Kaptak a bankjuktól egy levelet.

A pénzmosás felderítése érdekében… blablabla… azonosítás… blablabla… megfelelő okmányok… blablabla…

Ez volt kiemelve, vastag betűsen… a többit meg nem tudták elolvasni, olyan apró betűvel volt írva.

Voltak rubrikák, oda valószínűleg a személyi adatokat kellett volna beírniuk, meg üres karikák, ahová ikszelni kellett volna… de mit?

A lap alján egyetlen dolog volt még vastagon, nagyobb betűvel kiemelve:

Kitöltési útmutatóért… www.fenetudjamiez.hu.

Még csak azt se látja, milyen oldalt kéne megnézniük a neten, hogy mi a fenét kell kitölteniük, pláne minek, morogta Ede bácsi.

Ők nem mosnak pénzt, háborgott Olgi néni is, utálattal meredve a hivatalos levélre. Mondjuk azokat a bankjegyeket, amiket a postáról meg a piacról hoz haza, azokat néha szívesen kimosná a mosógépben, mert olyan mocskosak a sok kéztől, amin átmentek, hogy szinte ragadnak… de nyilván nem erről volt szó.

Húzzák át az egészet és átlósan írják rá, hogy Mi nem kapunk pénzt titokban Amerikából, így nincs mit átmosnunk!, mondta a végén dühösen és türelmetlenül Ede bácsi, miután a szemüveg mellé még egy nagyítót is kerített, és úgy se tudta elolvasni az átkozott szöveget.

De Olgi néni tovább aggódott, hogy mi lesz, ha nem töltik ki és nem küldik vissza, aztán egyszer csak valaki becsönget hozzájuk a banktól, hogy megnézze, mosnak-e pénzt, avagy nem.

Ede bácsi a fejét fogta ennyi asszonyi balgaság hallatán… azután felkapta a papírt, és kirobogott vele a lakásból.

Olgi néni értetlenül követte… aztán az ajtóban dühösen megtorpant… az ura ugyanis a szomszéd Kisséknél csengetett. Ahol, ugye, megint csak az asszony volt egyedül otthon.

És Kissné ki is nyitotta az ajtót a csöngetésre… olyan vérlázítóan rövid nadrágban és szűk pólóban, hogy Olgi néni majd’ elájult a látványtól.

Persze a vénembernek is elakadt egy pillanatra a lélegzete, de aztán csak meglobogtatta a papírt Kissné előtt, és megkérdezte, segítene-e nekik kitölteni, merthogy egyikük sem látja ezeket az apró betűket, se ő, se a neje, még nagyítóval sem.

Kissné be is invitálta és nagyon kedvesen teával meg kávéval kínálta őket. Sütivel nem tud szolgálni, tette hozzá még zavartan, mivel nem igazán ért a sütéshez.

Aki ilyen nadrágot képes felhúzni magára, annál nem is csodálja, gondolta Olgi néni, de inkább megtartotta magának a véleményét.

Ráadásul a szégyentelenje nem is ült le az asztalhoz, hanem feltérdelt a székére, és aztán a két könyökére támaszkodva szinte ráhasalt az asztalra – meg a rajta fekvő nyomtatványra -, amitől a mellei… hát, cseppet jobban előretörekedtek a pólóból, mint amennyire az Olgi néni szerint kívánatos lett volna.

Az ura meg – akinek az erős szemüveglencséi még bőven nagyítottak is a látványon -, hát, neki úgy elakadt ismét a lélegzete, hogy Olgi néni arra gondolt, ha most kap neki itt infarktust a vénember, utána még meg is fojtja miatta.

De Kissné innentől igen rendesen viselkedett, szépen, rendesen felolvasta a levelet, elmondta, milyen adatokra kérdeznek rá, sőt, ceruzával, nagyobb betűket alkalmazva, szépen oda is írta a kérdéseket a rubrikák mellé. Mondván, hogy ő nem kérhet személyes adatokat, így Ede bácsiék töltsék csak ki otthon a papírt, és ha még valamivel nem boldogulnának, akkor csöngessenek csak megint nyugodtan.

Majd ha fagy, gondolta Olgi néni, aki látta az urán, hogy estére valószínűleg vérnyomást kell majd nála mérni, aztán meg gyógyszert bevenni. De azért szépen megköszönte a segítséget.

És azután töltöttek. Minden rubrikát, szépen, ügyesen.

(Az más kérdés, hogy a személyi azonosító okmányokon megint csak olyan apró betűvel volt minden fontos adat feltüntetve, hogy ismét csak nagyítót kellett alkalmazniuk.)

És amikor mindennel végeztek, és az utált papír már a válaszborítékban volt, szépen leragasztva és megcímezve, Ede bácsi elgondolkodva megjegyezte, hogy többet kéne tudniuk a számítógépekről, meg úgy általában a netről. És hogy mindezt valaki fiatalabbtól kellene megtanulniuk, aki jobban ért hozzá, mint ők ketten együttvéve. Olgi néninek is, de a legfőképp neki.

Olgi néni azonnal tiltakozott, elsősorban azért, mert úgy vélte, neki ennyi idősen már semmi szüksége ilyen értelmetlen és érthetetlen információkra.

Másrészt meg nagyon is tudta, honnan fúj a szél: a szomszéd Kissné felől. Aki nyilván sokkal jobban ért ahhoz a nethez, mint „ők ketten együttvéve”.

Úgyhogy tiltakozott még egy darabig, de mikor a vénember már nagyon belehergelte magát, hogy márpedig a nethez érteni kell, és meg kell tanulniuk, akkor rávágta, hogy jó, szívesen megtanulja ő is… amennyiben a könyvtárban megszervezett tanfolyamra járnak el, ők ketten, együtt(véve).

Ede bácsinak erre elakadt a szava és nagyon pislogott (főképp a mellettük lévő lakás felé), aztán megroskadtak a vállai, és azt morogta, rendben, akkor menjenek oda, arra a nyavalyás könyvtári tanfolyamra. Ami nyilván nem lesz olyan hatékony, mintha valaki személyesen magyaráz, csak neki. Illetve kettejüknek.

Olgi néni szelíden bólogatott, aztán közölte, hogy elszalad a postára a levéllel, hogy szabaduljanak tőle minél hamarabb.

Ede bácsi meg addig vigye le sétálni Mukit.

Ede bácsi egyetlen szóval sem tiltakozott, fogta Mukit meg a pórázt, és elindult.

Persze ahogy Olgi néni utánanézett az erkélyről, nagyon jól látta – szemüveg nélkül is -, hogy nem a közeli park felé ballag a vénember, hanem a sarki ivó felé, ahol majd elpanaszolja az újabb sérelmét Béla szaktársnak meg a pultos Erzsikének.

De amíg a kocsmából hazafelé jövet hozzájuk nyit be, és nem a szomszéd Kissnéhez, számítógépes korrepetálásra… addig minden rendben van.

(Kép: Pinterest)