Képzeljük el, hogy egyszer Snow elnök is volt fiatal…

Amikor évekkel ezelőtt megjelent Az éhezők viadala, nekem nagyon tetszett, a brutális történet ellenére is, a sztori, de legfőképp a karakterek miatt. Katnis, Gale, Peeta, Haymitch, Prim, Cinna, Ruta… mindüket szerettem, még Effie-t is, és nagyjából egyetlen embert gyűlöltem a teljes sorozatban: Snow elnököt, a nyavalyás rózsáival.

Erre itt van ez az új történet, amiben nem szerepelnek a régi kedvenceim, és egyetlen ismerős karakter van csak benne: a leendő Snow elnök (a nyavalyás rózsáival).

(Hozzátenném, a 2. és a 3. kötet már egyáltalán nem tetszett, így amikor olvastam, hogy S. Collins újabb könyvet ír erről a világról, nem terveztem elolvasni. Aztán győzött a kíváncsiságom. A leginkább az érdekelt, tud-e még egyszer olyan jó történetet írni a szerző, mint az első könyv, ami azonnal berántott Panem világába.) (Jelentem: tudott.)

Időben ott tartunk, amikor Panem világában az Éhezők Viadala 10. évfordulója közeledik.

Csakhogy ennek a viadalnak még köze sincs ahhoz a viadalhoz, amin majd Katnissnek kell részt vennie. Nincs még hipermodern aréna, csillogó-villogó vonat – a kiválasztottakat marhavagonokban szállítják a fővárosba… -, nincsenek hatalmas kivetítők, se a fővárosban, se a körzetekben… és még sorolhatnám, mi minden nincs még, de a legfőképp: nincsenek mentorok. A kiválasztott gyerekeket beterelik egy régi amfiteátrumba, ott űzik egymást, és gyilkolnak, míg végül csak egy marad – és Panemben nagyjából mindenki letojja az egészet. Sőt, sokan ellenzik a viadalt, gyerekek megbüntetését, hiszen nem is ők tehetnek a háborúról.

De hogy a teljes viadal ne fulladjon unalomba, most először mentorokat neveznek ki a körzeti gyerekek mellé: akadémiai diákokat, akik még maguk is majdnem gyerekek.

Közéjük tartozik Coriolanus is, akinek egyáltalán nem volt könnyű élete. A háború alatt elvesztette a szüleit, a nagymamája és az unokatestvére, Tigris maradt meg összesen a családjából. Olyan szinten éheztek, hogy volt, hogy cipőpasztát ettek, és minden mozdítható dolgot kénytelenek voltak eladni a feketepiacon. Egyedül a nagymama értékes lakása maradt meg nekik a főváros egy elit negyedében, tetőterasszal, ahol a "nagymadám" kedvenc rózsái nyílnak… Amikből mindig ad egyet az unokájának, mert úriember sehová se megy a gomblyukába tűzött rózsa nélkül…

(Igen, Coriolanus lesz majd Snow elnök, a gyűlölt rózsáival.)

A fiú nem rossz ember egyébként, szenved anyja elvesztésétől, az éhezés miatt, és egy ösztöndíjra hajt, amivel felvennék az egyetemre, és annyi pénzhez juthatna, hogy nem kéne eladniuk a lakást, és nem derülne ki, hogy teljesen tönkrementek. És végre ehetnének rendesen, nem csak üres káposztalevest…

Így amikor Coriolanust beválasztják a kísérleti mentorprogramba, nem mondhat nemet. És amíg tart a kiválasztás, végig azért szurkol, hogy egy jó körzetet kapjon, amelynek a lakói esélyesek a győzelemre, és ne a „resztlit”, vagyis a Tizenkettedik jelöltjeit, akik a rossz táplálkozás miatt általában a viadal legelején meghalnak.

De persze a resztlit kapja, a Tizenkettedik lány kiválasztottját, Lucy Gray Baird-et. A fura, tarka ruhás, őrültnek tűnő lányt, akire rögtön mindenki felfigyel a kiválasztáskor, ugyanis, miután elhangzik a neve, odamegy egy másik lányhoz, és egy kígyót dob a nyakába. (Utóbb kiderül, hogy igen jó okkal.) És aki showműsort csinál a kiválasztásból, ugyanis elmarja a Békeőrök elől a mikrofont, és énekel egy jót a "színpadon":

Coriolanusnak ebből a jelöltből kell kihoznia a legtöbbet, így elmegy elé az állomásra, rózsát visz neki, majd ennivalót… és szép lassan összebarátkoznak. És aztán a fiú már nem csak azért akarja, hogy az ő jelöltje nyerjen, mert kell neki az ösztöndíj…

Ez a Coriolanus tud önzetlen lenni, tud szeretni, és ha helyezkedik is, és barátságokat is inkább érdekből köt, több döntését is meg lehet indokolni azzal, hogy ő is a túlélésért küzd, ha nem is az arénában. Bár a fővárost, és az ott élőket megismerve el lehet mondani, hogy az se sokkal jobb hely, mint az aréna… itt is felfalnak a „vadállatok”, ha nem bizonyulsz elég erősnek.

Suzanne Collinst én azért tartom jó írónak, mert el tudta érni, hogy szimpatikusnak tartsam Coriolanust - még úgy is, hogy tudom, mi lesz majd később belőle, és hogy milyen gyűlöletes dolgokat fog elkövetni -, és hogy nagyon csöndben reménykedni kezdjek, hátha mégsem úgy fog történni minden, ahogyan a korábbi/későbbi könyvekben már elolvastam…

Lucy meg… az egyik legszimpatikusabb karakter lett Collins összes szereplője közül.

Vagy ott van Sejanus, aki a Tizenkettedik körzet fiú kiválasztottját, Jessupot mentorálja. Az ő sorsa még Coriolanusénál is nehezebb, hiszen ő az egyik körzetben született, és hiába biztonságosabb az élet a számára a fővárosban, visszavágyik, és végig ennek a kettősségnek a csapdájában vergődik, hogy sehol sincs otthon, és sehol sem fogadják be. Az embersége, a hűsége és a becsületessége miatt borítékolható, hogy mi lesz a sorsa…

De szerettem Tigrist is, Coriolanus unokatestvérét, és volt a kiválasztottak között is néhány szimpatikus, kedvelhető karakter.

Ami nagyon jó még a könyvben, hogy Suzanne Collins sok szálat összeköt a későbbi eseményekkel. Megtudjuk, miért lett olyan az Éhezők Viadala, amilyennek Katniss idejében megismerjük, és ami nekem a legjobban tetszett: megtudjuk azt is, hogyan születtek a dalok. A dal, amit Katniss énekel Rutának, de a legfőképp az akasztófás dal (ami rám a leginkább a filmben hatott). És Collins úgy írja meg a dal megszületésének a körülményeit, hogy abban semmi erőltetett nincsen.

Nagyjából a könyv fele szól a viadalról, és ez szokatlan volt a számomra, ez előző könyvek ismeretében. De Collins tovább bonyolítja Coriolanus életét, bemutatja, mi történt vele a viadal után, és hogy milyen döntéseket kellett meghoznia, megint csak a túlélés érdekében.

Nem voltam boldog, amikor mindezt elolvastam, mégse bánom, mert nagyon jó és erős történetet olvashattam.

És ami a legzseniálisabb Collinsban: elérte, hogy megszánjam a későbbi Smow elnököt…

(Kép: moly.hu)