Ede bácsi eltörte a szemüvegét.
Tulajdonképpen nem is ma törte el, mesélte Olgi néni Marika néninek kicsit dühösen, hanem már lassan három napja vakoskodik a vénember az újsággal, mikor a rejtvényt fejti, csak nem szólt róla. Mert így most el kell menniük az orvoshoz, és másikat íratni. Amit Olgi néni nem is bán, mert hát… a meglévő szemüvegnek… nos, cseppet már karcos az üvege, és az egyik szára is törött, de Ede bácsi nem akart lemondani róla, inkább megszerelte szigszalaggal, majdnem olyan színűvel, mint maga a keret, és ez szerinte rendben is volt így.
Miközben Olgi néni a világból kiszégyellte magát, ha Ede bácsi valahol elővette a szemüvegét, és az orrára biggyesztette.
De hát Ede bácsi nem megy orvoshoz, maximum akkor, ha viszik… így a szemészetre se volt hajlandó elmenni, hiába hunyorog esténként, tévénézés közben úgy, mint egy vak denevér.
De most, hogy már a rejtvényt se látja fejteni, végül bevallotta a dolgot Olgi néninek, aki nagyon boldog volt, hogy új szemüveget kell íratni – akkor is, ha többe kerül.
Mert ugyan van az a hely, ahová ki van írva, hogy ahány éves az ember, annyi százalék kedvezményt kap a keret árából… na de az üveg! Mert először csak az van, hogy legyen két szemüveg az egyben, legyen jó olvasáshoz is, meg a tévéhez, de az már drágít a dolgon. Aztán még ott a dioptria, meg hogy fényre sötétedjen az üveg, meg az áfa, meg hogy az optikus külföldi egyetemre akarja járatni majd a gyerekeit, és ennek az alapjait is Ede bácsi szemüvegének árából akarja lefektetni…
De mindegy, kellett az új szemüveg, aminek az üvege nem karcos, és sehol sem tartalmaz, még nyomokban sem szigszalagot…
A doktornő meg igazán kedves.
Fiatal is, csinos is… csak hát olyan, mint a futrinka.
Egyszerre százfelé szalad.
Merthogy egyszerre három beteget is behív, és persze Ede bácsi nem megy be egyedül, így Olgi néni is vele tart, ahogy most is történt, így aztán ma is négyen ültek, szoros, szinte már túlzottan baráti közelségben a díványon, ami a rendelőben található, és ahol a behívott betegek a sorukra várnak.
Mert a doktornő egyet vizsgált a sötétszobában.
Közben a következő a számokat olvasta le a tábláról az asszisztensnek - persze szigorúan a piros vonal alatt.
És megint csak közben a másik asszisztensnő a harmadik betegtől tudakolta, hogy mi a problémája.
Aztán a doktornő kiszaladt a sötétszobából, mondott valamit latinul, mosolygott egyet, majd megint eltűnt, aztán előkerült a beteggel – akár egy bűvészmutatvány a cilinderből előbukkanó nyulakkal.
Ede bácsit másodikként vitte a sötétszobába a doktornő, és le is ültette egy szerkezethez, és belevilágított a szemébe. Aztán kiszaladt, mert eszébe jutott, hogy elfelejtett kenőcsöt kenni az első beteg gyulladt szemébe, mielőtt az hazamenne.
Aztán megint a sötétszobába futott, és átültette Ede bácsit egy másik szerkentyűhöz, aztán meg egy harmadikhoz - ahogy Ede bácsi Olgi néninek már otthon elmesélte.
Igen ám, de közben telefonja volt a doktornőnek, egy másik beteg hívta, akinek el kellett mondania, milyen fájdalomcsillapítót kérjen a patikában.
És aztán kint is maradt a doktornő, latinul diktált, meg olvastatta az újabb beteget… Olgi néni meg csak várt. Mert hát ő nem szokott belekotyogni az orvos dolgába, és hátha okkal tartotta ott Ede bácsit a sötétben…
A doktornő diktált, vizsgált, magyarázott… aztán aláírta a kinyomtatott papírt a szemüveghez, és Ede bácsi kezébe akarta nyomni… csakhogy nem találta sehol.
Akkor jött rá, hogy a sötétszobában felejtette.
Pironkodott ám a kis doktornő, mesélte Olgi néni Marika néninek, és szaladt is Ede bácsiért a sötétbe, hogy kihívja onnan, és elnézést kérjen… csakhogy Ede bácsi már nem volt ott.
Merthogy egy idő után rájött, hogy őt ott felejtették.
És hát megsértődött a vénember, ahogy szokott, és mikor elunta az üldögélést, a sötétszoba másik ajtaján szépen, szó nélkül kisétált.
A restelkedő Olgi néni, kezében az új szemüveg papírjaival, a liftnél érte utol.
És hát jó, lehet, hogy nem kellett volna, de azért csak számon kérte Ede bácsin, hogy mért kellett faképnél hagynia a doktornőt.
Elunta, felelte Ede bácsi morcosan.
Egy darabig ült ott a sötétben, aztán a másik rendelőből áthoztak oda egy kislányt, így neki mórikálta magát egy kicsit, hogy nevessen már, és ne féljen a vizsgálattól… és közben csak várt. De hiába.
Így hát összeszedte a holmiját, és kiment.
Mert hát érti ő, hogy drága a doktornő ideje, de hát az övé is. És nem ér rá megvárni, míg esetleg a rendelés végén feltűnik a doktornőnek, hogy a sötétszobában felejtett egy beteget.
Pláne, mi lett volna, ha még csak fel se tűnik neki, és Ede bácsi várhat másnap reggelig, míg a takarítónő kiengedi.
Mert ugyan ellett volna ő odabent, hiszen legalább két szekrényajtót is látott, ami szerelésre szorult, meg a székek lába, és a támlája is igen billegett, és unalmában Ede bácsi szívesen megszerelte volna őket.
Csak hát... amikor elindult az orvoshoz, senki se mondta neki, hogy vigyen magával szigszalagot…
