Budapestre, Intercityvel.

    (Még bőven a telekocsis idők előtt…)

    Teljes kényelem, biztosított ülőhely, miegymás.

    A búgó hangú hangfelvétel-nő köszönti az utasokat, és jó utat kíván.

    Előkeresem a könyvemet… és már indulunk is, a vonat szinte észrevétlenül lendül mozgásba.

    Velem szemben kismama, kerekedő pocakkal, mellette babakocsi, az ölében meg egy engem figyelő, víg kedélyű apróság. A haja és a ruházata alapján még nehezen eldönthető, milyen nemű – vagy legalábbis én nehezen tudnám eldönteni, milyen nemű. Ez őket cseppet sem zavarja, mert mindketten mosolyognak rám.

    Már félúton járunk Füzesabony felé, mikor a kismama megérinti a térdemet.

    Elnézést, nem érzi ezt a fura szagot, kérdi.

    Nagyon finoman fogalmazott, ugyanis orrfacsaróan büdös van.

    Égett szag terjeng a levegőben.

    Mami, füstöl a vonat, visítja a hátunk mögött egy kislány.

    Nem füstölhet, mert ez nem gőzmozdony, feleli az elnyűtt mamahang. Nézd meg a kéményét.

    Nem is a kéményből jön, feleli duzzogó hangon a kislány. Hanem onnan lentről.

    Kinézünk az ablakon. Néhány utas felkel a helyéről, és a mi oldalunkon csatlakozik a kifelé és lefelé bámuláshoz.

    Tényleg füstöl, álmélkodik valaki.

    Szólni kellene a kalauznak, véli a kismama.

    Sokan bólogatnak, helyeselnek, végül egy férfi elindul kalauzkeresőbe.

    Mi meg tovább lessük a kerekek felől előkígyózó füstöt, és próbálunk úgy tenni, mintha amerikai katasztrófafilmeken kívül más is járna a fejünkben.

    Felvillannak a sínek mellett a hatalmas, fehér fémkúpok, majd rengeteg elektromos vezeték és oszlopok szövevénye, ami nekem mindig azt jelzi, közeledünk Füzesabonyhoz, és pár pillanat múlva be is gördülünk az állomásra.

    Az utasok, akiknek ez a célállomásuk, megkönnyebbülten leszállnak… és közben próbálnak úgy tenni, mintha nem részvéttel teli pillantással bámulnának minket.

    Épp az ablakunk alatt kalauztalálkozó zajlik.

    A vonat eleje és vége felől is érkezik egy-egy kalauz, majd csatlakozik hozzájuk még egy ember, aki eddig a kerekeket ütögette, és most mindhárman a füstcsíkot figyelik, ami bánatosan kígyózik felfelé alólunk – talán, mert a vonat lassultával odalett a lendülete.

    Ez ég, jegyzi meg a magasabbik kalauz mély szakértelemmel.

    Ja, hát talán kigyulladt, helyesel a másik.

    Ekkor csatlakozik hozzájuk a mi fiatal, jóképű kalauzunk.

    Nem kellene leszállítani az utasokat, kérdi.

    Minek, néz rá elképedve a másik három.

    Háát…, kezdi a kalauzunk, talán, mert neki is katasztrófafilmek járnak a fejében, de a másik kettő nem hagyja befejezni a mondatot.

    El kéne menni a poroltóért, veti fel az alacsonyabb eltöprengve.

    Aha, el kéne, ért egyet a kalapácsos ember.

    Aztán csak állnak tovább, és figyelik az egyre vastagodó füstoszlopot.

    Mi a vonat ablakából lessük, milyen eredményre jutnak.

    Ez egy idő után kissé kényelmetlenné válik a számukra, mert végül elküldik a kalapácsos embert a poroltóért.

    Ő az egyikükre gondosan rábízza a kalapácsot, majd komótosan elballag.

    Mi a kismamával összenézünk.

    Nem kellene leszállnunk, kérdi, és a szemével felméri a csomagjait, mit tudna sebesen összekapkodni, ha menekülni kell.

    Segítek, mondom, mire hálásan rám mosolyog.

    Egyelőre senki se mozdul.

    Talán mindenki azt érzi, amit mi: ez mégse amerikai katasztrófafilm, és elég idétlenül nézne ki, ha egyszerre mind menekülni kezdenénk, aztán meg semmi se történne.

    Közben visszaér a kalapácsos ember, egy akkorka poroltóval, hogy alig látszik ki a hatalmas markából.

    A két kalauz összenéz. Látszik, most azon fognak egyezkedni, hogy kinek szabad oltani.

    A kalapácsos ember gyorsan kielőzi őket, és vígan fújja a port a kerekekre.

    A füst kígyózik még egy darabig, majd föladja.

    A kalauzunk visszakapaszkodik a kocsira.

    Eloltottuk, mondja büszkén.

    Néhányan tapsolnak.

    Pedig egész jól égett, vélekedik a magasabbik kalauz a peronon, és az arca kissé szomorú.

    Innentől lépésben haladunk egészen Budapestig.

    Néha a füst reménykedőn ismét előkígyózik, olyankor a mozdonyvezető fékez, és a füst végül föladja, és eltűnik mögöttünk.

    A Keletiben a kocsink szinte összes utasa a pénztár felé rohan, hogy visszaigényelje a pótjegy árát.

    Hiszen, ha már az amerikai katasztrófafilm-élmény elmaradt, legalább a késést meg kell fizettetni.

 (Kép: http://science-all.com/wallpapers/train-wallpaper.html)