„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.”
(Devecseri Gábor fordítása)
De milyen is ez az Akhilleusz?
Sértődékeny – ezt mindenki tudja, aki emlékszik az Iliászról tanultakra.
Kegyetlen – hiszen megöli Hektórt, aztán a harci szekeréhez kötve végighúzza a holttestét a táboron.
Kegyes – hiszen átadja az agg Priamosznak a fia, Hektór holttestét, amikor az éjjel átoson a görög seregen, és Akhilleusz elé térdelve könyörög a holttest kiadásáért. Sőt, megvendégeli az öreg királyt, aztán szünetet rendel el a csatában, hogy Priamosz méltó módon búcsúztathassa el a fiát… az ellenség nagy harcosát.
Szerelmes.
És nem Briszéiszbe, a rabnőbe, akit Agamemnón, a sereg fővezére elvesz tőle: Ez az oka, hogy Akhilleusz megharagszik, és kivonul a csatából (amiről alapvetően az Iliász szól).
Nem, Akhilleusz – Madeline Miller könyvében – Patrokloszba szerelmes, a legjobb barátjába.
És hogy ki ez a Patroklosz?
Miller mesél a regényében egy kisfiúról, akit a szülei nem szívleltek különösebben.
Mesél egy kisfiúról, aki miatt egy másik fiú életét veszti, és akit emiatt száműznek az otthonából… épp Akhilleusz apjának palotájába.
Mesél két idősebb fiúról, akik úgy kerülgetik egymást, mint a játékos kölyökkutyák. Az egyik elhanyagolt, szinte névtelen. A másik egy király és egy istennő fia, ragyogó szőke hajú, szélsebes, és gyönyörűen játszik a lanton.
Ezen kívül azt jósolták róla, ő lesz a leghíresebb görög harcos.
Akhilleusz választhatna bárkit társul a palotából, királyok megbecsült fiait - bár alapvetően csak kísérőnek, fegyverhordozónak, társnak a csatában.
Ő a szinte névtelen fiút választja – és nem "csak" társnak a csatában. Hiszen ez a fiú csöndes, félénk, mégis sokszor tesz tanúbizonyságot a bátorságáról, például amikor találkoznia kell Akhilleusz cseppet sem kedves anyjával, Thetisszel, aki kifejezetten gyűlöli őt.
Ez a Patroklosz együtt érző – a háborúban nem harcol és pusztít, hanem a sebesülteket ápolja, olyan gyengéd törődéssel, hogy egy idő után a katonák többsége inkább az ő keze alá akar kerülni, ha megsérül.
Patroklosz gyűlöli a vért, a háborút, az öldöklést, és igen, fél is harcolni – mégis megteszi, Akhilleusz helyett, amikor ezen múlik a görögök sorsa…
Minderről szól a regény, Akhilleusz és Patroklosz kapcsolatáról, az első találkozástól még itt, az életben, az utolsóig – már a túlvilágon. És mindarról, ami e két pillanat között történt. Hogyan szerettek egymásba, hogyan próbáltak elmenekülni a háború elől – és mindarról, ami a trójai háború tíz éve alatt történt.
És mindezt Patroklosz szemszögéből, aki úgy oldódott fel az Akhilleusz iránt érzett szerelmében, mint a tajték a tengerben.
A Madeline Miller által ábrázolt Akhilleusz nem kegyetlen, nem gőgös – vagy legalábbis nagyon sokáig nem az. Kezdetben épp olyan bizonytalan fiú ő is, mint Patroklosz, aki nem tudja, viszonozzák-e majd az érzéseit, így csak félve mutatja ki a vonzalmát.
És később is csak akkor válik sértett és kegyetlen harcossá, amikor őt és a hírnevét is megsérti Agamemnón.
És aztán ennek a sértettségnek és kegyetlenségnek épp az esik áldozatául, akit Akhilleusz a világon a legjobban szeret. Mesél erről Homérosz az Iliászban, és Miller is a könyvében.
A mellékszereplők sorából kiemelkedik minden baj okozója, a görögök fővezére, Agamemnón, a gőgös király, aki a háborúért és a hírnévért feláldozza a legkedvesebb lányát. (És aki ritka nagy tuskó lehetett, mert nem olvastam még olyan feldolgozást, ahol Agamemnónt cseppet is szimpatikusnak ábrázolták volna.)
Ott van a mellékszereplők között – megint – Odüsszeusz. A leleményes. A furfangos. A szarkavaró. Aki miatt Akhilleusz végül elmegy a háborúba, miután a nyavalyás Odüsszeusz elárulja neki a jóslat másik részét. Ami szerint Akhilleusz élhet rövid, de isteni és hírnévtől zengő élete, vagy élhet sokáig, de emberként, isteni erő nélkül és elfeledve. És tudjuk – már aki emlékszik rá a tanulmányaiból -, hogy Akhilleusz mit választott.
És ott van Briszéisz, a rabnő, a csata során szerzett zsákmány, a görög leány – aki belép a két fiú kapcsolatába, és lesz testvéri harmadik. Én szerettem ezt a Briszéiszt, aki Homérosz eposzában így gyászolta meg Patrokloszt:
„S Bríszéisz, ki hasonló volt arany Aphroditéhoz,
látván Patrokloszt hegyes érctől szétkaszaboltan,
ráomlott nyomban, sírt élesen, és a kezével
tépte a két keblét, szép arcát, gyönge nyakát is:
végül is, istennők szép mása, zokogva ekép szólt:
"Patroklosz, te szegény szívemnek legszeretettebb,
életben voltál, mikor én elhagytam e sátrat,
most pedig, ím holtan lellek, népek vezetője,
visszajövet: baj után így sujt a baj engem örökké.”
(Devecseri Gábor fordítása)
Aztán Hektór, a legnagyobb trójai hős, az apja, Primaosz… no meg Pürrhosz, Akhilleusz ostoba, végtelenül gőgös és kegyetlen fia, aki feleannyit sem ér, mint az apja.
A háború a falóval, brutális öldökléssel és egy város elpusztításával zárul.
A görögök hazaindulnak – és érdemes utánaolvasni, mi történt Agamemnónnal, Menelaosszal (Helené férjével), vagy épp Pürrhosszal a hazatérésük után.
Csak egy sírdomb marad a görög térfélen, rajta egy emlékművel. Két fiúé, két hősé, akik szerették egymást…
Szép ez a napfényes történet, a két fiúval, akik a tengerben úsznak, egy kentaurtól tanulnak, vadászni, a vadonban élni, fegyvert készíteni, szabadon élni – hogy aztán a háború elsötétítse ezt a napfényes képet a regény végére.
Mégis a két kölyök – hiszen csak tizenhat évesek, amikor hadba vonulnak – megtalálja a béke pillanatait, még a tízéves háború poklában is. És a végén jár nekik a közös béke és a megnyugvás.
Megszerettem ezt az Akhilleuszt, akit Madeline Miller ábrázolt… sokkal jobban, mint azt, akiről Homérosz írt (vagy akit a Trója c. pocsék filmben láthattam).
(Hasonlóan szimpatikus ábrázolására csak az Iphigénia Auliszban c. drámából emlékszem… amit szintén érdemes elolvasni. Egyrészt az ott megismerhető Akhilleuszért, másrészt azért, hogy a Miller regényében megjelenő Iphigénia-szál is érthetőbb legyen.)
És jó volt látni, átélni, hogy Miller is ilyennek látta Akhilleuszt. Egy fiúnak, aki szeretett, és amikor elvesztette a szerelmét, előbb bosszút állt érte, aztán meg követte a halálba. És jó volt mindezt elolvasni a szerelmes Patroklosz szemszögéből, akiért még a halált is érdemes vállalni.
Hiszen aki elolvassa a regényt, az láthatja, hogy hiába Parisz nyila végzett Akhilleusszal, ő maga volt az, aki elébe ment a halálnak, és átadta magát neki.
Patrokloszért.
Ahogyan azt Homérosz megírta:
„Haljak meg tüstént, ha legyilkolt drága barátom
nem védhettem meg, s nagymessze az otthoni földtől
pusztult, míg énrám vágyott, hogy védjem a vésztől.
Most, miután soha nem térek meg a drága hazába,
s Patroklosznak sem hoztam, sem a többi barátnak
üdvöt, a soknak, akit leigázott isteni Hektór:
s hasztalan így ülök itt a hajóknál, terhe a földnek,
bárha olyan vagyok én, mint egy ércinges akháj sem,
harcban mindenkép, ha tanácsban akad kitünőbb is.
Bár a viszály odaveszne az isteni s emberi szívből
és a harag, mely a bölcseszüt is méregbe borítja:
édessége a csurgó mézénél is erősebb,
míg kebelünkben elárad, füstként felgomolyogva:
bennem is íly haragot keltett a király Agamemnón.
Ám ami már megesett, hagyjuk, noha szaggat a bánat,
kedves lelkünket kebelünkben igázzuk erővel.
Most pedig indulok én, hogy a drága fej elveszitőjét,
Hektórt fölleljem: s a halált akkor fogadom majd,
hogyha reám Zeusz méri s a többi haláltalan isten.”
(Devecseri Gábor fordítása)
És ahogyan Miller is.
„Parisz céloz. (…) A nyílvessző egyenletesen, hangtalanul repül, lefelé ível, Akhilleusz háta felé.
Akhilleusz egy pillanattal a becsapódás előtt meghallja lágy suhogását. Fejét kissé hátrafordítja, mintha figyelné, ahogy közeledik. Lehunyja a szemét, és érzi, ahogy a nyíl hegye átszakítja a bőrét, kettévágva vaskos izomzatát a bordái között. Végül eléri a szívét. A lapockái között ömlik ki a vére, akár a sötét, sikamlós olaj. Akhilleusz mosolyog, és arccal a földre zuhan.”
(Szigeti Judit fordítása)
