Kis kitérő... :)

A házunkban lakott egy jó darabig a helyi állatkert igazgatója, szakállas-szemüveges fiatalember, aki a feleségével arra vállalkozott, hogy elutaznak Jersey szigetére, hogy találkozzanak Gerald Durrell-lel, és tőle tanulhassanak a fogvatartott állatok helyes gondozásáról. Mondanom se kell, elvakult Durrell-rajongóként ők lettek az én helyi hőseim, és amikor 12-13 éves korunkban megkértek minket a tesóimmal, hogy tegezzük őket, az hihetetlenül boldoggá és büszkévé tett minket...

Kitérő vége...

...

A földszinten (a köpködős néni mellett) laktak a vasutasék. Csinos, bár kissé nyúzott(nak tűnő), filigrán asszony (zsúfolt könyvespolccal, ami rögtön szimpatikussá tette, amikor először bemerészkedtünk a lakásukba), nagydarab, vaskos és pocakos, mogorva vasutas férj, akit szinte sose láttunk, mert sokszor volt éjszakás, így nappal aludt; és két gyerek: az első házasságból származó, korunkbeli - tehát kb. 10-12 éves - Zé, és a csodálatos, kék szemű  és szőke  törpe csoda, a mosolygós öccse, akibe minden felnőtt rögtön beleszeretett, ahogy meglátta.

Zé-be nem - ő a legtöbbször mogorva volt, kötözködött, állítólag szerelmes volt a negyediken lakó, szintén velünk egykorú lányba... és ki nem állhatta a mostohaapját. Sokat hallgattuk, hogy szigorú, hogy ha nem is napi szinten, de egy-egy pofon becsúszik a fazontól, bezzeg az igazi apja! Az sose veri, ha találkoznak.

Bezzeg-az-igazi-apát sose láttuk, míg a család ott lakott a bérházban...

A mostohapától féltünk, mert mogorva, türelmetlen emberek tűnt - holott lehet, csak fáradt volt, kimerítette az éjszakai műszak -, tartottunk tőle, és nem szerettünk a családhoz bejárni...maximum, ha a férfi épp nappal dolgozott.

Ahogy mondtam, Zé kötözködött.

Felnőttel, idősebb gyerekkel, bárkivel, aki alkalmas volt rá, hogy Zé beszóljon neki... aztán meg futva meneküljön a következmények elől...

Így volt ez akkor is, amikor egy nyári délelőtt kiűztek minket a lakásból, hogy a vasutas kialhassa az éjszakai műszakját. Ilyenkor gyakran a közeli óvoda kertjébe másztunk be - nem hivatalos úton -, ahol igazából sok mindent nem lehetett csinálni, maximum hintázni, de azért élveztük, hogy a tilosban járunk.

Már épp hazafelé készülődtünk - mi már a kerítésen kívül, Zé még belül -, amikor arra jött két nagyobb, 14 év körüli srác. Mi az öcsémmel nem ismertük őket, Zé valószínűleg igen... és rögtön beléjük is kötött az óvoda kerítésének biztonságából. 

Hogy mi hangzott el, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy Zé élénken vigyorgott - egészen addig, míg azok ketten át nem vetődtek a kerítésen, és el nem kezdték kergetni...

Persze ketten, kétfelől gyorsan bekerítették. És mire az öcsémmel visszamásztunk, hogy megpróbáljunk beleavatkozni a történésekbe, addigra meg is esett az, ami ilyenkor törvényszerűen szokott: Zé megkapta, ami járt neki a kötözködésért, egy kiadós pofon formájában, aztán a két nagyobb srác ismét átmászott a kerítésen, és kintről vigyorogtak ránk, várva, hogy most mi lesz, nekik rontunk-e, mint három idióta, napközis korú testőr Richelieu bíboros gárdistáinak...

Zé igazi akrobatamutatványt adott akkor elő. Miközben az egyik kezével az arcát fogta - és bőgött is, és most nem érdekelte, ki látja -, a másik kezével kapaszkodva valahogy átkecmergett a kerítésen, aztán, mindenféle ádáz fenyegetéseket kiáltozva elrohant. A leginkább arra emlékszem, hogy az apját emlegette... az öcsémmel el is tűnődtünk, vajon melyiket...

A két idősebb srác valóban ismerhette, őt is, meg a családi viszonyokat is, mert az apja emlegetésére csak röhögtek... aztán, hogy Zé eltűnt a parkolóban, minket kezdtek el méregetni.

Kisebbek voltunk náluk mindketten, és hiába voltunk kerítésen belül, azt már az előbb is bebizonyították, hogy az óvoda kerítése nekik nem akadály, és hogy gyorsabban futnak, mint mi... és a bekerítésben is nagyon gyakorlottak. Bár, úgy tűnt, egyelőre még nem döntötték el, rajtunk is le akarják-e verni Zé beszólását... mi azért elhátráltunk a kerítéstől... aztán csak vártuk, mi lesz.

Akkor érkezett Zé... bőszen vigyorogva.

A fél arcán még ott virított egy vörös tenyérnyom... de vigyorgott, aztán intett nekünk, hogy másszunk csak kifelé.

Nem nagyon akarózott... de kimásztunk, tisztes távolságban a két nagyobb sráctól... nem mintha ez számított volna. Természetesen rögtön el is indultak felénk, és persze egy felnőtt se volt a láthatáron...

Akkor futott be a vasutas.

Úgy ment el mellettem, ahogy a tévében, a fekete-fehér, orosz háborús filmekben a tankokat láttam elhúzni a német bázisok felé...  és nagyjából annyira megállíthatatlannak is tűnt.

 - Melyikük volt az, Ildikó? - vetette oda nekem, miközben elment mellettem... én meg totálisan ledöbbentem.

Még csak azt se gondoltam volna, hogy felismer, hogy én lennék az egyik, a lakásukban lármázó gyerek... nemhogy még a nevemet is tudja!

Megilletődve, és kissé elszoruló torokkal - mert nem tudtam, hogy mi következik, és azért féltem kicsit - rámutattam a nagyobb fiúkra, akik Zé apja láttán azonnal az óvoda kerítésén túlra menekültek, és onnan röhögtek ránk gúnyosan.

- Most kapj el, tata! - mondta az egyikük... mire a nagydarab, mackós vasutas két tenyérrel letámaszkodott az óvoda neki kb. a pocakja közepéig érő fémkerítésre, és két lábbal egyszerre lendülve olyan parádés lólengést mutatott be, amit az olimpián is díjaztak volna... vagy mint amilyet azokban az akciófilmekben lehetett látni, amik akkoriban kezdtek el terjedni, természetesen másolt - és ezért már igencsak megviselt minőségű - VHS-kazettán, és a legfőképp: alábeszélős, igen groteszk formátumban.

A két kölyök még föl se ocsúdhatott döbbenetéből, mikor a vasutas két lépéssel mellettük termett, és mindkettőnek lehúzott egy-egy akkora fülest, hogy az öcsémmel a szemünk hatalmasra nyílt a döbbenettől. A kölykök ordítva, és szülőkkel fenyegetőzve elrohantak, a vasutas meg - már sokkal kevésbé sikkesen - átmászott a kerítésen, és - Zé-t maga előtt terelgetve - úgy ment el mellettünk, mintha mi se történt volna.

Zé sose mondta el nekünk, mit mondott a vasutasnak, miért verték meg, vagy hogy kapott-e otthon fejmosást azért, mert felébresztette a nevelőapját. És persze nem tanult az esetből: míg a házban laktak, ugyanúgy kötözködött tovább, aztán futva próbált menekülni a következmények elől.

Egy dologban azonban teljesen biztos vagyok: azóta se láttam se olyan parádés kerítésátugrást, se akkora pofont. De az tény, hogy onnantól kezdve, ha Zé rákezdte, mennyire nem bírja őt a mostohaapja, azért nagyon elgondolkodtam a dolgon...

Kép: http://pavelolvas.blog.hu/2014/12/24/pampakalandok_egy_db_emigrans_magyar_groffal