A. A. Milne... és az ő történetei 1.
2017. augusztus 14. írta: Vitkolczi Ildikó

A. A. Milne... és az ő történetei 1.

Holnemvolt

Erdei körökben az a nézet,

hogy a medve szereti a mézet...

Szerintem ezt a kis versikét (jobb esetben) szinte mindannyian ismerjük.

Ahogyan az alábbi, leleményes mondókát is:

Tralala, tralala, pritty, pretty, prütty.

De vajon mi a helyzet ezzel a zseniális költeménnyel?

Csatába lovagolt Első Vazul,

mint őelőtte sok király s nagyúr.

Ötszáz vitéz tapodta nyomát...

Bal-jobb, bal-jobb és így tovább.

És vajon aki az első kettőt ismeri - és szereti -, az tudja-e, hogy a harmadik is ugyanazon szerző, tehát A. A. Milne tollából származik? 

Egészen pontosan a Holnemvolt című, elképesztően jó meseregényből?

covers_18270.jpg

Anno, tizenéves koromban hihetetlenül jó rádiójátékok mentek... logikusan a rádióban, amik közül néhány később hanglemezen is megjelent. Ilyen volt A kétbalkezes varázsló, Az eltérített télapó, aztán a legzseniálisabb Lúdas Matyi-feldolgozás, amit valaha hallottam... és ezen, elképesztően jó rádiójátékok közé tartozott a Nyuszifül és vízitorma is.

Egyrészt az fogott meg minket benne, hogy nagyon jó színészek játszották a karaktereket - igen, a rádiójátékban is játszottak, nagyon jó volt! A főbb szerepeket Béres Ilona, Básti Juli, Gáspár Sándor, Bodrogi Gyula alakította... nem semmi lista volt.

Másrészt annyira bolond humora volt a történetnek, és annyira más volt, mint az addig ismert királyfis és királylányos mesék, hogy muszáj volt annyiszor meghallgatni, ahányszor csak leadták a rádióban.

Királylányos mese volt, igen. Csak épp teljesen eltért a már megszokott gonosz mostohás, segítségre szoruló királylányos meséktől, ahol a királyfi jön, lát, győz, fut... merthogy itt a királyfi valóban jön, lát... aztán nem győz elfutni... és a királylánynak magának kell boldogulnia a gonosz ellen. Aki meg nem is annyira gonosz. Csak szép és bűbájos... mindenféle értelemben.

Szóval.

Hol volt, hol nem volt egyszer egy Vazul nevű király, Valeriána uralkodója, aki épp palotája tetőteraszán reggelizett, mikor hirtelen kisebb szélvihar támadt, aztán elsuhant a terasz fölött két, irdatlan méretű csizma... benne a reggeli, menetrend szerinti sétáját végző Bódog királlyal, a szomszédos Bikarbóna uralkodójával. És miután ezen a reggelen Bikarbóna uralkodója még tizennyolcszor süvített el a reggelizőasztal fölött hétmérföldes csizmájában, Vazul király hívatta a legjobb íjászait, és a levegőbe  lövetett velük... természetesen csak gyakorlatként. És ha valaki netán véletlenül el is talált olyasmit, ami akkor épp a palota légterében tartózkodott... nos, az egyrészt csak véletlen baleset lehetett, másrészt az ügyes íjász jutalmat is remélhetett a meglepő találatért...

Bódog király bajusza nyolc napon túl gyógyuló horpadást szenved el az incidens során, szó szót, levél levelet követ...  és, ahogy az már a mesékben lenni szokott, háború lesz a reggeli, hétmérföldes testgyakorlásból.

Vazul király tehát háborúba vonul, de nem hagyhatja magára leányát, Violát (akinek az édesanyját egy sárkány ragadta el idejekorán a palotából). És a király szerint az egyetlen alkalmatos személy a felügyeletre csakis és kizárólag Csincsilla grófnő lehet, aki szép és fenséges és elbűvölő, és aki olyan csodálatos műveket alkot, mint a korábban idézett háborús eposz lehengerlő bevezető sorai...

És akit Viola igazából ki nem állhat. Nem mintha a grófnő nem lenne kedves... inkább túl kedves... és túlzottan is szeretne királyné lenni... a leginkább azért, hogy két kézzel szórhassa hófehér lova hátáról az aranyat a nép közé. Ami igen költséges mulatság, ha az ember csak grófnő... bezzeg, ha királyné, és a kezében van a kincstár kulcsa...

733609_3.jpg

 Csincsilla grófnő idegesítő. Mert nagyon tud nézni. És kifacsarni az ember szavait. És úgy viselkedni, hogy az ember - jelen esetben a királylány - taknyos kölyöknek érezze magát mellette. Holott van bízva egy egész ország, míg az apja háborúzik.

Így hát Viola segítségkérő levelet ír, méghozzá Ubul királyfinak, Gumiarábia trónörökösének, aki útra is kel rögvest, a legjobb barátja, Kázmér társaságában. (Hozzátenném, Ubul királyfi sem lesz rögtön az ember szíve csücske, ahogy az a mesékben máskor lenni szokott... például azért, mert Kázmért a leginkább azért hívja magával, hogy ha netán belefutnának valami kóbor varázslatba, az lehetőleg ne őt, a királyfit, hanem inkább a társát találja el...  No meg hogy az ő kiválóságát ecsetelje a királykisasszonynak napestig... Ennyit Ubulról.)

És a meghívásról sajnos Csincsilla grófnő is értesül, aki, hát, nincs annyira elragadtatva az ötlettől, hogy egy idegen királyfi vegye át a kormányrudat helyette... 

Előkerül egy varázsgyűrű... amit aztán a grófnő rögtön el is csakliz, és azt kívánja, hogy Ubul királyfi... nem, ne haljon meg, végül is Csincsilla grófnő nem gonosz... de azért történjen vele valami nagyon mulatságos...

Ennek a valaminek aztán elég sok köze lesz a nyuszifülekhez és a vízitormához...

Ennél többet nem mesélek, nem lövöm le a poénokat - rengeteg van! -, akit ezek után érdekel a könyv, olvassa el! Megéri. Tényleg.

covers_127219.jpg

 A regényt Borbás Mária fordította, zseniálisan - mint mindig.

Nekem az a kiadás van meg (az első képen látható), amit Würtz Ádám rajzai díszítenek... most mondjam, hogy zseniálisan?

És a végére itt egy kis ízelítő a szövegből, az a jelenet, amivel engem Mr. Milne "megvett kilóra" - hogy kevésbé irodalmian fejezzem ki magam.

   - Te, mondd csak, hallottad már papus esetét a tündérrel?

(...)

  Vazul király épp akkortájt került Valeriána trónjára. Annyira büszke volt a királyságára, hogy naphosszat csak járkált fel és alá, és váltig hajtogatta. - Én vagyok  a király. Én vagyok a király. - Néha meg ezt: - A király én vagyok.

  Egy szép napon épp az erdőben hajtogatta, hajtogatta, amikor arra járt egy tündér, és meghallotta. Tüstént meg is jelent Vazul király előtt, és megszólította:

   - Ha nem csalódom, te vagy a király?

   - Én vagyok a király - mondta Vazul király.- Én vagyok a király. A király én...

   - És akkor mi van? - vágott közbe a tündér. - Végtére is mit számít, ha valaki király?

   - Királynak lenni igen nagy hatalom - jelentette ki büszkén Vazul király.

   - Na és mi lenne, ha mondjuk... mondjuk gyapjas barikává változtatnálak? Hol lenne akkor az a csuda nagy hatalmad?

   A király összevonta a szemöldökét, és elgondolkodott.

   - Szívesen lennék gyapjas barika - jelentette ki.

   A tündér felemelte  varázspálcáját.

  - Hát legyél - mondta -, amíg csak el nem ismered, hogy a tündér sokkal, de sokkal hatalmasabb, mint a király.

  És uramfia:  a királyból egyszerre gyapjas barika lett!

  - Na? - szólt  a tündér.

  - Na? -  szólt a király.

  - Hát ki a hatalmasabb, a király vagy a tündér?

  - A király - vágta rá habozás nélkül Vazul. - Azonkívül gyapjasabb is - tette hozzá.

  Kis csönd támadt. Vazul békésen legelészett.

  - Nem vagyok nagy véleménnyel a tündérekről - szólalt meg tele szájjal. - Szerintem egyáltalán nem is hatalmasak.

  A tündér mérges pillantást vetett rá.

  - Nem áll ugyanis hatalmukban olyasmit mondatni velünk, amit nem akarunk - magyarázta meg előbbi kijelentését Vazul.

  A tündér mérgesen toppantott.

  - Legyél varangyos béka! - lengette meg a varázspálcáját. - Csúf, vartyogó varangy!

  - Mindig is szívesen lettem volna... - kezdte Vazul - varangyos béka - fejezte be jóval mélyebbről.

  - Na?

  - Nem vagyok valami nagy véleménnyel a tündérekről  jelentette ki a király. - Szerintem egyáltalán nem is olyan hatalmasak.  - És a tündérre sandított: leste a hatást. A tündér azonban úgy tett, mintha máson járna az esze. Vazul király várt egy-két percig, aztán hozzáfűzte: - Ugyanis nem áll hatalmukban olyasmit mondatni velünk, amit nem akarunk.

  A tündér erre még mérgesebben toppantott, és harmadszor is meglengette varázspálcáját.

  - Némulj el! - parancsolta. - És maradj néma mindörökre!

  Egy pisszenés nem sok, annyi sem hallatszott az erdőben. A tündér a fák zöld koronája fölött kéklő égre pillantott; a magas fatörzsek között a királyi vár távoli tornyaira pillantott; a bal oldali kicsiny ligetre pillantott; a jobb oldali mohos partra pillantott... Mindenhova pillantott, csak a lába előtt kuksoló varangyos békára nem.

  Nem néz rá...

  Azért sem néz...

  Azért sem...

  Nem bírta tovább. Muszáj volt odanéznie. Lepillantott a rusnya rücskös varangyra, a néma varangyra, amely egyszer király volt.

  A rusnya rücskös varangy meg elkapta a tündér pillantását - és kacsintott!

  Néha egy kacsintás szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél. A tündér pontosan megértette a kacsintást. Ezt jelentette:

  "Mondhatom, nem vagyok valami nagy véleménnyel a tündérekről. Szerintem egyáltalán nem hatalmasak. Képtelenek olyasmit mondatni velünk, amit eszünk ágában sincs mondani."

  A tündér undorral legyintett.

  - Ej, mit vacakolunk! Legyél megint király! - szólt türelmetlenül, és eltűnt.

 Ennyit Vazul királyról.

Jó olvasást!

 

(Képek:

https://moly.hu/konyvek/alan-alexander-milne-holnemvolt

A bejegyzés trackback címe:

https://elmeselem2percben.blog.hu/api/trackback/id/tr3012730712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csokis · http://csokis.blog.hu 2017.08.16. 12:38:58

Oké, beszerzendő. :-)
Mellesleg nagyon hajaz Andrew Lang Maflázia című mesekönyvére, ami szintén a klasszikus mesék "kiforgatása" a királynével, aki nem hisz a tündérekben.
És Tolkien Sonkádi Egyed gazdája sem kutya, az sem az a tipikus sárkány-vitéz történet.

Vitkolczi Ildikó 2017.08.16. 12:41:23

@Csokis: :)
Egyed gazdát olvastam - jó régen -, a Mafláziát még nem, de akkor muszáj lesz, köszi!
Tegnap ajánlottak még egy sárkányost, ezt itt:
moly.hu/konyvek/kamaras-istvan-sarkanyos-mese-igazabol
Még én sem ismerem, de ha megfog, írok róla. :)
süti beállítások módosítása