Szokták kérdezni az írókat, honnan veszik az ötleteiket, meg a karaktereket.

Néha a legszívesebben azt felelném, a fene se tudja - mert néha tényleg nem emlékszem. Mert csak úgy beugrottak a dolgok. 

A Walter...-nél sem emlékszem mindenre, de pár dologra igen.

Hogy a ruznyákok hogyan lettek bojtos farkú, manóféle lények, varázsfakanalas Anyuskával, és a falon megelevenedő fotókkal, arra nem emlékszem, csak annyira, hogy útban hazafelé gyalogolva találtam ki őket, egy napsütötte nyári napon. Imádok a lassan lemenő nappal szemben hazafelé gyalogolni, pláne, mert a városnak ezen a részén még nem pusztították ki a füves területeket és a fákat, így virágok, fák és a járdán ugrándozó madarak között szoktam hazafelé sétálni. (Nagyon élvezem - kivéve az eső után az utamba akadó gilisztákat. Persze azt ők sem élvezik, ha az utamba akadnak...)

Tehát: a ruznyákok. Hogy a nevük hogyan alakult ki, arra jól emlékszem.

Már tudtam, hogyan néznek ki, milyen a karakterük, hogy hárman lesznek - totál idióta nevekkel -, jó, de mik lesznek? Nem akartam se törpét,se manót, mert azt éreztem, hogy ezek a lények valami más kategóriába tartoznak. Gyaloglás közben szavakat forgattam magamban, kifacsartam őket, hogy fura, nem létező kifejezés váljon belőlük... és aztán...  valahogyan kialakult a ruznyák. És abban a pillanatban tudtam, hogy ez lesz az, őket így nevezik. (Hogy aztán mindig mindenhol magyarázni kell majd később, mert rosszul ejtik, rosszul írják, akkor még nem sejtettem. De ha sejtettem is volna... valószínűleg akkor is ez marad a nevük. Mert ha egy karakternek nevet adtam, azon már nem tudok változtatni. Attól elveszne, változna maga a karakter is.)

Anyuskát egyáltalán nem terveztem, ő csak úgy "jött" (látott és győzött), mint Hektór. Amikor a ruznyákokról írtam  először, azt a részt, ahol ellopják a képeket az újságból, egyszer csak előbújt a földből. És aztán maradt is, a két szemüvegével, meg a mágikus fakanalával.

Nekem ő az egyik kedvencem.

 Napvirág, a tündér főiskolás korom óta létezik. Akkor írtam róla, arról, hogy hol és hogyan él, ott került elő egy csiga is - igaz, nem a versenycsiga, hanem egy másik -, és abban a sose publikált történetben Napvirágnak, a tündérek királya lányának a legjobb barátnője egy morcos, fekete tündér volt... Igen, az amelyik nem tud rendesen varázsolni, bár lelkesen próbálkozik. És hát... nem túlzottan ember - illetve tündérbarát... meg úgy általában senkié sem, és imád bajt keverni...

Először csak Napvirág jelent meg a történetemben... de az a másik, az sem maradhatott el... sokáig...

Amikor mégse téptem szét a Walter kéziratát, elsőre négy mesét írtam meg.

A negyedik történet a föstő színeiről szólt, és ezt a történetet Lázár Ervinnek ajánlottam. Nem azért, mert hozzá méricskélném magam. Ilyet sose merészelnék. Számomra a gyerekkort Janikovszky Éva, Szabó Magda, Bálint Ágnes és Lázár Ervin meséi határozták meg, ha magyar szerzőkről beszélünk. A Szegény Dzsoni és Árnika, a Berzsián és Dideki, valamint A Négyszögletű Kerek Erdő minden szereplője belopta magát a szívembe. Igen, még Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, a Százarcú Boszorka, sőt, Áttentő Redáz is. (A pomogácsokról nem is beszélve.) Soha olyan szójátékokat, ferdítéseket, szórakoztató kifacsarásokat nem ismertem előtte, mint amiket Lázár Ervin írt. És nála olvastam a föstő szót is, az egyik történetében, ahol a színek szinte életre kelnek. A történet részletei annyira nem maradtak meg bennem (nem olvastam el kb. százszor, mint Szegény Dzsonit meg Mikkamakkát), de maga a föstő szó, az igen. Azt éreztem, hogy az valami más, mint a "szimpla" festő. Hogy annál egy föstő többet tud. De ki kellett találnom, hogy mi az a több... Így született meg az utolsó mese - az első körben.

Később meg jött a többi...

Képek: www.kalmananna.hu