M. néni majdnem pontosan alattunk lakott, és a magánéletünk kérdésében ő volt a legjólértesültebb - ugyanis hozzá jártunk telefonálni.
Hiába nem az 1800-as években voltam gyerek, vonalas telefonunk nagyon sokáig nem volt... nemhogy mobilunk.
Mobilt először az X-aktákban láttam, akkora volt, mint egy igencsak vaskos könyv gerince, és kezdetben még kihúzható antennával is büszkélkedhetett. Valahogy el is könyveltem magamban, hogy ez a hurcolható, óriási telefon is a sorozat valószínűtlen elemei közé tartozik, és hogy ilyenje maximum az FBI-nak lehet, vagy még inkább csak Muldernek és Scullynak.
Vonalas telefon se volt még minden háztartásban - ahogy a miénkben sem, így, ha nagyon sürgős ügyünk volt, és nem működött a ház előtti telefonfülkében található, csodás ezüst-kék készülék, akkor muszáj volt M. nénihez bekopognia az embernek.
M. néni mindig örömmel fogadta a telefonálni vágyót, persze, gyere csak, mondta, nem zavarsz, azzal odébb tolta a fehér csipketerítőt a kisasztalon, hogy az ne zavarjon a telefonálásban. (Sose jöttem rá, ennek igazából mi értelme volt... de elmulasztottam megkérdezni.) Aztán visszabicegett a foteljéhez, letelepedett... és hát... hallgatózott. Végül is mégse kérhettem meg, hogy az egyszobás garzonjában fáradjon ki a szobából, mondjuk a mellékhelyiségbe, amíg a telefonján az ügyeimet intézem.
M. néninek olyan bütykei voltak a lábán, totálisan befelé görbülő nagyujjakkal, hogy iszonyat volt ránézni - de morbid kíváncsiságból gyakran odatévedt az ember szeme, ha nem figyelt eléggé beszélgetés közben -, valamint szódásballon vastagságú szemüvege... és olyan füle, mint a sasnak.
Bárhogy tompította is az ember a hangját, azt, ami beszélgetés közben elhangzott, időnként az ember valamelyik szomszédtól hallotta vissza... ráadásul cseppet meglepő formában. Ráadásul M. néni elvárta, hogy, ha az ember végzett a telefonálással, még vele is beszélje meg az élet nagy dolgait, amiről a telefonban szó esett. És nem vált be a más időseknél oly hathatós módszer sem - hogy az ember rákérdez, hogy hát hogy van, M. néni. M. néni ugyanis összecsapta kb. két mondatban az épp aktuális gondjait, aztán ismét tőlem várta az információkat.
Csak akkor menekültünk meg tőle, mikor végre lett saját telefonunk.
Gondoltam, M. néni is megkönnyebbülhet, hogy este hat után - ha az ember pl. távolsági hívásra kényszerült - nem kopog be senki az ajtaján, sűrűn elnézést kérve közben, amiért ilyen későn zavar -, ehelyett M. néni onnantól alig fogadta a köszönésünket...
Kép:
https://nerdgirlpower.wordpress.com/2016/02/05/the-x-files-renewal-episode-3-recap-and-review/
