…volt a szaloncukor a közértben, mesélte Ede bácsi borongva a borozóban. Melyik fajta, kérdezte Béla szaktárs felcsillanó szemmel, de Ede bácsi csak legyintett, hogy bánja is ő a szaloncukrot. Mert a zselés még csak-csak, de ott van az a fránya karamellás, ami mindig beleragad az ember fogába… úgyhogy már nem is eszi.

Bezzeg a konzum!, sóhajtotta vágyakozva Béla szaktárs, aki makacsul ragaszkodott ahhoz  a nézethez, hogy régen minden sokkal jobb volt.

A konzum, nézett rá úgy Ede bácsi, mintha a volt kollégának elment volna az esze.

Miért, az kiváló minőség volt, és az ízvilága se unalmas, felelte sértetten Béla szaktárs, mire a pultos Erzsike lebukott a pult mögé nevetni. (Mert hát a vendég előtt mégsem illik…)

Az hát, kiváló minőség, morogta Ede bácsi… csak olyan kemény volt, hogy az embernek beletörött a foga.

Egyszer az ő gyerekei fadíszítés közben dobálóztak vele, mesélte a pultos Erzsike – persze már nem a pult alól.

És, mi lett, kérdezte Ede bácsi.

Három eltört karácsonyfadísz, meg egy megrepedt ablak, sóhajtotta Erzsike.

Jó akkor ne vegyenek konzumot, felelte mogorva sértettséggel Béla szaktárs, egyék csak ezeket a modern pancsokat. Rumos-mazsolás, meg marcipános-narancsos, ír krémlikőrös, meg pezsgő ízesítésű… mindig csak a flanc! A régi egyszerű már nem is jó.

Jó is az, már aki szereti, felelte vigyorogva Ede bácsi, de aztán véletlenül úgy támaszkodott a pultra, hogy megnyomta az öklével a jobb szeme körül terjeszkedő monoklit, mire fájdalmasan sóhajtozott egy sort.

Az asszony hozzávágta otthon a konzumot, ugye, kérdezte kárörvendően Béla szaktárs. Biztos megtudott valamit a szomszéd Kissnéről…

Nincs semmilyen szomszéd Kissné, csattant fel Ede bácsi bosszúsan. Illetve van… csak nem neki, hanem a férjének. Aki a héten jön haza Ausztriából.

És egyébként se tőle van a monokli. Mármint Olgitól.

Persze az egész akkor is az asszony hibája, mert ő akart akciós szaloncukrot venni. Ede bácsi meg csak elkísérte, hogy legyen, aki cipeli hazafelé a cekkereket.

És hát elunta magát, miközben Olgit figyelte, aki a többi asszonnyal küzdött a kilós szaloncukorért, hogy ki tud többet tömködni a bolti nejlonba… így aztán elkószált onnan.

Tulajdonképpen az illat után ment… a friss, finom mézeskalácsillat nyomában, ami belengte a bolt hátsó részét. Mert hát azt sütöttek a sütöde részen, illatos mézes süteményt, amire még sose volt példa ebben a közértben. És Ede bácsit sokkal jobban érdekelte a friss mézes, mint mondjuk a ragadós karamellás szaloncukor.

Meg a többi vevőt is, ahogy elnézte, mert amint a boltos kisasszony kicipelte a süteményt a hatalmas fémtálcán, úgy csaptak le rá a vásárlók, mint a varjak a vetésre. Lökték, tolták egymást, nyomakodtak, hogy minél több süteményt pakolhassanak a bolti nejlonba.

Ede is lökdösődött egy keveset, kérdezte csodálkozva Béla szaktárs, mire a vénember csak legyintett, hogy dehogy, bolond lenne ő beállni csatázni az ilyenekkel. Nem, szépen kivárta a sorát, sőt, tulajdonképpen arra számított, hogy ha a varjak kiürítik az első tálcát, és aztán elszállingóznak onnan, a kisasszony majd hoz egy másik, teli tálcát, amire már nem fognak annyian lecsapni… és így is lett.

Nem is várt már más a mézesre rajta kívül, csak egy őszülő hajú, öltönyös és aktatáskás férfi, aki szintén nem állt be lökdösődni, és Ede bácsi már majdnem elismerően bólintott is neki, mikor megérkezett a másik tálca, a táskás meg rögtön lecsapott rá.

És nekiállt összenyomkodni a frissen sült süteményeket.

És ez még nem is lett volna akkora baj – hiszen Ede bácsi is utálta, ha a friss sütésű zsemlék közé bekeverték az eladók az előző napi szikkadtakat -, de hogy a nyomkodós fickó minden megnyomkodott süteményt vissza is rakott utána a tálcára, azt vérlázítónak találta.

És persze szóvá is tette.

Mi köze hozzá, talán bolti dolgozó, kérdezte a táskás.

Az nem, felelte Ede bácsi. Viszont szépen megkérné az urat, ne mancsolja össze az összes süteményt, mert ő azt kifejezetten utálja. Persze lehetséges, hogy az úr minőségi ellenőr… de akkor se kézzel kéne ellenőriznie a sütemény puhaságát…

Annyit nyomkod össze, amennyit csak akar, míg meg nem találja a legpuhábbakat, felelte a nyomkodós flegmán, mire Ede bácsi vérnyomása elkezdett fölfelé kúszni (holott már többször figyelmeztette a körzeti orvos, hogy arra figyelnie kellene).

Be is állt a táskás mellé, és elkezdte a magával vitt nejlonba bepakolni az előtte heverő, még nyomkodatlan mézeseket.

Erre az a nyomorult táskás nem előtte kezdte direkt összenyomkodni őket?!

Na, most már elég legyen, hallja-e, jóember, mondta neki Ede bácsi, mire a táskás nagyon szépen megkérte, hogy ne pofázzon bele az ő dolgába.

Mire Ede bácsi egy icike-picikét meglökte a vállával az urat. De tényleg csak egy picikét.

Az meg nekiállt hadonászni, és közben pont szemen találta Ede bácsit a kosara sarkával.

És akkor ért oda Olgi, aki szabályosan elcibálta onnan a férjét, miközben azt morogta, hogy olyanok mindketten, mint a gyerekek, és hogy nem lehet az urát egyetlen percre se egyedül hagyni.

Ő kezdte, morogta Ede bácsi, és mivel épp egy másik süteményes állvány mellett haladtak el, fordultában visszakézből megdobta a tálcáról felkapott süteménnyel a még mindig kiabáló és hadonászó táskást.

Na, akkor mondta az asszony, hogy soha többé nem viszi magával bevásárolni az urát.

Ami végeredményben nem nagy veszteség.

     És akkor is a táskás járt rosszabbul, tette még hozzá Ede bácsi.

Hogyhogy, kérdezte a pultos Erzsike kíváncsian.

Mert az a mézes, amit hozzávágott, úgy legalább egy hetes lehetett…, felelte vigyorogva Ede bácsi.

(Kép: https://alegfinomabb.wordpress.com/tag/mezes-puszedli/)