Messziről kezdem... csak szólok.

Középiskolás koromban egyszer, az év vége közeledtével az énektanárunk meglepő dologra szólított fel az énekórán minket, tizenhat év körüli lányokat: azt javasolta, menjünk el a Diósgyőri Várba, ott is a Kaláka Folkfesztiválra a nyáron, mert az jó.

Kiröhögtük, azzal a felkiáltással, hogy majd biztos elmegyünk meghallgatni A pelikánt.

Máig szégyellem, de én is röhögtem.

Mert ennyit tudtam a Kalákáról: hogy ők játsszák A pelikánt. Amit én... háát... nem annyira kedveltem. Csak úgy, különösebb ok nélkül. És mivel nagyon okosnak hittem magam, nem is néztem utána a dolognak, hogy mi az a fesztivál, amit a tanárnőnk annyira ajánlgatott nekünk. Egyrészt, mert nem gondoltam magamról, hogy én olyan fesztiváljáró alkat lennék, másrészt meg hol volt akkor még net - és nem az őskorról beszélek! -, hogy sebtiben beírhattam volna a keresőbe, hogy "Kaláka", és már dobta volna a találati eredményeket.

Ezután lehetett volna a többi néma csend is, úgy Hamletesen, ha...

Ha a főiskolai kollégiumi szobánkba nem költözik új lakó, jó néhány évvel a pelikános incidens után. De hát költözött, az ég áldja meg érte, és - amellett, hogy a legjobb barátnőm lett, immáron 23 éve, kimondani is borzasztó ennyi időt :) - kiderült róla, hogy ízig-vérig Kaláka-rajongó. És amilyen elszánt volt, még az olyan megrögzött pelikán-elleneseket is rávette, hogy elmenjenek vele az egri főiskolán tartott Kaláka- koncertre, mint amilyen én voltam.

Az első alkalommal még rá kellett beszélnie, hogy menjek, aztán meg már soha többé.

Mentem magamtól.

És rögtön lettek olyan kedvenceim, mint pl. a Faiskola, Weöres Sándor verse, Radványi Balázs zenéjével:

 És persze voltak hátborsós feldolgozások is a koncerten, mint A walesi bárdok. (Bár ez a felvétel jóval később készült.)

És azóta, amikor lehetőségem van rá, megyek Kaláka koncertre (akkor is, ha eléneklik A pelikánt... bár ezt előre, ugye, sose lehet tudni...).

Viszont reménykedem, hogy játsszák az első hallásra az egyik kedvencemmé vált Szabó Lőrinc-feldolgozást, a Szeretlek-et.

És - kissé visszafogottan ugyan, de mégis - részt veszek az ilyen közös éneklésekben is (persze jól eltűnve a közönség soraiban, mivel az énektudásom... hát... khm...).

És hogy nem csak én lettem pelikán-ellenes középiskolásból rajongó, azt az együttes 40 éves fennállásának megünneplésére szervezett meglepetéskoncert fellépői is bizonyították, akik Kaláka-dalokat adtak elő, a saját értelmezésükben.

Az én három abszolút kedvencem a Születésnapomra, a Csík zenekar előadásában:

A kék tűzeső, előadja Kiss Tibor és a Csík zenekar:

És a Bőrönd Ödön, a Quimby előadásában:

És ki sejthette volna, hogy ez a főiskolai, sorsszerű találkozás odáig fejlődik, hogy egyszer csak azon kapom magam, hogy sima rajongóból - aki megtiszteltetésnek érezte anno, ha a koncert után segíthetett cipelni az együttes féltve őrzött hangszereit -  én magam is fesztiválfellépővé válok, méghozzá Magyarföldön, az Őrségben, a Fatemplom Fesztiválon, amit Gryllus Dániel és Rátóti Zoltán szervezett. Az első Palkó-könyv megjelenése után bekerültem a programba - és így végül mégis csak fesztiválozó alkat lett belőlem -, mivel a délelőtti játszóház ideje alatt egy jó barátom, a játszóház szervezője felolvasott a Palkó, Zsófi meg a világ dolgai c. könyvemből.

Itt épp Gryllus Dániel ajánlja a könyvemet a leendő olvasóknak.

Itt meg felolvasunk... illetve én nem, én lelkesen figyelek,és élvezem a dolgot.

És akkor most - végre - mesélek a szimfonikusokról is.

Tegnap (2016. november 5-én) volt itt, Miskolcon a koncert, a Kaláka és a Miskolci Szimfonikus Zenekar muzsikált együtt, elképesztően jól, Gryllus Samu hangszerelésében és vezényletével.

Az első részt az erkélyről néztem végig, ami azért volt jó, mert föntről jól láthattam, mennyire élvezik a zenészek az egészet, nem csak a Kaláka tagjai, hanem a szimfonikusok is - különös tekintettel a hátul helyet foglaló ütősökre, akiknél volt mindenféle hangszerszám, dob, gong, meg mindenféle azonosíthatatlan tárgy... sőt, még egy lavór víz is, aminek a koncert második részében jutott aktív szerep... hiába, ez egy ilyen koncert volt.

A második részt már közelebbről, a földszintről élveztem végig, ahol kissé családiasabb volt a hangulat, valamint így én is aktívabban - de nem túl hangosan, hogy ne ijesszem el a közelben ülőket - énekelhettem pl. az Ajjaj, Benedek király refrénjét, együtt a zenekarral és a többi nézővel. 

Nagyon jó volt meghallgatni a szimfonikusok előadásában Gryllus Samu szerzeményét, ami nyomokban Kaláka-elemeket is tartalmazott; majd később az egyik kedvencemet, az Embersólymot, Kiss Anna versét is, amit alapvetően is szeretek (és ami a koncerteken általában aktívan hozzájárul a hátamon létrejövő borsók hosszanti irányú mozgásához), de a szimfonikus zenekar kíséretével a dal "feljavított" változata még elképesztőbb élményt nyújtott, ahogyan a még olyan egyszerű(nek tűnő) dal is, mint a Nandu.

Nos, ilyen az, amikor a tudálékos nőszemélyből belátó rajongó lesz, aki még azt is elviseli, ha egy koncerten mégis csak felhangzik A pelikán.

Itt egy fotó még a végére a délelőtti készülődésről.

A szimfonikus zenekari feldolgozást meg, akinek lehetősége van rá, nézze és hallgassa meg, mert nagyon jó.

Nem azért, mert én mondom, hanem csak úgy. Mert megéri.

(Fotók: http://kalaka.hu/sajtofotok.php

és Marosi Veronika)