Temetéssel kezdődött - szerintem ezt a szűk családon kívül senki sem tudja... vagy talán már ők sem emlékeznek rá.

Nyilván nem erről szoktam mesélni a gyerekeknek a találkozókon.

Szétbőgött fejjel, de már picit lecsillapodva ültünk a temetés utáni halotti toron, a rokon asszonyok süteményes tálakkal szaladgáltak, én már szerettem volna hazamenni, mert nagyon utálom a temetéseket (ez van), amikor a sógorom egyik rokona odajött hozzám.

Örökké hálás leszek neki. Mert nélküle talán a Walter... sem lenne. (Épp ezért az első történet ajánlása neki szól.)

Bemutatkoztunk egymásnak, és ő elmondta, hogy egy kis helyi kiadóban dolgozik, lenne egy ötletük, és érdekelne-e. Nos, lehet, hogy morbid dolog temetés után munkáról tárgyalni... de mi egyebet lehet még ilyenkor csinálni? Jó, ez költői kérdés volt. Tudom, hogy sok mindent lehet még.

Mint megtudtam, a kiadó vezetője/tulajdonosa olyan mesekönyvben gondolkodott, ami személyre szóló, tehát van egy kaland, és van egy főhős, aki lehet kisfiú vagy kislány, a lényeg, hogy a sztori mindkét nemhez passzoljon, és hogy bele lehessen írni a megrendelő gyerekének a nevét, mivel ezek az ő megrendelt kalandjai lesznek.

Életemben nem hallottam még ilyesmiről, de ha írásról van szó, abban nagyon is kalandvágyó vagyok, így azt mondtam, jó, érdekel, és megpróbálok írni valamit.

Aha.

Én addig csak felnőtteknek szóló történeteket írtam, meg ifjúsági regényt, illetve gyerekkoromban és középiskolás koromban írtam meséket, de azok nem sikerültek túl jól. És ilyen feltételekkel: tökmindegy, miről szól, csak kalandos legyen, és lehessen fiú és lány is főszereplő - nos, nem tűnt túl egyszerűnek a dolog.

Mert miről írjak?

Nagyon töprengtem.

Törtem a fejem éjjel-nappal.

Otthon, és az utcán, menet közben is - igen, szoktam így is, épp ezért van nálam mindig jegyzetfüzet és toll is, és néha a piros lámpánál állva, szinte olvashatatlanul rondán jegyzetelek.

De csak nem lett ötletem.

Aztán, egyik este, a fürdőszobában jutott eszembe, hogy én egy sárkányról szeretnék írni. A kisfiú, vagy kislány minimálisan sem érdekelt, csakis a sárkány. Aki természetesen nem eszik királylányokat. Sőt. A legkedvesebb elfoglaltsága az, ha a hintaszékében üldögélve olvashatja az újságot, legfőképp a sportot meg a kultúrát.

A nevén sem kellett sokáig töprengenem.

Miután általános iskolás koromtól tanultam németet, a germán hősmondák, a Nibelung-ének, Sigfried, a Rajna kincsei, és minden ilyesmi már korán bekerült az olvasnivalóim közé, és nem azért, mert kötelező volt, inkább csak magánérdeklődésből. És ha sárkány, akkor számomra csakis német/germán neve lehetett (és ez annyira igaz, hogy a sárkánynak, akit tavaly találtam ki, és akiről szeretnék sokat írni majd, kb. a második pillanatra Herman lett a neve). Szinte gondolkodás nélkül került elő a Walter név akkor, mikor a sárkányt kitaláltam.

Azt is tudtam, hogy öreg, és pocakos, és szemüveges, és kicsit nagypapás, és nem kedveli, ha háborgatják. Szóval semmi köze nem lesz a kincseket rejtegető, gonosz sárkányokhoz.

De hogy pettyes lesz, és zöld, és harisnyás, és hogy zseb lesz a szárnya alatt, hogy abba hajtogathassa az újságot... ráadásul Apa fogja őt megfesteni, erről akkor még mind nem tudtam...

 Folytatása következik...

Kép:

http://www.germanen-plakat.de/sigurd-und-die-niflungen/