Olyan simán jutott át a határon, ahogyan a kés siklik a vajban.

Könnyen, zökkenőmentesen.

Csak a nyulat ne kellett volna magával vinnie.

- Szüksége lesz rá – magyarázta előző nap a megbízója, az alacsony, kövér öregember, aki olyasmi bajuszt próbált növeszteni magának, mint amilyet Marlon Brando viselt a Keresztapában… bár kevés sikerrel. –  Ha sikeresen akar intézkedni Bécsben, kell hozzá egy tolmács. Maga nem tud elég jól angolul ahhoz, hogy egyedül intézze, ő viszont perfekt német.

Nos, a perfektnémet egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek.

Hajnali kettő körül indultak, hogy még délelőtt Bécsbe érjenek, és aztán még sötétedés előtt haza. Wolf azt javasolta a tolmácsnak, hogy próbáljon aludni egyet a hátradöntött anyósülésen, amíg ő vezet, de a nő nem felelt, csak pislogott rá a sötét keretes szemüvege mögül, mint egy riadt nyúl.

Ahogyan előző délután is tette, amikor Wolf meg a felesége elmentek a házához, hogy bemutatkozzanak neki. Hogy a tolmácsnő tudja, kivel indul majd hajnalban Bécsbe, ki intézi a pénzügyi részt, és ki fog vigyázni rá az oda-visszaúton.

- Mint egy rohadt nyúl – morogta a feleségének, miután elköszöntek, és a nyúl visszamenekült a házába. – Már most fél tőlem… mi lesz akkor így Bécsig? No, meg Bécsben?

- Azért azt te sem tagadhatod, drágám, hogy elég félelmetes jelenség vagy – csitította az asszony, és megpaskolta a férje épp a keze ügyébe eső térdét.

Jó, Wolf tudta, hogy valóban félelmetesen néz ki. Több, mint két méter magas volt, színhús és izom, semmi zsír letapadva, cowboy csizma és kalap… meg a magyarosan pödrött bajusz… ami némi identitászavart jelzett, de ki bánta? És jó üzletember is volt, rengeteget tárgyalt, és még soha senki nem nézett rá olyan riadtan, mint ez a nyúl jellegű nő, amikor bemutatkozott neki. Hogy majd ő fogja szállítani, a nő csak a tolmácsolással törődjön. 

- Csak aggódik, nyuszikám – mondta neki este a felesége. – Hiszen nem ismer, így joggal félhet, hogy egy kieső útszakaszon kiadósan megerőszakolod, aztán meg elásod.

- Ki? Én? – horkant fel Wolf felháborodva.

Az asszony erre megpaskolta az arcát, amit a férfi – a hangulatától függően – vagy szívesen vett, vagy utált. Most épp utálta.

- Hát úgy nézek én ki, mint egy baltás gyilkos? – kérdezte dühösen, mire az asszony felnevetett, aztán átkarolta a derekát.

- Nem, drágám, te úgy nézel ki, mint egy nagy, csúnya farkas, és csak én tudom, hogy ez az izmos mellkas érző kebelt takar.

Wolf ugyan tudta, hogy úgy békítették meg, ahogy a duzzogó gyereket szokás – de ha a neje tette, nem bánta.

De azért az állatokat sokallta ebben a történetben.

Most mégis itt ült a kocsijában, a riadt nyúllal az anyósülésen. Aki úgy markolta a biztonsági övet, mintha azzal valóban biztonságban lenne… ha például ő mégis csak baltás gyilkosnak bizonyulna… Még jó, hogy az orrát nem mozgatta úgy, ahogy a rémült nyulak szokták.

Hogy a fenébe fog ez Bécsben tolmácsolni, töprengett dühösen Wolf. Mikor hozzá se mer szólni, az ékes anyanyelvükön. Hogy fog akkor majd az idegenekkel beszélni?! Pláne németül?

Már előre rettegett, hogy neki kell majd az ötszós angol tudományával azt is elintézni, nem csak a kijutást. Mekkora szégyen lesz, ha bemutatkozik, és kiderül, hogy hiába német eredetű a neve, egy szót se tud a stájerek nyelvén.

- Nem alszik? – nézett le a nála két fejjel alacsonyabb nőre, aki szinte eltűnt a hatalmas autó öblös ülésében.

Az úgy pislogott fel rá a szemüvege mögül, hogy Wolf tényleg úgy érezte magát, mintha ő lenne a farkas a meséből, a nő pedig Piroska, aki épp az elfogyasztására vár…

Megcsóválta a fejét, és nem szólt hozzá többet.

Ha félni akar, hát féljen, bánja a fene.

…

Mikor beértek Bécsbe, és megálltak az épület előtt, Wolf megkönnyebbülten kászálódott ki a volán mögül. Hiába tartozott a róla kialakítandó képhez, a szűk farmer és a bőrdzseki nem volt a legideálisabb viselet a meleg nyári időben.

A tolmács öltözékét is kissé fitymálva nézte még a kocsiban. Farmer, na, az, végképp nem való tárgyalásra. Jó, a sötét cipő olyan fazonú, ami egy jobb nadrággal még akár alkalminak is tűnhetne. De az ujjatlan felső meg a kardigán… a nő egyszerűen nem volt meggyőző. Inkább, mint egy szemüveges, Káposztaföldön turistáskodó nyúl.

El is döntötte, hogy megmondja neki.

Csakhogy, mire a nő is kikászálódott a neki túl mély anyósülésről, már csinos kosztümkabát volt rajta, a nyakában csepp kendővel. És ha ez még nem lett volna elég, előkapott a táskájából egy hatalmas, hegyes végű hajcsatot, amit akár önvédelmi fegyverként is használhatott volna alkalomadtán, és feltűzte vele a haját. És egyszeriben már nem riadt turistának tűnt, hanem valóban szakértő női személynek.

Talán… akár még össze is jöhet a dolog, gondolta Wolf, azzal belökte az épület ajtaját, és előre tessékelte a tolmácsot.

…

Mivel a kórházban a tájékoztató táblákon angolul is kiírták, melyik osztály merre található, meglehetősen gyorsan megtalálta a sürgősségit, ahová a magyar Brando testvérét a bécsi pályaudvarról pár nappal korábban beszállították.

A tolmácsnő szinte rohant mellette rövidke lábain, de még mindig nem szólt, csak a táblákat figyelte, és néha jóváhagyóan biccentett, amikor Wolf a megfelelő irányba fordult.

A sürgősségin aztán rögtön a hatalmas ablakkal ellátott, nyitott nővérpulthoz léptek, de Wolf hiába reménykedett, a tolmácsként magával cipelt nő nem szólalt meg, csak nézelődött, mint egy ütődött turista.

- Hello, I… me… izé – kezdte Wolf teljes kétségbeeséssel, idegesen a torkát köszörülve, miközben az agya hátsó részében húzódó nyelvi fekete lyukból megpróbált további angol szavakat előbányászni.

Ekkor tolta félre a nyúl a nővérpulttól, egyetlen határozott mozdulattal, és olyan szélsebes, német nyelvű tirádába fogott, hogy Wolf még a névelőket se értette. Pedig abból lehetett bőven a szövegben, abból ítélve, ahogy a nő az r-eket törte, meg ropogtatta.

A pult túloldalán álló két nő – meg a harmadik, aki egy kényelmes fotelben üldögélt - előbb csak figyelt, majd bólogatott, végül pedig megkönnyebbülten összenevetett.

- Mi van, mit mondanak? – bökte oldalba Wolf a tolmácsot, aki erre egyáltalán nem nyúlszerűen nézett fel rá.

Sőt.

- Ne bökdössön – parancsolta, olyan keményen ejtve a magyar szavakat is, mint az előbb a németeket. – Várjon – tette még hozzá, és újabb német-osztrák szóözönt zúdított a helyi dolgozókra.

Azok megint csak bólogattak, majd a fotelban ülő felkelt, kijött a pult mögül, és a kezét nyújtva bemutatkozott, előbb a tolmácsnak, aztán Wolfnak, aki mindebből összesen egy doktort értett meg.

Ismét csak az érthetetlen német nyelvű tiráda következett, majd a tolmács bólogatott, és végre kegyeskedett Wolf felé fordulni, és némi magyarázatot adni, hál’ istennek magyarul.

- Azt mondja a doktornő, hogy hazavihetjük a beteget, sőt, azt is elárulta, örülnének is neki, mert a páciens modora elviselhetetlen. Hol kedvesen megköszön mindent, hol meg azt se tudja, hol van és miért, és szitkozódik, amiért bezárták ide. Fizikailag viszont jól van, így simán kiengedik. Megmutatják a kórtermét, holmija szinte semmi, így csak ki kell fizetnünk az ellátás költségeit, és mehetünk haza.

- Jó – biccentett Wolf megkönnyebbülten, aztán intett, hogy valaki mutassa az utat.

Egy fiatal, ázsiai jellegű ápoló vezette őket el a folyosón, és két balkanyar után meg is torpant egy ajtó előtt.

Olyan finoman nyomta le a kilincset és nyitotta ki az ajtót, amilyet Wolf magyar kórházban még nem tapasztalt, és bár németül szólt be a kórterembe, azért a férfi így is érezte, mennyivel több tisztelet volt a hangjában, mint általában a magyar ápolóknak.

Az ablak melletti ágyról egy öregember kecmergett le, aki még a nyúlnál is alacsonyabbnak tűnt.

Teli lesz törpével az autója, kesergett magában Wolf, akinek aznapra már elege volt a mesés elemekből.

Az öregember is úgy pislogott fel rájuk, mint az álmából felvert Csipkerózsika… bár Wolf semmi pénzért nem csókolta volna meg.

- Maguk jöttek értem, hogy hazavigyenek? – kérdezte az öregember reszkető hangon, riadtan bámulva, és enyhe akcentussal ejtve a magyar szavakat.

- Igen, öregem – vágta rá Wolf, aki szeretett volna már hazaindulni, és otthon végre megszabadulni a teljes nyúlsereglettől.

Az oldalába ekkor enyhe fájdalom nyilallt, így oldalra és lefelé nézett.

A nyúlszerű oldalba könyökölte, jött rá elképedve. Sőt, amikor lepillantott az aprócska nőre, az szigorúan meredt rá a szemüvege mögül.

- Most meg mi van?! – förmedt rá Wolf, de a nyúl jellegű most egyáltalán nem riadt meg, sőt.

- Kedvesebben! – szólt rá szigorúan a nő, amitől Wolfban általános iskolai tanítónők nem annyira édes emléke rémlett fel, így a torkát köszörülte, meg a kalapját forgatta, és lesütötte a szemét.

- Jól van, csak menjünk.

A nő az öregbe karolt, aki legalább felöltözve várta őket, és hálásan biccentett a nála alig egy fejjel magasabb tolmácsnő felé.

- Nagyon kedves. Igazán köszönöm.

Csak meglesznek hárman valahogyan a kocsiban, nyugtázta magában Wolf, ha ez is ilyen kedvesen nyúlszerű.

Aztán elindultak a folyosón, az öreg totyogott és csoszogott, és a férfi a legszívesebben belekarolt volna, hogy húzza maga után, mint a fogantyús bőröndöt szokás, csak haladjanak már.

- Haza utaznak? – kérdezte kedvesen az ázsiai ápoló, bár angolul, de Wolf beélesített angoltudása segített értelmezni a kérdést.

- It’s not your business! – vágta rá az öreg, aki már egyáltalán nem volt kedvesen nyúlszerű, inkább kifejezetten undok. – Ezek a mocskok ellopták az órámat – tette még hozzá, aztán a csuklóját az ápoló orra elé nyomta, és ott böködte a mutatóujjával. – My watch! Szemét tolvajnépség.

Wolf meg a tolmácsnő elképedve nézett össze az öregember feje fölött, és mindketten elkomorultak, sőt, a nő még az öreg karját is eleresztette.

 Most az ápoló fogott szapora, német nyelvű tirádába - bár nem tudta úgy ropogtatni a szavakat, ahogyan a tolmácsnő. Viszont ő pantomimmel is színesítette a műsort: az öregre mutogatott, aztán a halántékát böködte, majd a csuklóját, végül széttárta a karját. És közben egyetlen pillanatra sem állt be a szája.

Wolf elképedve és elismeréssel figyelte, egészen addig, míg a tolmács meg nem markolta a karját, és odébb nem cibálta a folyosón.

- Azt mondja, valami agyi trauma érhette utazás közben az öreget – magyarázta a nyúlszerű. – Amitől időnként nem tudja, ki ő, vagy hol van, vagy hogy mi történt vele a közelmúltban. A régi dolgokat fel tudja idézni, de az utazást, vagy hogy miért jött Bécsbe, azt nem. És azt állítja, nem volt az öregnél óra. Mondjuk, a csomagjai is eltűntek… ez benne volt a rendőrségi jelentésben is.

- Ki tudja, nem egy átkozott tolvaj vitte-e el – morogta Wolf, és úgy markolta meg a kalapját, mintha az a tolvaj nyaka lett volna.

- Vagy egyszerűen elfelejtette, hogy volt csomagja, ha tényleg kihagy az agya. Talán volt órája is, de letette valahová. Vagy tényleg ellopták. Bár egy ilyen kórházban nem feltételezném…

Wolf bólogatott, mély egyetértésben, aztán meg elképedt. Ő meg a nyúl társalognak! Sőt, majdnem úgy tárgyalnak, mint két egyenrangú szakértő. Mi a furcsa, ha nem ez?

- Írjuk alá a papírokat, aztán vigyük haza – javasolta. – Az az óra már úgyse lesz meg. És szeretném egyébként is minél előbb átadni az öccsének az öreget.

A nyúlszerű egyetértően bólogatott, és nem pislogott riadtan, sőt, az orrát se mozgatta, újabb vészhelyzetet szimatolva, hanem ismét karon fogta az öreget, és elindult vele az ázsiai ápoló által mutatott irányba.

Administration, olvasta Wolf magában a feliratot, és nézte, ahogy a nő leülteti maga mellé az öregembert, és békés egyetértésben kitöltik a szükséges papírokat.

Ezzel együtt tudna élni, döntött a férfi, aztán, amikor mindent leadtak, elintéztek és kifizettek, a parkoló felé terelte a két törpenövésűt.

…

A határhoz érve simán átsuhantak előbb az osztrák, majd a magyar részen, és Wolfnak eszébe jutottak korábbi kalandjai, amikor órákig kellett várnia Magyarországról kifelé igyekezve – visszafelé meg még többet, amikor szinte darabokra szedték az autóját az alapos osztrák vámosok.

Most meg… kihalt az egész, üres határállomások árválkodnak mindenfelé… Wolf szinte sajnálta, hogy vége a szocializmusnak.

- Mi ez? – hajolt be az addig igencsak csöndes öregember a két első ülés közötti résbe. – Hol vagyunk?

- Most léptük át az osztrák-magyar határt, édes öregem. Még pár óra, és Budapesten vagyunk, a testvérénél – felelte Wolf szórakozottan, és csak a szeme sarkából látta a tolmácsnő rosszalló pillantását, amit a megszólítás válthatott k belőle.

- Kihoztak Ausztriából? Ja, az jó. Very good…

De még milyen very, nyugtázta magában Wolf, a jó hideg sörre gondolva, amit a felesége már biztosan behűtött neki előre. Sőt, talán több üveggel is…

A gondolatra úgy felvidult, hogy kedve támadt a tolmácsnőt is meghívni egy sörre, miután leadták az öregembert a rokonoknál.

Át is pillantott az anyósülésre, ahol a nő kissé kimerülten bámult ki a szélvédőn, és épp megtette volna a sörre vonatkozó ajánlatát, amikor meghallotta a motyogó hangot a hátsó ülésről, angollal és némettel kevert magyar nyelven.

- Hívjad akkor, Josef, a Polizei, ahogy megbeszéltük. Mondjad, engem elraboltak. Today. Two people. Én nem tudom. Azt mondták, Budapestnek visznek. Groβstadt, ja. Riadóztassad a kommandót is. Ja, ja.

Wolf majdnem satufékezett, aztán olyan erővel markolta meg a kormányt, hogy úgy érezte, egy mozdulattal ki is téphetné a műszerfalból. Ekkor a már egyáltalán nem álmos tolmácsnő feléje fordult, a szemüveg mögött még hatalmasabbra tágult szemmel, és azt tátogta: Mivvvan?!

Kicsit közelebb is csúszott felé, és úgy suttogta:

- Nem azt mondták a kórházban, hogy nem volt nála mobil?!

- De – felelte Wolf, kissé rémülten, még inkább értetlenül, ráadásul kitörni készülő, őrült röhögéssel küzdve.

Mert, ha mégis van az öregnél mobil, és tényleg azt hiszi, hogy elrabolták, és emiatt riadóztatott valakit…

A most egyáltalán nem nyúlszerű nő a biztonsági övébe kapaszkodva addig fecergett az anyósülésen, míg félig hátra tudott fordulni, és a fura vénemberre lesett.

- Tényleg van nála egy nagyjából mobil nagyságú, lapos csomag – súgta aztán Wolfnak, bizalmas közelségbe csúszva hozzá. - Kívül átlátszó nejlon, belül meg… a fene tudja, mi – tette hozzá idegesen… és Wolf esküdni mert volna, hogy most valóban remegett egy picit az orra.

Aztán hirtelen ismét hátrafordult… és egyetlen mozdulattal kirántotta az öreg kezéből a csomagot, majd előrefordult a zsákmánnyal. Wolf az elképedéstől tátott szájjal figyelte.

Az öreg ordított egyet ijedtében, aztán meg követelte, hogy azonnal adjad vissza, rohadt emberrabló! Meg Schweinehund.

Wolf egyszerre próbált vezetni, és közben a tolmácsnő remegő kezét figyelni, amitől izgalmas hullámokat rajzolt az autópályán.

Az öreg még mindig a disznó kutyákat emlegette, de a nő rá se hederítve szétbontotta a nejlonba szorosan betekert… valamit. Wolf meg fél szemmel próbált odafigyelni.

Személyi azonosító kártya, meg a fene tudja, még milyen kártya, újságkivágások, sárgák, és a hajtásnál tépett szélűek. Régi, megbarnult fotók.

Mobil viszont sehol.

- Nincs mobilja – sóhajtotta a tolmácsnő, aztán akkurátusan visszacsomagolt mindent, és a még mindig káromkodó öregember kezébe nyomta.

Az pedig ismét csak nekiállt telefonálni, és azt magyarázta a zacskónak, hogy elkobozták a phone-ját.

Wolf nem mert a nőre nézni… aztán mégis megtette… és akkor szinte egyszerre tört ki belőlük a vaskos, hatalmas – és megkönnyebbült – röhögés.

- Min szórakoznak ilyen jól? – hajolt ekkor előre a két ülés között az öregember. – Elmondják, hogy én is nevessek?

Wolf a tolmácsnőre meredt, és úgy nevetett, hogy le kellett állítania a kocsit a leállósávban.

- Miért állunk? – tudakolta az öreg, megint csak teljesen csöndben és megjuhászodva, és – ami a legfurább volt - tökéletes magyarsággal, idegen szavak nélkül.

Mikor a tolmácsnő hátrafordulva megnyugtatta, hogy csak pihennie kell a sofőrnek, az öreg egyetértően bólintott, aztán hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét.

Miután Wolf szívverése lecsillapodott, és ismét elindította az autót, a tolmácsnőre pillantott, aki mosolyogva bámult kifelé az ablakon.

- Tudja – szólt oda neki Wolf -, otthon vár a nejem, meg pár üveg behűtött sör. Ha van kedve, csatlakozhatna hozzánk. Innánk egyet a jól végzett munka örömére.

- Meg a nagy ijedtségre – tette hozzá a nő, és – Wolf döbbenetére – komiszul elmosolyodott.

- Arra is – biccentett a férfi jóváhagyóan.

Aztán arra gondolt, ha a tolmácsnőtől is elbúcsúzott, elmeséli a feleségének, hogy nem is nyulakat meg törpéket hozott át a határon, hanem legalább két Dr. Jekyllt és Mr. Hyde-ot…

(Kép: pinterest)