Ádámnál és Évánál fogom kezdeni, tehát aki nem bírja a hosszú blogbejegyzéseket, az most lapozzon.
Köszönöm.
Szóval.
Boldogult gyermek- és ifjúkoromban egy szobában laktunk a nővéremmel és az öcsémmel, ennek minden előnyével és hátrányával.
Az egyik hátránya - ahogyan én akkoriban hittem - az volt, hogy nővérem magára osztotta a zenei ízlésőr szerepét. Magyarul: csak olyan zenét lehetett hallgatni a szobánkban, ami neki tetszett.
És - tekintve, hogy (akkor még) csak neki volt magnója és lemezjátszója - ez rendesen behatárolta, én milyen zenét hallgathatok.
És - megint csak tekintve, hogy - mivel én akkoriban a Modern Talkingért és C. C. Catch-ért is lelkesedtem, ez talán jobb is volt így.
A nővéremnek viszont olyan fura gimis osztálytársai voltak, akik különös zenéket hallgattak - amiket a nővérem haza is hozott, jó kis fekete bakelitlemezen.
Az első lemez, amire emlékszem, sárga borítójú volt, barnás/feketés rajzokkal. És az volt a címe, hogy Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról...
És akkor én tulajdonképpen már el voltam veszve... csak még nem tudtam róla...
De elég volt meghallgatnom a Madarak jönnek suttogó kórusát, majd Ernyey Béla hangján a Valaki mondja meg, milyen az élet-et, és kész, úgy lettem LGT-rajongó, hogy még csak azt se tudtam akkor, hogy létezik ilyen nevű zenekar.
Pláne Presser Gábor.
Aztán jött a Padlás, az eredeti, olyan szereplőkkel, mint Hegedűs D. Géza, Kaszás Attila, Rudolf Péter, Tábori Nóra, Pápai Erika... meg a többiek.
Aztán meg a nagy koncert, a Nyugati pályaudvaron...
És maradtam azóta is lelkes rajongó, így amikor megtudtam, hogy Presser Gábornak és Rúzsa Magdinak van egy közös koncertje, az Angyal mellettem, rögtön éreztem, hogy nekem azt látnom kell... csak a Pestre utazást oldottam volna meg most nehezen.
De ha valami olyan erősen az ember szíve vágya, mint nekem ez a koncert, akkor még a csillagok is úgy mozdulnak, hogy az ember elérhesse a célját.
Így aztán talán meg sem lepődtem, amikor az öcsémtől megtudtam, hogy az Angyal mellettem Miskolcra érkezik decemberben. És rögtön tudtam, hogy ott a helyem.
Pillanatokat tudok említeni a koncertről, olyan pillanatokat, amik az én szívemben örökre megmaradnak.
Ahogy Presser Pici bácsi zongorázik, úgy nem zongorázik senki, az biztos. A legjobb lehunyt szemmel hallgatni és élvezni a zenét, és találgatni, a kezdő zongorafutamokból végül melyik régi jó Presser-szám bontakozik majd ki. (És volt pár ilyen.)
Rúzsa Magdit hallani élőben énekelni, aki engem az első tehetségkutatós fellépésével "megvett kilóra" (pláne, mikor aztán, később az Ederlezit énekelte...).
És ha már szó esett korábban a Padlásról... most Magdi énekelte az Örökre szépek-et, Pici bácsi pedig a Fényév távolság-ot, a két nagy kedvencemet. A nézőket meg nem attól rázta a hideg, hogy meglehetősen hideg volt a sportcsarnokban...
Ha pillanatokról beszélünk, akkor ott van az, amikor Pici bácsi megénekeltette a közönséget, és miközben én is énekeltem (nem túl hangosan, hogy ne zavarjam össze azokat a közelemben, akik jól tudják a dallamot), szóval pár székkel odábbról - már ha van ilyen szó egyáltalán :D - hallottam az öcsém mély hangján szólni, hogy Ringasd el magad..., miközben a másik oldalamon egy 60-70 közötti ősz hölgy énekelte ugyanezt teljes hangerővel, magas és vékony hangon...
Vagy amikor - nyomott negyvenes létünkre - hangosan énekeltük az öcsémmel az egyik nagy kedvencünket, a Csúnya fiúknak is van szíve c. dalt - amit itt Magdi kedvéért cseppet átírtak -, és közben úgy vigyorogtunk, mint az őrültek.
És aztán ott volt egy másik nagy kedvencem, a Te majd kézen fogsz és hazavezetsz - amit a közönség ismét lelkesen énekelt, főképp a refrént, hogy Milyen jó nekem, hogy vagy nekem... Mindezt azután, hogy Presser Gábor megkért minket, emelje fel az a kezét, aki olyannal jött a koncertre, akit szeret. És nagyon jó volt látni azt a rengeteg, a levegőben lebegtetett kezet...
És nyilván jól könyörögtem a csillagoknak, mivel egyszer csak Pici bácsi elkezdett mesélni arról, hogy szerinte mi a világ legjobb zenedarabja - és nekem akkor már lelkesen (és hevesen) vert a szívem örömömben -, szó esett Leonard Bernsteinről és a West Side Storyról, azután elénekelte a - szerintem - egyik leggyönyörűbb Presser-számot, az én nagy kedvencemet, a Majd Leonard-ot.
És aztán volt még olyan dobszóló, hogy rezgett a talpam alatt a sportcsarnok padlója, volt trombita - és szájharmonikaszóló, Magdi tangóharmonikázott és dobolt is - és amikor a legvégén belefogott az Egyszer-be, a közönség tombolt örömében.
És ott volt Presser Gábor, a maga csöndes magányában a színpadon, aki az egy szál zongorájával már az első percekben meghódította magának a közönséget.
Zongorázott, szájharmonikázott - néha mindkettőt egyszerre! -, mesélt, énekelt, és úgy élt együtt folyamatosan a zenével, hogy szerintem már észre sem vette.
És meghatódott, mikor énekeltünk neki - és helyette -, hogy Milyen jó nekem, hogy vagy nekem...
Kedves Presser Pici bácsi, mély tisztelettel azt kell mondanom, én is így érzek Önnel kapcsolatban...
Köszönöm.
(Kép: https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A9pzelt_riport_egy_amerikai_popfesztiv%C3%A1lr%C3%B3l_(musical)
