1
- Köszönöm, bátyám, hogy fölvett a szekerére. Látja, kimerített a gyaloglás… Nem baj, ha lassan megyünk. Én most már nem sietek sehová. Pedig, látom, már Zsolca határában járunk, s hamarosan beérünk Miskolcra. Ahol vár rám a családom… nem nagyon tudom, mivel fizethetném meg, hogy elvisz… Meséljek a csatákról, amikben részt vettem? Mondja, miért engem szánt meg a sok gyalogos ember közül? Látja, ez a sok rongyos és kimerült ember mind onnan jön, ahonnan én is… Nem akarná inkább őket hallgatni? … Hát jó, mesélek.
2
Ketten szöktünk meg egy éjszaka Gergellyel.
Ő ugyan azt mondta, hogy szeretne üzenetet hagyni a nővéremnek, ha már udvarol neki egy ideje, nehogy azt higgye Zsófi, hogy előle, vagy apánk szigora elől menekült el, de én féltem, ha apánk megtalálja a levelet, utánunk jön, és a fülünknél fogva cipel haza minket.
Végül is: még csak diákok voltunk.
És diákoknak semmi keresnivalójuk a háborúban apám szerint.
Így gondolta Gergely apja is, ezért kellett szöknünk.
(Hiszen Petőfi is elment harcolni, pedig neki felesége és kisfia van! Akkor az már mégis lehetetlenség lett volna, hogy mi ne menjünk el!)
3
Mivel attól tartottunk, apám megakadályozná, hogy akár Miskolcon, akár Borsod vármegyében belépjünk a seregbe – én még nem lévén nagykorú -, csatlakoztunk egy kisebb csapathoz, amely a fővárosba tartott, hasonló okokból, mint mi.
Elébb szekéren utaztunk, többen összefogva, mert úgy kevesebbe került, majd Váctól vasúttal, de milyen körülmények között! Nem voltak rendes ülések a kocsikban, csak, mint a templomi székek, olyanokon ültünk végig az utazás alatt. De Gergely azt mondta, nem számít a kényelmetlenség – a fő, hogy végre úton vagyunk. (Mert míg a szekéren utaztunk, gyakorta pislogtunk hátrafelé, nem vágtat-e utánunk apám vagy Gergely apjának némely embere, hogy hazacibáljon minket Miskolcra, és semmiképp ne vehessük ki részünket a magyarok honvédő harcából.)
Pest-Budán azután mellénk szegődött a szerencse, mert egyik társunk tudta már a módját, hogyan lehet elszegődni katonának. Miután Gergely a saját papírjai mellett hozott magával másokat is, amivel én is igazolhattam, hogy ha húsz nem is, de tizennyolc éves már elmúltam, fel is eskettek minket a laktanyában. Ott viszont elváltak útjaink egy időre, mivel Gergely mindenképp a lovassághoz akart kerülni, s bár én is csatlakoztam hozzá, engem semmiképp nem akartak oda felvenni. Sőt, inkább a tüzérekhez irányítottak, mondván, hogy ott elkél az ilyen csenevész is, mint jómagam, aki könnyebben tudja majd megülni a „hurkát”, s ily módon gyorsabban haladhat előre az ágyúval a csatatéren. Ez engem egyáltalán nem vigasztalt, de mert nem tehettem mást, egy hozzám hasonló termetű, de kissé beteges külsejű fiúval elmentünk az Újépület kaszárnyájába, ahol egy fiatal hadnagy bevett minket tüzérnek.
Számtalan hasonszőrű fiú gyülekezett már ott, szinte mind jogászok, mérnökök, fiatal ügyvédek, vagy úrfiak voltak, mint jómagam – s ennek örülhettem volna, ha nem hiányzik már most is a barátom.
Volt még egy szabad délutánunk, mielőtt mi, frissen fölesküdtek belevetettük volna magunkat a tüzéri élet sűrűjébe, ezért úgy döntöttünk, hogy a maradék szabad időnket a fővárosban kószálva töltjük el.
Gergely leleményességét dicséri, hogy amikor kiléptem új társaimmal a kaszárnya kapuján, ő már ott várt rám, a falnak támaszkodva, arcán szemtelen mosollyal, és persze büszkén feszítve vadonatúj egyenruhájában.
Bár már októberben jártunk, még derült volt az idő, így Gergellyel a belvárosban akartunk körbenézelődni, még utoljára kettesben, ezért hamarosan le is szakadtunk újdonsült tüzértársaimtól.
Az egyik piactéren fura, faborítású kocsiba botlottunk, előtte magányos, kissé lesoványodott lóval, a bakon meg apró, idős emberke üldögélt, fekete kabátban és nadrágban, az orrán csíptetővel. Tábla is lógott a kocsi oldalán, azt hirdetvén, hogy tulajdonosa dagerrotípiákat készít. Gergellyel összevillant a szemünk, s most is, mint oly sokszor már, mióta apáink bemutattak minket egymásnak, és barátok lettünk, tudtuk, hogy egyet gondoltunk.
Bár az emberke elég borsos árat kért két képért, azért odaálltunk a kocsi túlsó oldalán kifeszített, világos vászonszövet elé, és vártunk mozdulatlanul, míg a mester a masinája mögé rejtőzött, és számolt, egyre csak számolta a másodperceket, amik végtelennek tűntek, mire végre moccanhattunk. Ráadásul Gergely mellettem pukkadozott a nevetéstől, a száját harapta belülről, hogy hangosan föl ne nevessen, én meg a legszívesebben oldalba böktem volna, de hát nem lehetett, hiszen úgy kellett ott állnunk, mint két sóbálványnak.
Az alacsony emberke, akit bosszantott, hogy nem vesszük elég komolyan csodás mesterségét, ránk förmedt, hogy menjünk, és nézzük meg a vásárt, s ha majd visszafelé tartunk, akkor jelentkezzünk nála a képekért, mert addigra elkészül az előhívással. Fizetni persze előre kellett, de Gergely csak legyintett, és leszámolta a forintokat a pukkancs emberkének.
Alkonyodott már, mire visszakerültünk a kocsi felé. Ha fel is merült bennünk, hogy addigra a mester eltűnik kocsistól, lovastól, és magával viszi bizonyságát annak, milyen remekül festettünk új egyenruháinkban – egyikünk se mondta ki. Csak talpaltunk egymás mellett, már kissé kimerülten, hiszen nem csak a piacot jártuk be, hanem a várat is, amit mindenfelé honvédek őriztek.
Mikor a mogorva mester a kezünkbe nyomta a bőrtokba és üveg alá rejtett képeket, egymásra néztünk Gergellyel, és akkor mindkettőnkből kipukkadt a nevetés.
- Olyanok vagyunk, mint két kéményseprő! – hahotázott Gergely hátravetett fejjel. – Nézd, még az egyenruhánkat is alig lehet megkülönböztetni egymástól!
Az emberke erre végképp megsértődhetett – vagy attól tartott, hogy visszakérjük a szerintünk nem túl fényesre sikeredett képek árát -, mert lecsapta a kocsi oldalsó ablakát, a táblát is befordította, majd fölmászott a bakra, és köszönés nélkül elzörgött onnan, faképnél hagyva minket a műalkotásokkal.
Gergely nevetve integetett utána, én viszont a képet nézegettem. Hát, valóban – oly sötét lett mindkét kép, hogy a leginkább a termetünk alapján lehetett megkülönböztetni minket egymástól. Gergely vállas volt, erős testalkatú, csinos arcú, és külön jót tett neki a kis körszakáll, amit szökésünk előtt kezdett növeszteni, és épp olyanra vágatta, mint ahogyan Petőfi is viselte.
Rajtam a körszakáll sem tudott sokat javítani – amúgy is csak azért volt rá szükség, hogy idősebnek tűnjek a koromnál. Szinte eltörpültem a képen a barátom mellett, a vörös zsinóros barna atillából és kék nadrágból álló egyenruhám pedig összefolyt egyetlen sötét folttá, és az arcomon leginkább olyan kifejezés látszott, mintha már most elsütöttek volna egy ágyút a fülem mellett. A karom meg kissé furán állt, hiszen épp oldalba készültem bökni a mellettem vigyorgó, hórihorgas legényt.
- ne búsulj – csapott a vállamra Gergely. – Ha majd otthon megmutatjuk a képeket, senki se mer többé Janónak becézni, és csúfolódni veled!
Féloldalasan felnéztem rá, és még egy halvány vigyort is sikerült kipréselnem magamból.
Hiszen igaza volt: én azért akartam harcolni, hogy dicsőséggel térjek haza, és végre előbújhassak apám árnyékából. Ne Bontavári tanácsos úr Janó fiacskája legyek, aki folyton betegeskedik, ezért a széltől is óvni kell, és általában amúgy se jó semmire. És bár hittem abban, hogy nagy dolog harcolni a hazánkért, azért ennél önzőbb okok vezéreltek. És Gergely ezt nagyon jól tudta, mégse vetett meg érte.
Ő nálam sokkal erősebben hitt ebben az egészben, valahogy úgy, mint a példaképe, Petőfi. Mióta olvasta a Nemzeti dalt, és az Egy gondolat bánt engemet című verset, olyan hévvel akarta belevetni magát a harcokba, ahogyan a hős költő is Bem oldalán. De eddig az apja, a gazdag földbirtokos, Szűcs-Szabó István úr nem eresztette, mondván, hogy elkél a segítség a birtokon, s valahány sorozás volt a megyénkben, mindig pénzért állíttatott újoncot a fia helyébe. Ezt elégelte meg Gergely, és ezért indultunk útnak az éj leple alatt, hogy belévessük magunkat végre a harcok közepébe.
Ránk sötétedett, mire visszaértünk a kaszárnyához. Gergely, az én nagyszájú, hebehurgya, folyton mókázó barátom a kaputól odább megállt, szembefordult velem, és megszorította a két vállamat.
- Aztán csak ügyesen, Janó fiam! – mondta csúfondáros vigyorral, de aggodalmas pillantással. – Ne halljak rosszat rólad! És vigyázz a bőrödre, ha megkérhetlek! Ha Zsófinak magyarázkodnom kéne, miért nem vittem haza az öccsét épségben… Nos, a te nővéred, tudod, hogyan tud nézni az emberre, ha dühös… De tudod mit? Egy fülvesztést engedélyezek, hogy hősi sérüléssel térhess haza!
Magához vont egy pillanatra, majd sarkon fordult, és hatalmas lépteivel elsietett. Míg hallgattam csizmája kopogását a macskaköveken, hallottam, hogy vígan fütyörészik. Aztán eltűnt a házak között.
