- …Még csak három napja ettük a tejfölös babfőzeléket, Marikám, de már háborgott miatta a vénember. Mondtam neki, ha nem tetszik, holnaptól főzzön ő, ha nem felel meg neki az én főztöm.

- És? Főzött?

- Főzött, Marikám. De minek. Azt mondta, olyan kolbászos rántottát rittyent nekem, hogy megnyalom utána mind a tíz ujjamat.

- És rittyentett, Olgikám?

- Rittyentett, Marikám.

- Jó volt?

- Fenéket. Ha láttad volna! Az nem elég, hogy belevágott két akkora hagymát, mint az öklöm, meg egy egész szál kolbászt, még belerakott volna egy fél oldal szalonnát is! Mert „jó, ha kisül a zsírja is”. Úgy csavartam ki a kezéből a szalonnát… persze, mikor nem figyeltem, csak visszacsempészett még egy darabot a tojásba… Hát csak úgy tocsogott a zsírtól, Marikám. Nem is bírtam sokat enni belőle, mire a vénember megsértődött, hogy én nem értékelem az ő főztjét. Mikor úgy fájt utána a gyomrom, hogy kénytelen voltam inni utána egy kis pálinkát. Persze nem sokat! Csak olyan kis… konty alá valót.

- Te megiszod a bolti pálinkát, Olgikám?

. Fenéket! Házit. Az a nyavalyás Béla szaktárs főzi. Igen a bögyömben van egyébként, de pálinkát azt jól főz. De szükség is volt rá, mert a vénember epéje aztán úgy görcsölt a rengeteg zsírtól vagy a szalonnától (mivel sértett dühében befalta az egészet), hogy nem elég, hogy fél éjszaka a pálinkát itta, még az oldalát is bedörzsölte vele kívülről, mert szerinte „bőrön át jobban felszívódik”…

- Halló. Halló! Hall engem valaki? Működik egyáltalán ez a szar?

- Öööööö…

- Látunk is, hallunk is, Terikém. Kiválóan.

- Hát bocsásson meg a világ, Olgikám, meg ti is, Marikám, de ez a teknika egyszer még a sírba visz engem. Még mielőtt az a nyavalyás vírus rám vethetné magát valahonnan a sötétből.

- Nem utcai rabló az, Terikém, hogy lesből támadjon.

- Hát pedig én valahogy úgy képzelem, Olgikám. Pont olyan lesből támadós, hogy az ember lánya ne mehessen ki miatta az utcára.

- És tényleg nem mész, Terikém?

- Francnyavalyát, Marikám. Azért bevásárolni csak kell, nem hozza a helyembe az árut az úri kocsis.

- Dehogynem.

- Hogyhogy, Marikám?

- Háát… nekem hozza, Terikém. A gyerekek befizettek rá az önkormányzatnál, és most valami fiatalok hozzák nekem, amit felírtam a listára. Végre nem kell cipekednem a fájós lábammal. Cipelik helyettem a lisztet meg a krumplit. Még az ásványvizet is.

- Azért csak vigyázz, Marikám, nehogy valami rabló szélhámosokat engedj be a lakásba!

- Dehogy engedem, Olgikám! Felhozzák az árut, megállnak az ajtóban, én gumikesztyűben átveszem, kifizetem, aztán szépen mindent lefertőtlenítek Domestosszal.

- Na, gumikesztyű! Nekünk csak egy pár volt itthon, amit a nagytakarításhoz használtam. Azt vittem a bevásárláshoz is, erre a vénember is azt húzkodta a kezére, mikor ő volt a soros a bevásárlásban. Hát nem kinyújtotta nekem a vaskos ujjaival?! Most csak úgy lötyög a kezemen, nem tudom vele kiszedni a pénztárcámból az aprót.

- És a maszk? Azt hogy bírjátok?

- Nehezen, Marikám. Nem elég, hogy meleg, és beleizzad az arcom, ráadásul az a helyes mentős is a tévében folyton azt mondogatja, bármelyik csatornára is kapcsolok, hogy ne piszkáljam a kezemmel az arcomat. De ha viszket a maszktól, hogy ne piszkáljam?! Ráadásul bárhová lépek be maszkban, úgy érzem magam, mint az álarcos rabló, aki a kasszát is vinni akarja magával kifelé menet.

- Azt hittem, úgy, mint az álarcos énekesek abban a fura műsorban, Olgikám.

- Na, azokat se irigylem, Terikém. Nem elég a maszk, nekik egy teljes jelmezt kell hordaniuk, és abban ugrálni! Hogy nem főnek meg benne, igazán nem tudom. Nekem már a maszk is sok.

 - Én föl nem venném, Marikám, ha már így kérded. Pláne, hogy nem kaptam már sehol.

- Én varrattam magamnak, Terikém. Sokan varrnak mostanság ilyesmit.

- Na, ha már varrogatás… A szomszéd Kissné ura kint ragadt Ausztriában, az asszony meg itthon, hómofiszozik, ezt mondta, mikor rákérdeztem, nem jár-e dolgozni, bár a franc tudja, mi az. Mindenestre unalmában nekiállt maszkokat varrni, hallottam, mikor az alattuk lakó Rozogáéknak mesélte az erkélyről.

- Rozogáék?

- Jaj, hát nem így hívják őket igazából, de a vénember folyton így nevezi őket, és már nekem is rááll a szám.

- Ha már annyit varr az a nőszemély, igazán varrhatna nektek is, Olgikám.

- Varrt, Marikám.

- Azért ez igazán kedves tőle, Olgikám.

- Várd ki a végét, Marikám. Jött haza a vénember, láttam, hogy nagyon dugdos valamit, kérdeztem is, mi az. Hosszas kapacitálás után csak megmutatta, hogy egy maszk, igen helyes mintával, páncélos lovagokkal. Kérdem, honnan szerezte, erre ötölt-hatolt, de végül csak kinyögte, hogy a szomszédtól. Na, mondom, igazán varrhatott volna nekem is az a boszorkány unalmában. Erre elvörösödött a vénember, a torkát köszörülte, de végül csak kinyögte, hogy nekem is varrt. Aztán elő is húzta a zsebéből…

- És… szépet varrt neked, Olgikám?

- Sárkányosat, Terikém. Egy nagy, ronda, rosszindulatú nézésű sárkány van az anyagon, pont, ahol az ember az arcára húzza. De csak fussak vele össze a lépcsőházban!! … Na, ne haragudjatok, de megyek, mert leég a rántásom.

- Mit főzöl, Olgikám?

- Tejfölös babfőzeléket, Marikám. Ha meg egyes páncélos lovagoknak ez nem tetszik, mehetnek panaszra a szomszédba… hátha ott sütnek nekik egy kis… sárkányos pitét. … Na, ez a nyamvadt szkájp már megint lefagyott…