Gyakran álmodom. Általában színesben.

     És mindig történeteket. 

     És néha úgy ébredek, hogy az álom szinte minden részletére emlékszem, és olyankor tudom, hogy azt meg kell írnom. Persze sosem álmodom teljes regényeket. Azt hiszem, ha így lenne, hónapokat tölthetnék folyamatos alvással...

     Egy éjjel azt álmodtam, repülök. 

     Egy háztető fölött köröztem, igen magasan, és a tetőn fura, sötét színű, alacsony és tömzsi lények nyüzsögtek.

     Körbefogtak valakit, akiről tudtam, hogy az az öcsém. Nem a valódi, hús-vér öcsém, a valóságban, hanem annak a valakinek az öccse, aki épp vagyok. Lány vagyok, tizenéves, azt is tudtam, és hogy az öcsém - akinek Peter volt a neve, az enyém pedig Jo, ebben biztos voltam - épp veszélyben van, és meg kell mentenem.

     Láttam, hogy a nyüzsgő lények már kiszorították a tető szélére, így ereszkedni kezdtem, teljes sebességgel, és ahogy odaértem én is a tető széléhez, lendületből, repülés közben borítottam fel a fura lényeket, úgy, hogy létrejöjjön középen egy folyosó, amin az öcsém beljebb tud jutni a  tető széléről. Aztán, mikor nekifutott, felkaptam - de hogy hogyan bírtam el, nem tudom, ez az álom csodája lehetett -, és aztán elkezdtünk ereszkedni a toronyház fala mentén.

     A valóságban szédülök és félek a magasban.

     Az álomban a tizenéves lánynak, aki ott épp voltam, a toronyház magassága meg se kottyant, úgy ereszkedtem lefelé az öcsémmel, mint egy siklórepülő.

     Amikor felébredtem, gyorsan leírtam mindent, mielőtt megfeledkeztem volna a jelenet bármelyik részletéről, és annyira valóságos volt az egész - még bennem volt a repülés élménye, és az emlék, ahogy letarolom a fura lényeket -, hogy tudtam, akarok írni erről egy történetet. De azt is tudtam/éreztem, hogy ez a jelenet, a menekülés a tetőről, már a történet vége felé játszódik - így ki kellett találnom, ki volt az a lány, hogyan tudott repülni, és mit kerestek az öccsével a tetőn... azon kívül, hogy menekültek.

    És persze ki kellett találnom minden más körülményt... illetve a leginkább arra volt szükség, hogy egy jó kezdőmondatot találjak. Általános tapasztalatom, mióta csak írásra adtam a fejemet, ha az első mondatom jó, onnantól fogva szinte magától jön elő a történet, mintha már alig várná, hogy megszülethessen, és nekem nem is kell mást tennem, "csak" figyelnem, és "csak" leírnom, ami jön.

    Ilyenkor nem kell törnöm a fejem azon, hol játszódik a történet, kik a szereplői, és mi fog történni, mert az ujjaim szinte maguktól száguldanak a billentyűzeten - kezdetben a piacon vett, igen ósdi és használt írógépen -, és leírnak mindent...azt is, amiről egy perccel azelőtt még csak nem is tudtam.

    Így írtam le, hogy Josefine Flower a főszereplő, hogy tizenkét éves, így írtam a fura családjáról, és arról, hogyan jött rá, hogy tud repülni.

    (Igazából egyetlen dolog okozott gondot annál a regénynél.

     Kíváncsi lennék, bárki kitalálja-e, mi volt az...

      Nos, a főgonosz neve.

      Általában a nevek, amik elsőnek eszembe jutnak, minden szereplőnél működnek.

      Kivéve "D. bácsit". Az ő nevére volt több variáció, már nem emlékszem, mik, de tudom, hogy csűrtem-csavartam a nevet, mert sehogyse volt jó.

      Nem tudom, ez hányadik variáció volt, de a sokadik,az biztos, mert az előzőek nem tűntek elég gonosznak. Még most sem vagyok biztos abban, hogy a Diggeradoc a legmegfelelőbb és a leggonoszabb név... de talán majd valaki valahol hozzászól, és elmondja, mit gondol róla...)

      Aztán... meglett a sztori. Teljesen. Benne a jelenettel a tetőn.

      És aztán egy nap arról beszélgettünk egy régi barátnőmmel, hogy szükségem lenne egy laptopra. És akkor ő a homlokára csapott - gondolom én, mivel épp mobilon beszéltünk -,és közölte velem, hogy csak nemrég látott egy irodalmi pályázatot, ahová be lehet küldeni saját írásokat, előbb a zsűri válogat, majd az olvasók szavaznak, és az első helyezett laptopot nyerhet.

      A többi már történelem...

      És folyt. köv.

Fotó: 

http://photographyblogger.net/30-dark-stormy-cloud-pictures/