Gondolkodtam, változtassak-e a történeten, hogy a főszereplő tizenhat éves ne tűnjön se butának, se naivnak, legyen inkább szebb/jobb/okosabb/akármi... aztán úgy hagytam mindent, ahogy történt.

Talán jobb így... 

1 

A bál végül is nem lett volna rossz…

    Bár ott volt a körömcipő, ami egy idő után simán elviselhetetlennek bizonyult, a lábujjai a bál végére égtek, és úgy egymáshoz szorultak, hogy egyesével kellett őket elválasztani egymástól a harisnyában.

    De legalább nem fáztak… hiszen égtek.

    És milyen jó kifogás volt, hogy azért nem akar táncolni, mert fáj a lába.

    És végül is tényleg fájt…

    És egyébként is.

    Normálisan elmondta - semmi női misztika és bűbáj, hogy nemet mondok, de igazából igennek gondolom –, szóval elmondta, hogy nem, szerinte nem passzolnak össze.

    Semmilyen formában.

    Pedig próbálkozott.

    Már a srác külseje is csalódás volt, miután egy hete azt hallgatta a legjobb barátnőjétől a suliban, hogy ez a srác garantáltan hozzád való, majd meglátod. Passzol kívül is, meg belül is.

    Amikor a bál előtt, az épület bejáratánál a megbeszélt időpontban találkoztak, akkor döbbenten és rémülten meredt a barátnőjére.

    Őt gondoltátok nekem?

    El kellett gondolkodnia, a legjobb barátnője mennyire ismeri őt egyáltalán, ha azt gondolta, ez a srác meg ő összepasszolnak.

    És nem azért, mert a fickó a leginkább egy házatlan csigára emlékeztette.

    Azt ő is tudta, hogy túlzottan ad a külsőre.

    De miután az első pillanatban kiderült hogy ez az, akivel ő garantáltan nem passzol össze, még próbálkozott. Épp azért, mert tudta, hogy túl gyorsan ítél a külső alapján.

    Épp ezért próbált beszélgetni.

    Említette a filmeket.

    A srác nem nézett filmeket.

    Jó, akkor rákérdezett, mit olvasott a legutóbb.

    Erre már olyan pillantást kapott válaszul, hogy tudta, jövő hétfőn, a tanítás megkezdése előtt, tanúk jelenlétében is akár, de meg fogja fojtani a legjobb barátnőjét.

    Amiért azt gondolta, ő meg egy nem-olvasó összepasszolhatnak bármilyen mértékben is.

    Úgyhogy a színházat már nem is említette.

    És akkor még ott volt a zene is…

    Előbb körben táncoltak a tömegben, a fel-felvillanó fények karéjában, az egész csapat, gondolva azokra is, akik nem párban érkeztek a sulibálba, no meg azokra, akik még csak most ismerkedtek, és nem akartak rögtön lassúzni.

    Illetve a fickó akart…

    De az a szám…

    Fiúegyüttes adta elő, abból a fajtából, amelyiknek abból áll az összes tehetsége, hogy csakis és kizárólag fejhangon képes énekelni, miközben csípőkörzést végez, a haját dobálja, és erősebben ki van húzva a szemük, mint neki a bál miatt… Ráadásul folyton a szerelemről és a forró csókokról dalolnak…

    Akkor távozott először a mosdó felé.

    Jó sokáig maradt benn, a barátnője utána is ment, hogy megnézze, jól van-e.

    Mint kiderült, a srác is várt rá, kint, a mosdó előtt, így aztán csak fojtott hangon szedte le a legjobb barátnőről a keresztvizet a garantáltan passzoló fiú miatt.

    A legjobb barátnő meg tágra nyílt szemmel nem értette a dolgot.

    A következő tánc után inkább felült a lelátóra, ahonnan kedvére nézegethette a táncteret – és ahol a sötétben simán levehette a körömcipőt, hogy szétválassza azokat a bizonyos lábujjakat…

    És nem, nem akart szemét lenni, de nem is akart csak azért a sráccal maradni, hogy ne bántsa meg az érzéseit.

    Mert mi volt a helyzet az ő érzéseivel?

    A fiúnak vagy röntgenlátása volt, vagy más titkolt képessége.

    Simán rátalált a sötétben, és megállt a széke mellett egy újabb tánc reményében.

    A lábára hivatkozva elnézést kért, és jelezte, hogy ő ma már nemigen fog többet táncolni.

    Erre a garantáltan passzoló fiatalember letelepedett mellé, és azt mondta, nem baj, akkor ő majd szórakoztatja.

    És az istennek nem ment el onnan, csak beszélt és beszélt.

    A kedvenc sportcsapatáról, a fociról, az autószerelésről, a karburátorról - szóval csupa olyan dologról, ami meg pont a lányt nem érdekelte, ahogy a fiút a könyvek -, a suliról, a csajokról, akikkel addig összejött, de hát nem stimmelt soha semmi…

    Akkor menekült be megint a mosdóba.

    Ült a lehajtott vécétetőn, és az órája számlapját bámulva, összeszorított szájjal várt.

    És közben vacogott, mert a gimis bálra varrt ruhában lassan teljesen átfagyott a fűtetlen mosdóban.

    És közben dühöngött is, hiszen megmondta ott, a lelátón, hogy nem passzolnak össze, keressen már végre a srác más táncpartnert az estére. Nem bántóan, de, úgy tűnt, nem is elég érthetően.

    Mire csonttá fagyva kiment, a kísérője eltűnt a mosdó elől, ahová hűségesen elkísérte, sőt, amikor a lelátóról lenézett, azt látta, hogy ismét táncol. Egy másik lánnyal. Végre

    A köszönését viszont tüntetően nem fogadta, amikor a csapat tagjai éjfélkor elköszöntek egymástól, sőt, bár kiderült, hogy egyfelé mennek, ugyanahhoz a buszhoz, simán előrerohant a sötét utcán, bőven leelőzve a lányt.

    Végül is megérdemelte, gondolta, és amikor megállt a busz, inkább a leghátsó ajtóhoz ment, hogy ne kelljen kínosan hallgatva egymás közelében álldogálniuk a járművön.

    Akkor ragadták meg hátulról.

2   

Először nem is értette a dolgot, azt hitte, valami ismerős szórakozik vele, akit nem vett észre a bálon, és most, a sötétben megpróbálta meglepni. És kicsit megijeszteni.

    A télikabát nyakrésze a torkába vágott, a sál is megszorult a nyakán, fájdalmat okozva, így, már a buszra kapaszkodás közben, megpróbált hátrafordulni, hogy jelezze az idióta ismerősnek, ez nem túl jó tréfa.

    Ismeretlen, kivehetetlen arcvonású, szakadt férfi állt mögötte, dühödten káromkodva, piától bűzösen, a kabátját rángatva.

    A következő rántással majdnem sikerült letépnie róla a kabátot, és közben lehúzni őt a busz lépcsőjéről, vissza a kiürült buszmegálló sötétjébe.

    A busz kapaszkodóját markolva sikerült kiszabadulnia, és fölkecmeregni az átkozott tűsarkúban a három lépcsőfokon, miközben a sofőr már jelezte, hogy zárja az ajtókat, indulnának.

    Hát zárja is végre, gondolta remegve, és reménykedve, hogy a buszon végre biztonságban lesz. Egyfolytában remegett, fájt a nyaka, ahol a kabát és a sál bevágott… és akkor megint megrántották hátulról, a télikabát gombjai pattanva kiszabadultak a kabátra varrt pántokból, a kapucni zsinórja is a nyakába vágott, és a sál ismét fojtogatni kezdte, ahogy megfeszült a nyakán.

    A trágár ordítozás folytatódott, megint megrántották hátulról, és ő menekült előre, maga után húzva az elviselhetetlen súlyú tömeget, az őt botladozva követő férfit.

    Nem voltak sokan a buszon, de mégis…

    Diákok, párok, néhány idősebb ember, férfiak…

    Segélykérően nézett rájuk, kiáltani nem bírt, mintha őrá hozna szégyent, hogy megtámadták, hogy ordítoznak vele, hogy félig már letépték a kabátját, és hogy még mindig le akarják cibálni a buszról, ki a decemberi éjszaka sötétjébe.

    Az egyik kapaszkodónál fölfedezte a garantáltan nem passzolót, ott állt magányosan, kifelé bámult, a téli sötétségbe, holott a buszon világító lámpák fényétől nem sokat láthatott.

    Odaállt mellé, még mindig remegve, a kabátját próbálta elrendezni, mintha attól, hogy ismét rajta van a kabát, a sál helyrecsusszan, és a gombok is visszakerülnek a pántokba, minden más is helyrebillenhetne.

    A fiú a másfél fejnyi magaslati különbségből lenézett rá.

    Akkor megint megragadták hátulról, löktek rajta egy nagyot, hogy majdnem nekiesett a fiúnak.

    Az ismét lenézett rá… aztán odébb lépett, és elfordult.

    A kinti tájat bámulta, a sötét házsorokat.

    Ő pedig menekült tovább, folyamatosan előre, a végtelen hosszúnak tűnő buszon, azt remélve, ha más nem, akkor majd a sofőr segít rajta. Mert más tényleg nem.

    Hiába az ordítozás, a káromkodás, az ő félhangos, rémült sírása, a kinti táj annyival érdekesebbnek bizonyult, hogy senki se fordult feléjük.

    Vagy ha mégis, mindent rendben lévőnek talált.

3

A részeg nagyjából a második ajtónál adhatta fel.

    Addigra már a lány is teljesen kimerült, a rettegéstől, a fájdalomtól, ahogy a kabát és a sál fojtogatta, attól, hogy a részeg nem és nem eresztette, így menekülés közben vontatta maga után… de a legrosszabb a csalódott üresség volt, amikor rájött, hiába van egy emberekkel félig tömött buszon, senki se fog segíteni neki.

    Nem is segített.

    Nem tudta, a részeg mikor adta fel.

    Vagy hogy mennyi ideig menekült előle.

    Csak azt vette észre, hogy már nem szorul a nyakában a kabát, és ahogy lépett, majdnem előreesett, mert már nem húzta vissza a túlsúly.

    És csend lett végre.

    Ahogy rémülten hátranézett, az ajtó épp ismét zárult, és nem volt mögötte senki.

    Az emberek körötte meg tovább bámulták a párás ablaküveget.

    Akkor előrement, és leült, közvetlenül a sofőr fülkéje mögötti ülésre.

    Még mindig remegett, miközben ismét megpróbálta rendbe szedni magát.

    Aztán a fejét nekidöntötte a fagyos üvegnek, és ő is kibámult az ablakon.

    Végül is a kinti látvány tényleg annyival érdekesebb volt…

Kép: http://www.alamy.com/stock-photo/fairy-queen.html