Ma váratlan vendégük volt, mesélte Olgi néni a késő délutáni sétáltatásnál.

Megjöttek végre az unokák, kérdezte felragyogva Marika néni, mire Olgi néni morcosan azt felelte, nem jönnek, mert náthás mindkettő ebben a büdös, szeles és szmogos időben.

A létrás ember járt náluk, tette még hozzá, mire Terike és Marika néni értetlenül nézett össze, aztán cseppet odébb húzódtak Olgi nénitől. No meg a lábukat szimatoló Mukitól.

Csak nem… betörő járt náluk, kérdezte Marika néni riadtan, Terike néni meg vészesen villogó szemmel tudakolta, legyűrte-e Ede bácsi a betörőt, mert akkor ő szívesen segít megtanítani a nyavalyásnak, hol lakik a magyarok istene. Csak hogy máskor ne jusson eszébe bárhová is betörni. De főképp ne az ő bérházukba.

Nem betörő volt, hanem szerelő, felelte morcosan Olgi néni, mert már megint alig jutott szóhoz.

És alapvetően nem is hozzájuk készült, csak a lépcsőházba, szerelni. Azokat a kis vackokat a plafonon, amikről ő sose tudta eldönteni, hogy tűzjelzők, vagy vízszóró fejek tűz esetére, vagy olyan kémkamerák, amiket az amerikai filmekben lehet látni, amivel titokban figyelik az embereket.

Hát, amilyen nagyok azok a gömbök, azokkal titokban nemigen lehetne figyelni bárkit is, vélekedett Marika néni, Terike néni pedig hozzátette, hogy egyébként se érti, mi a fenét lehetne figyelni épp őrajtuk. Hogy hogyan főzik a húslevest, tesznek-e bele sáfrányt, vagy elég sárgarépát…

Ő kevés sárgarépát főz bele, különben túl édes lesz a leves, mondta Marika néni, mire Olgi néni toporzékolni kezdett, hogy ha nem fejezik be a sárgarépázást, ő itt hagyja őket, és nem mesél semmit a létrásról.

No meg a fölöttük lakó vénasszonyról, tette még hozzá, mire mindkét kutyás hölgy azonnal elhallgatott.

Mit művelt már megint az a boszorkány, kérdezte Marika néni, mire Olgi néni vállat vont, és azt mondta: Semmit… csak beszélgetett.

Olgival, tudakolta vérszomjasan Terike néni, mire Olgi néni a fejét rázta, és közölte, nem vele… hanem szegény létrással.

Aki gyanútlanul jött, megállt a földszinten, létrázott, szerelt, a fene tudja, mit, azokon a kis kütyükön, aztán egy emelettel följebb hurcolta a létrát, állított, fölmászott, szerelt, egy emelettel följebb költözött… míg el nem ért Olgiék szintjére.

A létraállítás zajára Ede bácsi ki is nézett, de hogy látta a fiatalembert a létrán állni és a kis gömböt igazgatni, csak köszönt, aztán ment vissza újságot olvasni. Olgi néni kérdésére meg csak annyit mondott, végre beállítják a gömböket, hogy azok rendesen érzékeljék, ha az ember lefelé megy a sötétben a lépcsőn. És hogy épp ideje volt már, mert ha ezek a vackok csak akkor érzékelik az embert, mikor már majdnem leért, aztán a sötétben elbotlott és pofával előre érkezett a lépcső aljára, akkor már régen rossz.

Nahát, akkor végre tudják, mire valók a gömbök, és mégsem kémkamerák, mondta örvendezve Marika néni, mire Terike néni leintette, hogy attól még lehetnek mozgásérzékelőnek álcázott kémkamerák. Úgyhogy ő például többet nem fogja a lépcsőházban megbeszélni a szomszédokkal, mit főz bele a levesbe.

Ha a létrás is főzne magának, akkor ő valószínűleg a fönti öregasszonyt főzné bele a levesbe, mondta Olgi néni, mire a másik két hölgy leintette, hogy akkor már inkább bolondgombát főzzön bele a létrás, még azzal is jobban járna.

Szóval a fiatalember szerelt, néha picit fütyörészett… egészen addig, míg a fönti öregasszony meg nem jelent a lépcsőfordulóban, megtudakolni, hogy mi ez a zajongás.

Zajongás, és ezt pont ő kérdi, szisszent fel Terike néni vérszomjasan. Hogy volt képe hozzá!

A létrás kulturáltan felelt, aztán szerelt tovább, folytatta Olgi néni.

Igen ám, de a vénasszony megint előbukkant, mint a kakukkos órából a kakukk, és szólt a szerelőnek, hogy rendesen szerelje meg a kamerákat, hogy azok időben kapcsolják fel a villanyt a lépcsőházban, ha valaki kilép az ajtón.

Természetesen, asszonyom, felelte a létrás, és szerelt tovább.

Aztán a kakukk… illetve szomszédasszony megint csak megjelent.

Merthogy úgy értette, akkor jelezzen a kamera, amikor ő megjelenik az ajtajában.

Minden lakóra igyekeznek odafigyelni, felelte a létrás, de már kevésbé vidáman.

És ezt Olgi néni onnan tudja, hogy akkor már az urával a résnyire nyitott ajtóban hallgatóztak és leskelődtek felváltva. Merthogy a műsort egyikük se bírta kihagyni.

Miközben azért persze mélyen szánták a létrást.

Akihez a fölöttük lakó öregasszony megint csak odament, és elkezdte neki magyarázni, hogy hogyan kellene azt az érzékelőt rendesen fölszerelni.

Ő.

A szerelőnek.

Aki igen sokáig hallgatott, aztán kulturáltan megkérte a hölgyet, hogy most azonnal menjen vissza a lakásába.

Mire a bolond vénasszony a nevét és a főnöke telefonszámát követelte, ahol bepanaszolhatja tiszteletlenség, de a legfőképpen hozzá nem értés miatt.

A fiatal szerelő pulóver fölött kilátszó nyaka ekkor már olyan vörös volt, hogy Olgi néni attól tartott, ott kap a létra tetején agyvérzést, aztán még le is esik, és összetöri magát a szerencsétlen. Mondjuk, az egyetlen jó dolog az ügyben az lenne, ha épp a szomszédasszonyra zuhanna… de ilyen szerencséjük biztosan nem lenne.

És valószínűleg egyet gondolhattak a vénemberrel, mert az egy mozdulattal kicsapta az ajtót – amitől szerencsétlen szerelő majdnem leesett a létráról, pedig ők aztán igazán nem akartak ártani neki -, és ő is rászólt a szomszédasszonyra, hogy… fáradjon végre haza.

Olgi néni meg a létrásnak szólt, hogy jöjjön le onnan, amíg le nem esik, aztán meg behívta a lakásba.

Igen vonakodva ment be velük a fiatalember, mintha attól tartott volna, itt két újabb bolonddal találkozik, akik vagy belefőzik a levesbe, vagy szintén meg akarják tanítani neki, hogyan végezze a munkáját. De Olgi néni akkor a vállánál fogva lenyomta a konyhaasztalhoz, és letett az orra elé egy kis kávét meg süteményt. Ede bácsi még a dugikonyakjával is ki akarta bélelni a létrás kávéját, de azt elutasította a fiatalember, mondván, hogy még a negyedikre is föl kell mennie szerelni.

Épp azért kéne a konyak, hogy kibírja, fiam, mondta neki a vénember, mire a létrás csak kimerülten legyintett, megitta a kávét, aztán fogta a létráját, és úgy indult fel a negyedikre, mint egy modern vértanú. (Csak ő oroszlánok helyett egy kakukkal kellett, hogy szembenézzen. És még dárdája sem volt hozzá… csak egy nyamvadt létrája.)

Aztán szerelt is a fiatalember – miközben Ede bácsi a félemeletről figyelt, és őrizte, mert amíg ő is ott volt, a bolond vénasszony ki nem dugta volna az orrát az ajtaján -, majd becsöngetett, és elköszönt… bár a konyakot akkor sem kérte.

Most meg a vénember variál, sóhajtotta végül Olgi néni. El akarja rontani az emeletükön lévő kütyüt.

Minek, ha egyszer pont most lett jó, értetlenkedett Marika néni.

Őt nyüstöli, hogy hívják meg minél többször a temetőben megismert lányt, hátha pont akkor jön vissza szerelni a létrás, és ha találkoznak, a vénember szerint biztosan egymásba szeretnek.

Elment az a kis esze is, ami még megvolt.

Vagy titokban Olgi néni elrejtett romantikus füzeteit olvasgatta, amikről Olgi azt mondta neki, hogy már rég odaadta az iskolásoknak, mikor azok jöttek papírt gyűjteni.

De egyikük se kérte számon a másikon a titkolózást, és végül a rongálásról is lemondtak. Hiszen, ha elrontják a kis kütyüt, és a fönti bolond vénasszony leesik a lépcsőn, és kitöri a nyakát, akkor a létrást vennék elő miatta.

És az már mégsem járja, hogy a temetőben megismert lány a börtönbe hordja majd a fiatalembernek a húslevest.

Akár főz bele sáfrányt, akár nem.