ELEANOR WEST OTTHONA CSELLENGŐ GYEREKEK SZÁMÁRA. HÁZALÓK, LÁTOGATÓK, ELLENŐRÖK KÍMÉLJENEK!

A gyerekek hajlamosak eltünedezni, ha adja magát a lehetőség. Átlépnek a szekrény hátulján, becsusszannak egy tükörbe, beesnek a nyúl üregébe, vagy egy vén kútba, hogy aztán egy merőben más helyen bukkanjanak elő.

De a mágikus vidékek már semmi hasznát nem látják azoknak a gyerekeknek, akikből kifacsarták a csodát.

Nancy is utazott egyszer, aztán visszaküldték...

Amikor még nagyon kisgyerek voltam (kb. hét éven alul), volt a szüleim szobájában egy falvédő, rajta két nyúllal, akik egy-egy pálmafa előtt labdáztak. Az egyik nyúl szoknyát viselt, és szalagot a fején - bár haja nem volt -, a másik nadrágot, és egy szép, a hímzéstől kissé szögletes, fehér pöttyös, piros labdát dobáltak egymásnak.

Sokszor csak ültem a fotelban, a falvédőt bámulva, és bármit megadtam volna azért, hogy átjuthassak a két nyúl világába.

(Talán nem meglepő, hogy felnőtt életemben aztán ez a motívum többször is visszatért a könyveimben, a világokon átjárás egy kép, vagy bármi más segítségével, a Chorum Sieramban és a Walter, a falra festett sárkányban is. És igen, ez volt itt a reklám helye. Is.)

Így amikor egy olyan könyv fülszövegére bukkantam, amiben olyan gyerekekről írnak, akik ajtók segítségével átjutottak más világokba, egyértelmű volt, hogy el kell olvasnom.

Ma kezdtem bele a könyvbe, és ki is olvastam... mivel kissé túl rövid a történet

És alapvetően ez az egyetlen hibája, hogy olvastam volna még, aztán egyszer csak hirtelen vége lett a könyvnek.

Minden más nagyon tetszett nekem!

Képzeljünk el egy iskolát...no, nem a Roxfortot.

Ide nem varázsolni járnak a gyerekek... bár kétségkívül mások az itteni tanulók, mint az átlagos diákok.

Ezek a gyerekek egyszer az életük során eltűntek az otthonukból... aztán váratlanul ismét előkerültek, de olyannyira megváltozva, hogy a szüleik nem tudtak mit kezdeni velük, így végső kétségbeesésükben beadták őket Eleanor West magániskolájába, abban a reményben, hogy itt majd a gyerekük varázsütésre visszaváltozik a régi önmagává. 

És nem fog - lány létére - fiúnak öltözve kisállatokat boncolni a pincében... pusztán tudományos érdeklődéssel magyarázva a dolgot.

Nem fog leszokni az evésről, és feketébe öltözve totálisan lelassulva élni és mozogni, mintha szoborrá változott volna.

Nem fog arról mesélni otthon, hogy - bár csak hónapokra tűnt el - egy olyan helyen élt évekig, mint az Alice Csodaországban horrorváltozata... és hogy vissza szeretne menni oda...

Ha ismét megtalálná a megfelelő ajtót.

Eleanor West maga is járt odaát, az egyik világban, sőt, még mindig át tudna menni... ha eléggé vissza tudna fiatalodni hozzá. De addig is, míg ez megtörténik, iskolát - és ezzel menedéket - nyit az olyan gyerekeknek, akik már nem bírnak megmaradni a mi hétköznapi világunkban, miután éltek egy másikban.

Nancy, a főszereplő is ilyen gyerek.

Magas volt, sudár, nem lehetett idősebb tizenhét évesnél. A szeme és a szája körül még mindig nem alakultak ki a kész vonások, akár egy félbehagyott szobormunkán, amelynek befejezését az időre bízták. Feketét viselt - fekete farmert, fekete, magas szárú bakancsot (...), a haját pedig gránátalmaszínű szalaggal fogta lófarokba. 

 (Mint később megtudjuk, abban a világban, ahol Nancy járt, csak az viselhet bármilyen színt a feketén kívül, aki kiérdemli.

És Nancy kiérdemelte.)

Haja csontfehér volt, fekete sávokkal, mint a márványpadlóra ömlött olaj, a szeme világos, akár a jég. Hunyorgott a napfényben. Úgy tűnt, nem mostanában látta utoljára a napot. Kicsi, kerekes bőröndje élénk rózsaszín volt, és rajzolt margaréták ékesítették. Minden valószínűség szerint nem ő vette magának.

 És nem, Nancy nem vámpír, és nem is egy olyan világban járt, ahol léteznek vámpírok. (Bár vannak ilyen helyek. És ott a vámpírok egyértelműen nem vegák...) 

Nancy a Holtak Csarnokába került - pedig csak egy vödröt akart felhozni a házuk pincéjéből, és akkor akadt rá az ajtóra, amit azelőtt még sosem látott -, ahol a levegőnek gránátalma illata volt, az ég olyannak tűnt, mint a fekete bársony, a fák roskadoztak a gyümölcstől... és ahol Nancy úgy érezte, végre hazaérkezett. Évekig élt ott, a Holtak Urát szolgálva, aztán visszakerült a mi világunkba, ahol a szülei nem értették meg a furaságát, azt, hogy nem akar többé színes és vidám ruhákat viselni, vagy fiúkkal randizni, és hogy egyre csak az ajtót keresi, hogy ismét hazamehessen... 

A különös iskolában Nancy egy kétágyas szobába kerül, így megismerkedik előbb a különc Sumival, aki a Logikátlanság egyik világából tért vissza, aztán Kadeval, akit Tündérföldről küldtek el, amikor kiderült, hogy -  ragyogó szépsége ellenére - nem lány, hanem fiú.

A különlegesen fura diákok közé tartozik még Christopher, aki egy csontfuvolán játszik, és ezzel mozgásra tudja késztetni a csontvázakat. Vagy Jack és Jill, az ikrek, akik közül Jack fiúként él - bár eredetileg Jacqueline volt a neve -, a drótkeretes szemüvegű,csokornyakkendős, különc tudós, és a húga, Jillian, aki csipkefodros ruhát visel, a haja loknikban, és a szabadban napernyővel mászkál, hogy védje magát az ártó hatásától - mivel ő viszont valóban a vámpírok között élt egy darabig. 

Mivel ez a hely valóban iskola - is -, vannak itt kötelező tantárgyak, mint bármely átlagos iskolában, és van csoportterápia, átlagos és fura tanárok, így Nancy lassan elkezdi megszokni a helyet, és különös ismerőseit/barátait.

Míg az egyik diák hulláját meg nem találják, csuklóból levágott kezekkel.

És van, aki Nancyt gyanúsítja, hiszen ő élt a holtak földjén.

Miután egy újabb haláleset történik, félő, hogy bezárják az iskolát, így Nancy és pár barátja megpróbálja kitalálni, ki akar végezni a diákokkal...

Lehetne ez egy átlagos nyomozás története, fura bajszú nyomozó helyett itt egy fura hajú lánnyal.

De nem az.

Olvashatunk a különös világokról, ahová a gyerekek elkerültek, és ahonnan egy nap váratlanul visszakerültek - és a vágyukról, hogy ismét ott élhessenek.

Olvashatunk a fura különcökről, és a többségüket meg is kedveljük, és olvasnánk még róluk, épp ezért zavaró, hogy olyan gyorsan véget ér a könyv - hiszen csak 160 oldal az egész.

Én olvastam volna még Nancyről, hogy hogyan boldogul az iskolában, Kaderól és Christopherről, különös barátságukról, és arról, hogyan tudnak segíteni egymásnak, ha itt kell maradniuk ebben a nemszeretem világban.

És miután én is ilyen elvágyódó vagyok, már gyerekkorom óta, tökéletesen megértettem ezeket a fura gyerekeket. (Akkor is, ha pl. a vámpíros világba egyáltalán nem vágytam.)

Olvastam olyan értelmezést a regényről, hogy ez az egész a felnőtté válás allegóriája, amikor a gyerekek leteszik a furaságaikat, és derék és megfontolt felnőtt lesz belőlük, akik nem beszélnek bolondságokat kitalált világokról.

Én egyáltalán nem éreztem, hogy ez a történet ilyen allegorikus lenne, sőt. A történetet olvasva inkább az volt az érzésem, a szerző nagyon is komolyan veszi ezeket a kitalált - és mégis valós - világokat, ahogyan a honvágytól szenvedő diákokat is.

Kétségtelenül voltak a könyvben enyhén szólva is horrorisztikus, vagy megdöbbentő leírások és események. 

Mégis szerethető volt az egész.

Épp ezért örültem neki, hogy - bár még csak eredeti nyelven -, de létezik két, a történethez lazán köthető folytatás is.

Remélem, ezeket is el lehet majd olvasni magyarul!

A könyvet egyébként a Fumax adta ki, Miks-Rédei Viktória fordításában. Köszönöm nekik.

 (Kép: www.moly.hu)