„Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.”
(Devecseri Gábor fordítása)
Középiskolai memoriter. Meg kellett tanulnunk – nekem meg pláne, mivel magyar szakra készültem.
Persze én kedveltem Odüsszeuszt – akiről az idézet szól -, mert okos volt, leleményes (ez volt az állandó jelzője, ha emlékszik még valaki erre a tanulmányaiból), és ő találta ki azt a bizonyos falovat, ami miatt a görögök legyőzhették a trójaiakat. És csak pár éve töprengtem el, amikor egy regényben említették a hőst – de sajnos nem emlékszem, melyikben -, ott már gazembernek, cselszövőnek és tömeggyilkosnak nevezték. Hiszen neki volt köszönhető, hogy a görögök bevették Tróját, elpusztították a várost, felkoncolták a férfiakat, a nőket rabszolgává tették, és a gyerekeket, még a csecsemőket is, lemészárolták.
Madeline Miller regényében megint csak egy másik Odüsszeuszt ismerhetünk meg. Tépelődő, de megkeseredett férfi, aki tíz évig háborúzott, aztán hazaindult, de a társai ostobasága miatt már öt éve próbál hiába hazajutni, hiszen a megvakított egyszemű óriás miatt megharagudtak rá az istenek. Miközben ő nem vágyik másra, csak arra, hogy végre hazajuthasson, a feleségével és a fiával lehessen… erre most itt ez a Kirké…
Mindig is szerettem az olyan történeteket, amikben egy nagyregény vagy hőseposz főhősének, vagy éppen valamelyik mellékszereplőjének a szemszögéből láthatjuk az eseményeket, csak teljesen más gondolkodásmóddal, vagy az események másféle ábrázolásával.
A görög mitológia meg már középiskolás korom óta érdekel, ezért kezdtem el olvasni a Kirkét is.
Ez a történet úgy varázsol el, ahogyan a címadó boszorkány/istennő/nimfa varázsolja el a szigetére tévedő hajósokat. Megfog, és aztán jó darabig nem ereszt.
Az Odüsszeiában a főhős visszatekintve meséli el az eseményeket a phaiákok szigetén, ahová egy szál magában, egy tutajon érkezik. Itt mondja el, hogyan vakította meg a küklopszot, hogyan vesztette el a társait, egymás után, és itt említi meg a varázslónő Kirkét is, aki a társait előbb megvendégelte, aztán meg disznóvá változtatta. Odüsszeusz csak azért menekült meg, mert Hermész előre figyelmeztette a veszélyre. Végül Kirké visszaváltoztatja az embereit, és ott tartja őket egy jó darabig, miközben ő meg Odüsszeusz élvezik egymás társaságát.
Tizenévesen, mikor felsoroltam Odüsszeusz kalandjait, nem gondolkodtam el azon, vajon miért él egy varázslónő magányosan egy szigeten. Ma már, negyvenen túl, nagyon is érdekel, és Madeline Miller erre ad egyfajta választ.
Kirké nimfának születik, Héliosz napisten lányaként, de már csecsemőnek és kislánynak is fura, különös lény, szokatlan szemmel, és az istenekétől eltérő hanggal… Mondanom sem kell talán: a többiek nem szeretik, az anyját nem érdekli más, csak a csábítás… ahogyan tulajdonképpen az apját sem.
M. Miller könyvében az istenek világa pont olyan, amilyennek felnőtt fejjel elképzeltem (kamaszként még nem így gondoltam, akkor lenyűgözött például Hermész vagy Pallasz Athéné). Az istenek embertelenek, kicsinyesek, gyűlölik egymást (az embereket meg lenézik), de mert félnek a hatalmasabbaktól, ügyesen leplezik a gyűlöletüket. Erő- és hatalomfitogtatás mindenfelé, csábítás, szeretet sehol, csak törleszkedés a hatalmasabbakhoz – ez az általános jellemzőjük.
Nem annyira emberfeletti, sokkal inkább ember alatti ez a világ, ahol Kirkén kívül a legszimpatikusabb figura Prométheusz, a titán, aki ellopta az embereknek a tüzet. És akinek a büntetését Kirké is végignézi, és ő az egyetlen, aki részvéttel van a titán iránt, sőt, kíváncsi is lesz rá, miért segítette Prométheusz az embereket. A többi istent, nimfát, najádot, miegyebet ez nem érdekli, ők étellel-itallal szórakoznak a titán megkorbácsolása közben.
A lenézett nimfa egy nap rájön, hogy képes varázsolni, oly módon, ami miatt az apja, a napisten, sőt, maga Zeusz is megrémül tőle, és egy lakatlan szigetre száműzik, örök életére.
Kirké előbb kétségbeesik, aztán felépít magának egy olyan világot, ahol a farkasok és az oroszlánok a kandallójánál alszanak, és kitanulja a varázslás minden csínját-bínját, ami később igen nagy hasznára lesz, amikor hajósok tévednek a szigetére, és rátámadnak. A nimfa előbb reménykedik, hogy az apja legalább az ilyen veszélyes helyzetekben a segítéségre siet… aztán inkább megtanulja, hogyan lehet az embereket disznóvá változtatni.
Így tesz később Odüsszeusz embereivel is, a hős azonban megússza, sőt, azt is eléri, hogy Kirké az embereit is visszaváltoztassa.
Miller könyvében Kirké így véleményezi egy "későbbi költő" énekét a kettejük találkozásáról:
„Évekkel később hallottam egy dalt a kettőnk találkozásáról. A fiú, aki énekelte, több hangot tévesztett, mint amennyit eltalált, a versszakok édes dallama mégis átragyogott a hamisságán. Nem voltam meglepve azon, milyen képet festett rólam: a büszke boszorkány meghátrált a hős kardja elől, és térden állva könyörgött kegyelemért. Úgy tűnik, a meghunyászkodó nő a költők legkedveltebb témája. Mintha nem létezhetne történet anélkül, hogy földön csúszva zokogunk.”
Az a későbbi költő persze Homérosz volt – és hanyagoljuk most a homéroszi kérdést… ha emlékeztek rá -, és ő valóban így énekelte meg a találkozást.
„Ott álltam meg, a széphaju istennő kapujában,
s felrikkantottam; hallotta a hangom az úrnő.
Jött rögtön kifelé, sugaras kapuját kinyitotta
s úgy hívott; mentem be nyomán, szomorogva szivemben.
Drága ezüstszögü szép karszékhez vitt be az úrnő,
mesteri műhöz, amelynek lábtól zsámolya is volt;
és aranyos serlegben adott kükeónt hogy igyam meg;
mérgét is bekeverte előbb még, vesztem akarva.
És miután ideadta, kiittam, mégse hatott rám,
vesszőjével rámcsapván, szót szólva kimondta:
»Mars be a disznóólba, feküdj le a többivel együtt.«
Szólt; de kirántva a combom mellől jóhegyü kardom,
Kirkének rontottam, akárha megölni akarnám.
Ő pedig erre sikoltva bukott le, a térdem ölelte,
és zokogó hangon hozzám szárnyas szavakat szólt:”
(Devecseri Gábor fordítása)
És ezután kezdődik el az a különös, néha szép, néha keserű kapcsolat a két ember között, ami a regény második felét adja.
(Az elsőben Kirké megismeri – és így persze mi is – Daidaloszt és a csepp Ikaroszt, Médeiát, aki segít Iaszónnak megszerezni az aranygyapjút; vagy épp világra segíti a Minótauroszt.)
Odüsszeusz ott ragad egy időre a szigeten, bár Kirké nem bocsát rá semmilyen varázslatot, míg végül az istenek szólítják fel őket, hogy váljanak el egymástól, mert a férfinak haza kell térnie.
És a történetnek még koránt sincs ekkor vége…
Amiért én megszerettem ezt a mellékszereplőből főhőssé előlépett Kirkét, az a kitartása a legmélyebb magányban is, és az empátiája, ami megkülönbözteti, sőt, kiemeli a halhatatlanok sorából.
Mert gyakori vendég ezen a szigeten Hermész, aki végtelenül önző, és csak addig marad Kirkénél, amíg az nem untatja, vagy betér ide Pallasz Athéné is, aki szemrebbenés nélkül ajánlja fel csecsemők megölését, azzal vigasztalva az anyát, hogy kerít neki másik férfit, akitől majd szebb és jobb gyereket szülhet…
Kirké is több – elvileg - az embereknél, mégis nagyon is emberséges tud lenni. Küzd a magánnyal, a száműzöttséggel, de a legfőképp azzal, hogy valahányszor megbízik valakiben – emberben, istenben, de akár a családtagjaiban is -, mindig csalódnia kell, és mégis talpra áll. És nem válik megkeseredett, embertelen szörnnyé.
Ajánlom ezt a Kirkét olvasásra, megéri.
Mindazoknak pedig, akik már nem emlékeznek annyira a görög mitológia szereplőire, segítségül van egy jó kis lista a könyv végén az istenekről és a fontos halandókról.
Aki pedig több ilyen, a mondavilágot másféle szempontból ábrázoló, jó történetet szeretne olvasni, az vegye elő Szabó Magda könyvét, A pillanatot, amiben az írónő a Trójából sikeresen elmenekülő Aeneas történetét meséli el… akkora csavarral, amit nem mesélek el, mert azzal agyon is csapnám magát a sztorit.
De ott van még Crista Wolf Kasszandrája is, egy történet a jósnőről, aki előre látja Trója pusztulását, de az istenek átka miatt hiába mondja el mindenkinek, milyen veszély fenyegeti a várost, senki sem hisz neki. És mindez a jósnő szemszögéből megírva.
De ajánlanám még Mary Renault regényét, A királynak meg kell halnia címmel, amiben Thészeusz a főhős, aki beáll a labirintusba küldendő bikatáncosok közé, hogy végezhessen a Minótaurosszal…
(És van még kettő, amit – még – nem olvastam, de fenem rá a fogam.
Madeline Miller másik könyve, az Akhilleusz dala, valamint Margaret Atwood regénye, a Pénelopeia.)
A Kirkét a General Press adta ki, és Frei-Kovács Judit fordította, nagyon jó és élvezhető szöveget hozva létre.
