Lement a Mikulás is… hogy az ördög vitte volna el!

Ekképpen morgott Ede bácsi a kocsmában, miközben a monoklis szeméhez nyomogatta a jéghideg söröskriglit.

Csak épp most a másik szeméhez…

Csak nem ment neki valaminek a sötétben, miközben Mikulásnak öltözött, kérdezte aggódva a pultos Erzsike, majd felajánlott egy szép szelet, még kissé véres, nyers karajt Ede bácsi monoklijára, de az öregember visszautasította.

Inkább sörözött, és közben mesélt.

Merthogy itt voltak az unokák.

És az asszonynak az a csodás ötlete támadt, hogy Ede bácsi öltözzön be Mikulásnak, mert az unokák biztosan értékelni fogják, ha személyesen állít be hozzájuk a jóságos.

Ede bácsi, a maga részéről, a leginkább fölösleges macerának érezte az egészet, pláne, hogy az asszony már olyasmiken törte a fejét, hogy borotválják le az ő még épphogy sarjadó, kényelmes kis szakállát, hogy elférjen az állán a Terikétől szerzett hófehér állszakáll. (Hogy az a bolond nőszemély is minek tart ilyesmiket otthon?!)

Aztán, mivel a borotválást Ede bácsi kikérte magának, akkor jött az asszony a lisztes bödönnel.

Hogy azzal szórják be a még csak őszülő szakállát.

És aztán még be akarta festeni Ede bácsi legkényelmesebb melegítőalsóját pirosra, hogy az legyen a Mikulás nadrágja, de mikor ő ezt ismét csak kikérte magának, hogy tönkretegyenek egy olyan jó kis, kényelmesen kitérdelt melegítőt, akkor az asszony megsértődött, és az orrát felhúzva odavágta, hogy akkor legyen úgy a vénember Mikulás, ahogyan akar.

És hát ez volt a lényeg végeredményben, mert Ede bácsi nem akart.

És már kezdett reménykedni, hogy megússza az egészet, sőt, békeajánlatot is tett, hogy amikor az unokák megérkeznek, akkor ő kiszór egy kis lisztet – vagy, ha lesz hó, azt -, és még bakancsnyomokat is hagy az előszobában, a gyerekek cipői mellett, mintha a Mikulás ott járt volna az éjjel.

De Olgi csak a száját húzgálta, és azt mondta, az ő tisztára mosott padlóját csak ne piszkolja össze a behordott, koszos hóval, vagy liszttel… mire Ede bácsi is megemelte kissé a hangját, hogy attól nem volna-e koszos a padló, ha Olgi szórja be az ő szakállát liszttel…

Amire sértett hallgatás volt a válasz.

Aztán, aznap este, mikor az unokák megérkeztek, az a bolond Terézia becsöngetett… egy teljes öltözet Mikulás-ruhával. Még olyan bojtos sapka is volt hozzá, meg fekete csizma… ami sajnos kicsi volt Ede bácsi lábára.

És bár a két asszony felváltva – és igen vérszomjasan – erősködött, hogy az unokákért tűrni kell, Ede bácsi szigorúan közölte velük, hogy ő nem Hamupipőke mostohatestvére (főképp ezzel a szakállal), így tehát nem fog levágatni a lábujjaiból, csak hogy beleférjen a lábfeje a csizmába.

És persze ökölbe szorított lábbal sem hajlandó közlekedni, folytatta még, mire a két asszony igen lesajnálóan nézett rá.

De végül Ede bácsi győzött, és felvehette a régi, kopott bakancsát, aminek a színén javított egy keveset fekete cipőpasztával.

Aztán meg egész este folyt a hátán a víz a piros kabát alatt. Egyrészt, mert a fűtött lakásban majd’ felfőtt a vastag nadrágban és kabátban – pláne az átkozott sipkában, ami folyton a szemére csúszott… -, másrészt meg Zsoltika oda se bagózott a Mikulásra, vagy a zsákjára, inkább folyamatosan a bakancsát bámulta. Igen gyanakvóan, méghozzá.

És amikor Olgi megkérte a gyerekeket, hogy énekelnének valami szépet a Mikulás bácsinak – amiért Ede bácsi a pokolra kívánta az asszonyt is, mert már majdnem hőgutát kapott a jelmezben -, akkor Editke kissé riadtan neki is állt énekelni, hogy Télapó itt van…   

Zsoltika viszont…

Zsoltika azt énekelte, hogy médincsájna,médincsájna… mivel ez volt a padlón heverő zsák aljára hímezve.

És aztán kaptak a gyerekek ajándékot, és Editke megkínálta a jóságost keksszel és tejjel, ahogyan kell… kár, hogy Ede bácsi utálja mindkettőt. A tejtől felfúvódik, a kekszet meg minden formában utálja.

Inkább kért volna sört, szólt közbe Béla szaktárs a pult túlsó végéről… mire Ede bácsi bólogatott, hogy a második emeleten már azt kért.

A földszinten meg egy felest.

Mert ha már úgyis be volt öltözve, mért ne mehetett volna körbe a házban Mikulásozni… mint régen, gyerekkorukban kántálni…

És hát több helyre is becsöngetett, be is engedték, ott is, ahol nincs már gyerek, volt nagy öröm… meg poharazás.

Így esett, hogy hazafelé Ede bácsi elvétette az ajtót.

És véletlenül a szomszéd Kissnéhez csöngetett be.

Akinek épp otthon volt az ura is Ausztriából.

És mivel gyerek náluk sincsen, a szomszéd Kiss annyira nem örült Ede bácsi látogatásának.

Pláne mikor az öreg közölte, hogy ő itt lakik.

És ugyan a szomszéd Kissné igen tiltakozott a nappali ajtajából, hogy ő alig ismeri az öreget, a szomszéd Kiss azért nem túl kedvesen tuszkolta ki Ede bácsit a lakásából.

Ede bácsi viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő igenis itt lakik… aminek némi dulakodás, meg ez a másik monokli lett a vége.

A zajra aztán Olgi is kinézett, aki nem szólt egy szót se, csak kiszedte az urát a szomszéd Kiss kezei közül, és betuszkolta a lakásukba.

Aztán, mikor a gyerekek már lefeküdtek, csak annyit mondott az urának, ezer szerencse, hogy itt vannak az unokák, különben kipróbálhatta volna, milyen érzés odakint aludni. Az erkélyen.

És amikor Ede bácsi dühösen felhorkant, akkor az asszony még odavetette, hogy egyébként se lenne semmi baja a kinti alvásból, hiszen jó melegen fel van öltözve hozzá.

(Kép: https://www.facebook.com/Eztn%C3%A9zdmeg-1522354201337590/)