„Ábrándos-bánatos lány sétál a csöndes, idilli vidéki város kertjei közt, ködös szürkületben: szerelmi csalódásán mereng… És váratlanul, akaratlanul tanúja lesz egy brutális gyilkosságnak, rémületében fölsikolt, s a gyilkos tüstént üldözőbe veszi a tett tanúját, aki egy idegen házban menedéket talál ugyan, de ettől az estétől fogva szüntelenül észleli a gyilkos fenyegető jelzéseit: az üldöző csak az alkalmas pillanatot lesi, amikor örökre elnémíthatja a tanút. A rendőrség pedig lassú és tehetetlen, a szép Caroline körül egyre szűkebb körben ólálkodik a halál, és utolérné, ha a helyi újság szerkesztője be nem kapcsolódna az egyre bonyolultabb, homályosabb ügy nyomozásába…”

Így szól a fülszöveg, és ez alapján nem biztos, hogy elolvastam volna ezt a könyvet. Viszont a kötet édesanyám polcán volt, és amikor nem találtam - egyszer, régen - más olvasnivalót, kínomban ráfanyalodtam.

És nem bántam meg, és – miután párszor már újraolvastam - azóta sem.

Éjjel olvastam, kint sötét volt, idebent néma csend… szinte az a fojtogató, nyomasztó atmoszféra, ami ebből a történetből árad.

Amiben ez a könyv – és a szerző– zseniális, az az, hogy nem kínál mérhetetlenül bonyolult történetet, nem folyik patakokban a vér, mégis, olvasás közben olykor úgy érzi magát az ember, mintha a Twin Peaks egyik ijesztőbb és sötétebb epizódjába keveredett volna… Már csak egy bagolynak kell huhognia, és az ember kisebb szívrohamot is kap a helyszínen.

Pedig a történet maga valóban nem bonyolult.

Igen, a szerelmi csalódását és egy súlyos betegséget kiheverni képtelen Caroline egy kisváros szélén, hegyes-dombos vidéken kóborol, búslakodik, töpreng, a köd és a sötét lassan körbefonja… és aztán meglát és meghall valamit, amit nem kellett volna.

Puffan egy zseblámpa, valaki jajgat… aztán meg már nem.

A zseblámpa Caroline arcába világít, és ő menekül, rohan, elesik, eltéved a ködben, miközben hallja maga mögött az őt üldöző gyilkos rohanó lépteit. Egy kutya ugat… azután meg már nem… A lány pedig egészen addig fut, míg házak közé nem ér, dörömböl, nem nyitnak neki ajtót… végül aztán mégis.

És innentől jön az a bezárt atmoszféra, amitől az ember egy idő után simán frászt kap. Szinte a teljes további történet abban a házban játszódik, ahol Caroline menedékre lel – kivéve azokat a fejezeteket, ahol a Carmichael nevű újságíró a rendőrségen, a szerkesztőségben és egyéb helyeken nyomoz. Ezek ugyan cseppet megtörik a bezártság érzését, de a történet szempontjából szükség volt némi külső nyomozásra.

A ház, ahol Caroline-nak végül ajtót nyitnak, szűk, sötét és csöndes – ahogyan a család is, ami a lányt éjszakára befogadja.

Mrs. Oliver, a ház asszonya fáradt és riadt. A két lánya, az esetlen kamasz Lydia, aki segíteni próbál, és az idősebb, Julie, aki valamilyen betegségből lábadozik, és aki az első pillanattól kint akarja tudni Caroline-t a házukból. Gyanakszik rá, hogy nem az, akinek mondja magát, utal rá, hogy akár ő is lehetett a gyilkos… Vagy ott van még Henry, az egyetlen férfi a házban, aki bár igen segítőkész, mégis furán viselkedik. Aztán időnként megjelenik Miss Mayberry, Julie rosszkedvű, de igen határozott ápolónője is, aki egész este a kutyáját keresi…

És ha mindez nem lenne elég, bár este van, állandóan csöngetnek.

Teljesen váratlanul bukkan fel ügynök, Vöröskeresztes, olyan névvel, amit a ház lakói mind ismernek, csak épp az arc nem passzol hozzá… vagy a szomszéd, akihez Caroline korábban becsöngetett. És aki akkor nem nyitott ajtót, most mégis egyre a ház körül ólálkodik…

Ahogy telik az idő, a ház egyre összébb szorul Caroline és a család körül.

Aztán történik még pár gyilkossági kísérlet, és Caroline-nak el kell töprengenie azon, vajon a legmegfelelőbb menedéket találta-e magának éjszakára… mielőtt túl késő lesz…

Nem árulok el többet, csak annyit: érdemes elolvasni.

A kötet a régi rossz-jó Albatrosz könyvek sorozatban jelent meg 1978-ban (a borítóik általában förtelmesek voltak, és sokszor nem volt fülszöveg a könyv hátlapján, csak idézet a történetből, amiből nagyjából semmit sem tudott meg az ember). Viszont ebben a sorozatban jelent meg rengeteg Agatha Christie-krimi, Rejtő Jenő zseniális regényei, vagy Gardner Perry Mason-történetei... ha ez valakinek mond még valamit...

Ami még figyelemre érdemes: Vekerdy Tamás fordította a regényt. Remekül, jegyzem meg így a végére.