2

Fölfelé eddig még nem nézett, pedig ott voltak a csomagok a csomagtartó polcon: a két bőrönd, meg az ő kis hátizsákja, ami egyik oldalán kidudorodott a robot karjától, amit ő csempészett be még az utolsó pillanatban a zsákba. Anya szerint ugyan van a Nagymamánál elég lom, amit az elmúlt években hordott oda Janó, azután sose játszott velük, inkább a kertben rohangált, meg a szomszéd fiúkkal találtak ki mindenféle butaságot, de Janó úgy gondolta, robot nélkül nem élet az élet, arra a Nagymamánál is szüksége lesz, így került be a játék a zsák aljára.

    Igaz, ugyanígy került be tavaly a plüsskutya, tavalyelőtt meg mesekönyv, aminek az oldalairól egy-egy ábrát még külön ki lehetett hajtogatni, mert Janó ezek nélkül sem élhetett, még a Nagymamánál sem – hogy azután a nyár végén ottfelejtsék a játékokat Janó kis szobájában. Ilyenkor volt sírás és rívás, és Janó fogadkozott, ha nem mennek el értük a Nagymamához azonnal, ő inkább éhen hal, de nem eszik többé bánatában – azután este Anya vigasztaló bundás kenyeret sütött, és Janó kénytelen volt felhagyni a búslakodással. Mert a bundás kenyér nem igazán finom, ha az ember eláztatja a könnyeivel. Rágós lesz és túl sós, és nagyjából ehetetlen.

    Tehát ott hevert a csomagtartón a nagy bőrönd, meg a kisebb, mellettük a nyúzott hátizsák, amellett meg egy piros valami, ami nem tűnt ismerősnek Janó számára.     

    Induláskor nem is volt több csomagjuk, csak három, így Janó igen kíváncsian bámulta a kis piros valamit a csomagtartó polcon.

    Lehet, hogy ajándék Nagymamának, valami meglepetés, mert Anya mindig készül valami meglepetéssel, ha a Nagymamához utaznak. De az be lenne csomagolva, és a bőrönd legalján rejtőzne, ráadásul annak a bőröndnek az alján, amit kulcsra is lehet zárni, különben Janó azt is kikutatná, hiába nem neki szól a meglepetés. Ez egyébként Apa véleménye volt, és igen sértő gyanúsítás Janó számára – hiszen végül is csak egyszer történt ilyesmi, és akkor is csak véletlenül, hiszen Janó az útra csomagolt szendvicseket kereste a bőröndben. És hát lehettek volna a szendvicsek a hatalmas, ezüstszínű ajándékos zacskóban is, hátha Anya ennyire meg akarta volna tisztelni őket - meg a szendvicseket - a díszcsomagolással.

    A vonat közben lassan mozgásba lendült, amit Janó máskor hangos üdvrivalgással fogadott volna, hogy azután az üvegnek nyomott orral lesse a mellettük elrohanó fák és épületek sorát. Apával néha versenyeztek is, hogy ki vesz észre ekkora sebesség mellett érdekesebb dolgokat – felröppenő madarakat, legelő teheneket, gémeskutat, vagy integető autósokat -, de ő most büntetésben van, Apa meg tüntetően újságot olvas… és különben is ott az a valami a csomagtartóban!

    Janó előbb Apára lesett, majd Anyára. Mindketten olyan nagyon olvastak, hogy biztosan nem veszik észre, ha ő most hirtelen felpattan az ülésre – ráadásul cipőben! -, és lekapja azt a valamit a csomagtartóból, hogy végre megnézhesse, mi is az. Tétovázott még egy darabig, majd szupermen-sebességgel fölugrott az ülésre, és mire Apa rákiabálhatott volna, már ott is ült megint a helyén, gondosan eltakarva nadrágjával a két talplenyomatot a bőrülésen, kezében a csodálatos piros mozdonnyal.

    Hát ez meg micsoda, kérdezte Apa, mintha nem látta volna, hogy mozdony. Ráadásul piros. Ráadásul hátul nyitható ajtajú. Ráadásul kivehető számok és betűk is vannak a belsejében. És még mindig ráadásul: mozog a szeme és a szája a mozdony elején.

    Tedd vissza, ahonnan elvetted, szólt szinte egyszerre Apa és Anya. Ki tudja, kinek volt a kezében, és milyen betegséget szedsz össze vele – így Anya. Biztos valami kisfiú felejtette a vonaton, és most nagyon szomorú a mozdonya nélkül, mondta Apa. Mi becsületesek vagyunk, ezért ha jön a kalauz bácsi, átadjuk neki, hogy ő meg adja tovább a tulajdonosának.

   Nincs ráírva, felelte Janó, és két karjával magához szorította a mozdonyt.

    Mi nincs ráírva, kérdezte értetlenül Apa, és még az olvasószemüvegét is levette, rákészülve a vitára.

    Hát hogy ki a tulajdonosa, felelte dacosan Janó. Itt hagyták, én megtaláltam, tehát az enyém!

    Nem úgy van az, kisfiam, kezdett tiltakozni Anya, a bacilusokról, vírusokról és mindenféle veszedelmes, játék mozdonyon utazó miazmákról is megfeledkezve. Hiszen a becsületes megtaláló mindig visszaadja, amit talált.

    Jó, akkor én becsületmentes megtaláló leszek, feleselt Janó, és nem adom vissza a mozdonyt! Nézd meg, mennyi mindent lehet csinálni vele!

    De hát akkor se…, mondta Anya, kissé már most belefáradva a vitába, hiszen ismerte jól Janót, Apa viszont felállt, hogy elvegye Janótól a mozdonyt. Janó persze, tisztán ön- és mozdonyvédelemből, azonnal ordítani kezdett, mire kinyílt a fülkéjük ajtaja.

    Jó napot kívánok, kérem a menetjegyeket, mondta egy mély hang, és amikor felnéztek, egy hatalmas termetű, és zordon arcú kalauz nézett vissza rájuk. Anya nyújtotta a jegyeket, Apa a torkát köszörülte, Janó pedig, az arcán legördülő könnyekkel, és még mindig a mozdonyt szorongatva, csodálón nézett fel a vasutasra, akinek majdnem a mennyezetet verte a feje a kalauzsapkában.

    Mi a probléma, kérem, érdeklődött a kalauz, miután ráírt valami titokzatos dolgot a jegyeikre - mivel mindhárom utas egyre csak őt bámulta.

    Anya és Apa egymás szavába vágva magyarázta neki a kis piros mozdonyt, a becsületes és becsületmentes megtalálókat, de hát a gyerek, kérem-ek hangzottak el, Janó arcán újabb könnycseppek gördültek le, majd a kalauz is a torkát köszörülte, és a kisfiúra meg a két karral ölelt kis piros mozdonyra nézett.

    No, kérem, nekünk kettőnknek lenne valami megbeszélni valónk, mondta, azzal intett Janónak, hogy kövesse a folyosóra.

    Hogy mi hangzott el a fülke előtt, azt Apa és Anya nagyon sokáig nem tudta meg. Csak azt látták, hogy a kalauz mond valamit Janónak, mire a kisfiú arca felragyogott, lelkesen bólogatott, és még kezet is rázott a végén a kalauzzal. Azután, még mindig a kis piros mozdonyt szorongatva, visszalépett a fülkébe, a kalauz pedig biccentett, majd továbbment. Jó napot kívánok, hallották még a hangját egy darabig, ahogy fülkéről fülkére járt a folyosón.

    És a mozdony, kérdezte Anya, de közben már a táskájában kutatott fertőtlenítő kendő után.

    Nálam maradhat egy darabig, megengedte a kalauz bácsi, felelte Janó, és az arca ragyogott az örömtől.

    De meddig, értetlenkedett Apa. És hová adjuk le akkor?

    Az a mi titkunk a kalauz bácsival, felelte szigorúan Janó, mire Apa sóhajtozott, Anya meg a kisfiú kezébe nyomta a kendőt, hogy ha már a mozdony velük tart, legalább a potyautas bacilusoktól szabaduljanak meg még a vonaton.