Egerbe jártam főiskolára.
A kollégiumunk a Népkert - ma már Érsekkert - mellett volt, régi, patinás épület, az ablakaink is a parkra néztek.
A Népkert parkja négy, nagyobb részből állt, amit egymásba fonódó utak kötöttek össze, kavicsos ösvényekkel, játszótérrel - és rengeteg fával. Télen feketén meredeztek az ágak az égre, tavasztól pedig hűs árnyékot adott a lombjuk, amikor a parkon átvágva a vasútállomásra rohant az ember. Ma már modernebb a park, az utak találkozásánál hatalmas szökőkút áll, és több a pad is, ahol megpihenhet az ember, én mégis azt a régebbit, a patinás és vadregényes Népkertet szerettem.
Főképp, mert ott "találkoztam" a fával...
Épp hazafelé rohantam, a hátamon hátizsákkal, péntek dél körül, szokás szerint késében, amikor megláttam a fát...
Tavaszodott már, így lassan lombruhát öltött a gesztenye - épp ezért tűnt fel nekem. Mivel a vaskos törzsből két, elágazó koronakezdet nőtt az ég felé, de csak az egyiket borították zöld levélkezdemények, a másik feketén meredt az égre, nem hozott új hajtásokat, és nem volt lombkoronája, csak megfeketült ágak meredeztek ki belőle. A különbség a két törzs között annyira szembetűnő - és elszomorító - volt, hogy nem is értettem, miért nem tűnt fel nekem addig a fa, holott már legalább nyolc hónapja közlekedtem a Népkerten át, és a gesztenyefa épp a gyalogút mellett állt, tehát minden alkalommal elmentem mellette, amikor átvágtam a parkon.
Most viszont... meg kellett állnom, és alaposabban megnéznem, hiába volt sietős az utam az állomásra. Látnom kellett közelebbről a leveles ágakat - mert nagyon szeretem a gesztenye csillag, vagy kéz alakú leveleit. De a legfőképp a megfeketült törzsrészt, hogy valóban halott-e.
Annak tűnt, elszomorítóan halottnak, főképp, mert az elfeketült koronája nem is ért addig, mint a másik, az egészséges, hanem valahol félúton félbetört...
A vasútállomástól a parkig elhallatszott az érkező vonat füttye, így rohannom kellett, ha nem akartam lekésni a füzesabonyi, és onnan majd a miskolci vonatomat is.
Mivel a vonat annyira tömve volt - akkor még alig járt IC, és a gyorsra persze nem volt helyjegy -, végig állnom kellett, a fülkék előtti folyosón, csomagok között, nagy tömegben. Másfél órán át.
Nem először történt így - de most, először nem zavart.
Végig az út alatt, másfél órán keresztül, a gesztenyefán gondolkodtam. Hogy vajon villám csapott-e belé, attól tört-e le az egyik lombkorona, és hogy élhet-e még a fának az a része. És miközben utasok és kalauzok passzíroztak bele a fülke falába, tapostak rá a lábamra vagy a csomagomra a koszos vasúti padlón, eltöprengtem, mi lenne, ha az a fa nem is igazi fa lenne, hanem elvarázsolt. Például egy testvérpár lenne, akiket büntetésből változtattak fává...
Onnan már könnyű dolgom volt. Tulajdonképpen a másfél órás út alatt mindent kitaláltam, ami a végső történetben szerepel, sőt, ott, a vasúti folyosón, állva, valamelyik főiskolai jegyzetem szélére fel is vázoltam sietve a cselekményt, hogy el ne feledjem, mire hazaérek.
Otthon már csak le kellett írnom - természetesen tollal, és papírra, mivel akkor még se számítógépem, se írógépem nem volt - holott már bőven nem az őskorban éltünk... csak a kilencvenes években. (És a huszadik században...)
Vasárnap, amikor visszamentünk a kollégiumba, odaadtam a legjobb barátnőmnek a kéziratot, és ő - bár nagyon meg kellett küzdenie olvashatatlan kézírásommal - úgy találta, ez a legjobb mese, amit eddig olvasott tőlem.
Nekem is ez maradt az egyik kedvencem.
És amiért csak még jobban szeretem ezt a történetet: talán utolsó éves lehettem már a főiskolán, tulajdonképpen búcsúztam a legtöbb dologtól, a Népkerttől, és a gesztenyefától is, amit kicsit már a sajátomnak is éreztem, mióta írtam róla. Mindig figyeltem az ép koronát - és, kicsit reménykedve, a sérültet is -, hogy mikor jelennek meg az első rügyek, ősszel a tüskés burkok, és nem telt el úgy ősz, hogy ne gyűjtöttem volna be magamnak a fényes, barna gesztenyékből, amik a fáról lehullva egészen a betonútig gurultak. Azon a - számomra - utolsó tavaszon elképesztő dolgot vettem észre: a másik törzsön is fényes, halványzöld rügykezdemények jelentek meg, aztán, ahogy a tavasz nyárba fordult, a rügyekből kibomlottak a gesztenye jellegzetes virágai. És aztán ősszel arról a koronáról is potyogtak a fényes, barna gesztenyék.
Tudom, mert ősszel visszamentem megnézni...
Bármilyen őrültségnek is tűnik ez...
Sokat és szívesen járok vissza Egerbe még mindig, amikor csak megtehetem.
De nincs olyan utam, még ha a másik irányból érkezek is a városba, hogy ne vágjak át a városon, és ne menjek el a parkba, megnézni, hogy ép-e még a gesztenye.
Még mindig él, ép és egészséges, és mindkét koronáját lomb borítja tavasztól őszig, hogy aztán számtalan gesztenyét szórjon a parkon átvágó emberek lába elé.
Ha lehet huszonévesen, öntelten örökbe fogadni egy nálunk jóval idősebb, vén fát, hát én megtettem. És lehet, hogy ez is örültségnek hangzik, de remélem, ha megállok a gesztenyefa alatt, és felnézek a kettős lombkoronára, érzi az iránta érzett szeretetemet...
Fotók:
http://eger.varosom.hu/latnivalok/terek-parkok/Ersekkert.html
https://geolocation.ws/v/P/86535691/az-egri-rsekkert-gesztenyesora-sszel/en
Saját fotók.
