a helyet, kinyitottuk az ajtót, sőt, elkértük a bevásárlószatyrokat, és fölcipeltük őket, hogy aztán a megfelelő emeleten lerakjuk a megfelelő lábtörlőre... és a lépcsőházban is csigaléptekre lassítottunk a vágtatva lefelé - vagy fölfelé - száguldásból, hogy el ne sodorjuk a nálunk idősebbeket. És hangosan, ordítva köszöntünk csókolom-ot.

Mindenkinek.

A bundás rémnek is.

Míg meg nem untuk, hogy nem köszön vissza.

Onnantól csak akkor morogtunk neki valami köszönésfélét, ha a szüleink kíséretében futottunk össze vele.

A gyerekek nem hülyék.

Éreztük, hogy a szüleink se kedvelik őt különösebben, de persze sose mondták el nekünk, miért.

Mi a férje, F. bácsi miatt utáltuk kifejezetten.

Mert F. bácsit szerettük. 

És talán ő is kedvelt minket a maga csöndes, visszafogott módján - de erről sose bizonyosodhattunk meg, mert nem folytatott velünk hosszú értekezéseket.

Viszont elfogadott minket olyannak, amilyenek voltunk.

 Ő volt az, akit megpillantva vadlovakat idéző - és egyben megszégyenítő - csörtetésből azonnal csöndes és visszafogott léptekre váltottunk, egyrészt, hogy halljuk, amit mond... másrészt, hogy megengedje nekünk, hogy segíthessünk neki a kertészkedésben.

A bérházunk előtt betonút, valamint hosszú és keskeny parkoló húzódott, ezeken túl egy vékony füves rész, amolyan senkiföldje, három, csenevész bokorral, és négy, nyiszlett fával. Ide, a központilag telepített fű helyére ültetett F. bácsi virágokat, meg nem tudnám már mondani, hányfélét, de tavasztól őszig egyedül a mi lépcsőházunk előtti kis rész pompázott a szivárvány minden színében. A bácsi pedig, idős kora és hajlott - tehát valószínűleg fájós - háta ellenére nap mint nap leballagott a földszintről, és gyomlált, ültetett, kapált...

És locsolt.

Volt neki - talán sárga - műanyag kannája, hosszú és ívelt nyakkal, és madárfejre emlékeztető csőrrel... de a legjobb a slag volt.

A ház pincéjében a csapra volt erősítve az egyik vége... és ha nagyon, sőt, kivételesen jól viselkedtünk az öcsémmel, akkor F. bácsi megengedte, hogy amíg ő visszaballag a házba, és megnyitja a csapot, mi tartsuk a slag kinti végét. Sőt, néha locsolhattunk is.

Mondjuk figyelni kellett... de nem a virágok miatt, hogy le ne törjük törékeny fejüket a rájuk zúdított vízsugárral.

F. bácsi felesége miatt kellett nagyon figyelnünk, aki gyakran bámult minket a földszinti erkélyről, késpenge vékonyságúra összeszorított szájjal, és ha meglátta, hogy beállhattunk kertészkedni, uram bocsá' locsolni, már intett is a férjének (sose kiabált, mert az nem lehetett méltó egy valahai nagyságos asszonyhoz, aki - állítása szerint - ő volt), mire F. bácsi háta még inkább meghajlott, majd, a slagot menet közben akkurátusan feltekerve, hazaballagott.

(De azért legközelebb, amikor a b. neje látótávolságon kívül volt, és mi nagyon csendesen, és jó gyerekek módjára közelítettük meg az öreget, csak ránk nézett, halványan mosolygott is... aztán hagyta, hogy megint locsoljunk.)

Nagyon utáltuk a b. nejet, nem tartottuk jobbnak az Óz boszorkányánál, és egyáltalán nem bántuk volna, ha őt is sikeresen leteríti valaki a fejére dobott házikóval... és nem is annyira magunk miatt, mert mi elviseltük a heti egy-két vasvillapillantást, amivel felénk szúrt - persze kizárólag akkor, ha a szüleink nem voltak a közelben.

F. bácsit szántuk nagyon, hogy folyamatosan - és állandóan! - vele kell laknia, egy fedél alatt, elviselni a pengeszájat, és a szúrós megjegyzéseket (mert azért abból is volt bőven), és amikor F. bácsi végül meghalt - jóval korábban, mint a b. neje -, úgy gyászoltuk, mintha valami távoli rokont vesztettünk volna el... de közben arra is gondoltunk, jó neki, mert végre megszabadulhatott a feleségétől. Hogy kívántunk-e neki boldog - és feleségmentes - kertészkedést ott, ahová került, már nem tudom, de azt igen, hogy a b. nejnek eszébe nem jutott átvenni a kiskert gondját, és az hetek alatt tönkrement, locsolás és gondozás nélkül.

Rossz volt nézni, ahogy a virágok elszáradtak, és aztán mindent sebesen ellepett a fű, meg a gyomnövények. Ehhez képest az, hogy soha többé nem locsolhattunk a slaggal, a legapróbb ok volt a bánatunkra.

 
gardenecheverias3592.JPG

 

 Folytatása következik.

Gondolom...

(Képek: 

http://www.filmkultura.hu/?q=cikkek/gyermekkorunk-legszebb-nyara-pal%C3%A1sthy-gy%C3%B6rgy-%C3%A9gig%C3%A9r%C5%91-f%C5%B1

 http://mek.oszk.hu/01900/01905/html/index1804.html 

http://mozi.24.hu/filmek/1978/kemenykalap-es-krumpliorr

 http://maree-clarkson.blogspot.hu/2014_01_01_archive.html)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elmeselem2percben.blog.hu/api/trackback/id/tr428553294

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

RukkJolcsi 2016.08.15. 11:18:52

Ó, igen:))) egy bérház. Nekem legfeljebb felnőtt emlékeim vannak róla, gyerekkoromban szabad voltam, mint a madár, falun. Várom a további részt!
süti beállítások módosítása