Aznap volt a negyvenedik házassági évfordulójuk.

Olgi néni már úgy kelt fel, hogy azt érezte, ünnepel a szíve, a lelke, még a frissen berakott haja is… egészen addig, míg az ura kicsoszogott a papucsában a konyhába, és mogorván a reggeli tejeskávéját kérte.

Semmi virág.

Vagy bonbon.

Vagy legalább egy kis kocka a tegnap megbontott tábla csokiból.

Csak tejeskávé, csoszogás abban az átkozott filcpapucsban, ami annyira szétkopott, hogy az asszony már háromszor is kivágta a szemetesbe. És persze vett új papucsot is, születésnapra, karácsonyra, meg csak úgy… persze hiába. A vénember csak morgott, hogy kényelmetlen, meg kopog a talpa éjjel a parkettán, és továbbra is kitartóan hordta a kukából kihalászott régi papucsot. Ami ugyan szintén kopogott a parkettán éjjel, mikor Ede bácsi hatodszor is kiment a vécére, de ha asz asszony ezt fölvetette, az ura úgy csinált, mintha nem hallotta volna.

Most meg se köszöntés, se puszi a füle tövébe, mint régen, mikor megismerkedtek… pedig Olgi néni még a konyhai falon lógó naptárba is beleírta nagy, piros betűkkel, hogy házassági évforduló. A kép mellé, ami a repülés történetét mutatta be, és áprilisban egy Zeppelint ábrázolt.

Sose akart volna felülni egy Zeppelinre… viszont arra a régi fajta kétszárnyú kis repülőre, amihez repülős sapkát meg olyan fura hegesztő szemüveget vettek fel régen… na, olyanba beleült volna. És repült volna… jó messze ettől a feledékeny, mogorva vénembertől.

Szipogott párat, inkább dühösen és csalódottan, mint bánatában, de az ura meg se rezzent. Csak bámult kifelé az ablakon, és azt morogta összeszorított fogai közt, rohadék szél, rohadék szél.

Persze valóban fújt odakint a szél, a hátsó udvarban álló fa úgy hajladozott, hogy félő volt, kettéroppan a törzse.

Ede bácsi meg csak itta a tejeskávét, kifelé bámult, és morgott folyamatosan.

Olgi néni ismét szipogott, aztán ment rendbe tenni az ágyakat. És közben fogadkozott, hogy elválik… a negyven év alatt legalább ezredszer.

Kint nyikorgott a szék, aztán az ura beszólt a résnyire nyitott ajtón, hogy öltözzön, mert boltba mennek.

Olgi néni tiltakozott, hogy sütni akart, dolga lenne, de az ura csak kötötte az ebet a karóhoz, mondván, hogy a házbeli Vidák úr kocsival kimegy a nagy bevásárlóközpontba a város szélén, és felajánlotta, hogy elviszi őket is, vásároljanak be ott, így legalább nem kell se buszozni, se cipekedni hazafelé.

Nagy bevásárlás az évfordulón, dohogta az asszony, de ment öltözni, mert ha a vénember a fejébe vett valamit, nem lehetett róla lebeszélni.

Vidák úr elöl ült a kocsiban, mellette Ede bácsi, Olgi néni meg hátraszorult, amit utált, mert felkavarodott a gyomra, de nem szólt, inkább arra gondolt, ez a nap egyre pocsékabb.

Pláne, amikor Vidák úr eltévesztette a lehajtót, és nem kanyarodott be az áruházhoz vezető útra.

És az asszony szólt ugyan, de a férfiak rá se bagóztak. Politizáltak.

Aztán kiértek egy hatalmas rétre, amin kis repülő szerkezetek sorakoztak, csak fémváz, meg valami ernyő felette, öblös ülésekkel és rengeteg szíjjal. Az ura meg Vidák úr kiszállás után azonnal el is indult az egyik ilyen szerkezet felé, Olgi néni meg dühösen – és értetlenül - követte őket.

Mielőtt tiltakozhatott volna, kapott sisakot, valami ketyerét a fülére, meg a szájához, és Vidák úr már be is szíjazta az első ülésre. Aztán az urát is a hátsóra.

Felemelkedtek, és az asszony úgy sikított, mint talán a szülésekor utoljára.

Ha ezt tudja, reggel felhúz magára egy felnőtt pelenkát, hadarta idegesen Olgi néni a szája előtt meredező kis mikrofonba, mire az ura halk nevetése visszhangzott a fülvédőben.

Azért, miközben egyre följebb emelkedtek, kissé előredőlt és megtapogatta a kis repülőt összetartó vékony fémcsöveket. Aztán a fejét csóválta.

Ilyen egy tökéletlen szerkezetet! El se bírja őket.

Azután repültek, magasan. A hajnalban rohadéknak nevezett szél mindenhol bevágott, pár eltévedt apró bogarat is az asszony nevető szájába sodort, és a frissen berakott frizurája is szétment… de ki bánta?

Kitárta a karját, mint a lány a Titanicos filmben, és nem gondolt arra, hogy annak a történetnek nem lett túl jó vége… Aztán lehunyta a szemét, úgy élvezte a repülést…

És aztán jöttek a madarak.

Vadludak voltak, bár Olgi néni eddig még csak filmen látott ilyeneket. Most meg ott repültek a kis gép közvetlen közelében, úgy, hogy láthatta az erőlködéstől megfeszülő, kinyújtott nyakukat, a széttárt szárnyakat, amivel a szelet hajtották maguk alá, hogy még följebb emelkedhessenek… Sőt, az egyikük olyan közel repült hozzájuk, hogy Olgi néni kinyújtózva meg is érinthette a lábait…

A legszívesebben kiáltozott volna örömében.

Amikor landoltak, és kissé remegő lábakkal kikászálódott a repülőgép szíjai közül, az ura megelőzte, és erősen magához ölelte.

De… hogyan… kérdezte értetlenül, de nem kellett folytatnia, mert Ede bácsi így is értette a befejezetlen kérdést.

Órákat vett, felelte halkan, lesütött szemmel, és a bukósisakot forgatva a kezében.

Repülni akart, vagy nem, morogta Olgi néni a fülébe. Minél messzebbre tőle… Hát, most részben összejött.

Aztán megcsókolta az asszony füle tövét.