Ede bácsi 12.
2016. július 04. írta: Vitkolczi Ildikó

Ede bácsi 12.

(Ede bácsi és a madár...)

Ede bácsi meglepő... egyébként pedig tegnap könyvtárban voltak , mesélte Olgi néni a hajnali kutyasétáltatásnál, mire Terike néni megkérdezte, hogy Olgi néni megszerezte-e végre azt a könyvet, a tengerparton futkosóst, amit Terike néni menye úgy dicsért, hogy az milyen romantikus.

  Erre Olgi néni azt felelte, hogy még mindig nem, olyan hosszú rá a várólista a könyvtárban, de most legalább már a listára sikerült föliratkozni.

  És egyébként is Terike néni minek Olgi nénit nyaggatja, mikor ott van a menye, a könyvesboltos, azt simán megkérhetné, hogy hozzon el egy példányt a boltból olvasásra, aztán meg visszavihetné, és akkor nem kéne itt türelmetlenkedni.

  Erre Terike néni megsértődött, és odébb ment kutyát sétáltatni… de aztán a kíváncsiság csak visszahajtotta, és megkérdezte, hogy ugyan mitől lenne Ede bácsi olyan meglepő.

  Mert az ő ura makacs, haragtartó, felelte Olgi néni, és hát… nehezen mozdul ki a fotelből. Akár még azért is, hogy egy sört szerezzen magának – mert, ha tehetné, kivárná, míg a sör magától belebeg hozzá a szobába.

  De ha útközben, mikor a már délelőtt is perzselő forróságban a könyvtárba ballagnak – szalmakalapban, és hűtőtáskában vízzel, ahogy normális ember ilyen expedícióra indul manapság -, szóval, ha meglát egy madarat a kocsiút közepén, a földön remegni, akkor még a kocsiforgalomban is bebandukol érte az út közepére. Akkor is, ha dudálnak rá, meg káromkodnak, és az öklüket rázzák az autósok. Akik bezzeg nem állnak meg egy madár miatt, sőt, inkább majdnem elütik őt is, meg Ede bácsit is.

  Ami miatt aztán Olgi néni is rázta az öklét a járda szélén állva, sőt, kiejtett egy-két súlyosabb kifejezést is a száján – hiába volt neveltetése

 Aztán meg szurkolni kellett, mesélte Olgi néni dühösen, hogy Ede bácsi épségben visszaérjen az autók között – nem mintha egy is lelassított volna a vénember láttán! -, majd megnézni a remegő madarat Ede bácsi kezében, ami néha kicsit kapálózott a vékony lábaival a hatalmas kezekben, de hogy aztán attól nyugodott-e le, hogy Ede bácsi rászólt, hogy ne féljen tőle a bolond jószág, hiszen nem bántja, vagy egyszerűen túl sérült, vagy kimerült volt, Olgi néni nem tudta.

  Mindenesetre előbb föltették a könyvtár egyik kiálló párkányára, hogy magához tér-e a pintyféle, színes jószág, de az csak reszketett ott tovább, így Ede bácsi megint csak leemelte onnan, és bevitte a könyvtár kertjébe, ott meg egy bokor tövébe letette, hogy el tudjon rejtőzni, ha netán magához tér.

  És Olgi néni ugyan gondolta, hogy hívni kéne neki segítséget, de hát egyiküknek se böködős telefonja van, amin bejönne az Internet, madármentő telefonszámot meg honnan az ördögből tudnának fejből, ne vicceljen már Terike.

 És hogy vitték volna el a város túlsó végén lévő állatklinikára, mikor mindketten gyalogosok – esetleg a villamoson, kézben tartva… vagy a hűtőtáskában?

 És hát azt is megvallotta Olgi néni, már csak azért se sikerült a tengerparton futkosóst a könyvtárban megszerezni, vagy jobb helyre kerülni a listán, mert ő is, meg Ede bácsi is úgy aggódott a madár miatt, hogy alig tettek két-három kört a polcok között, és már pakoltak is, és jöttek kifelé a könyvtárból, hogy megnézzék, ott reszket-e még mindig a bokrok között.

  És hát persze ott volt a szerencsétlen jószág, így hát Ede bácsi megint csak fölmarkolta a földről, és azt mondta Olgi néninek, most addig mennek, míg nem találnak egy böködős telefonos fiatalt – nem mintha ez nehéz ügy lett volna, miután még az utcán, menet közben is bökdösik a telefonjukat a népek, aztán csodálkoznak, ha elüti őket egy biciklista… és az még a jobbik eset, ha csak egy biciklis…

  De szerencsére – és talán a madár szerencséjére is – nem kellett hosszú expedícióra indulniuk, mert a könyvtár melletti épületről kiderült, hogy az valami hivatal, ahol a környezetet védik. Hogy a város közepén, a kis irodákban ülve hogyan védik, azt ugyan Olgi néni nem tudta, de az tény, hogy amikor kinyitotta az ajtót, és Ede bácsi, kezében a madárral becsörtetett, aztán a jószágot a portás orra alá nyomta, az azonnal kapta a telefonját, és intézkedni kezdett.

  És hát öt percbe se tellett, és már gazdát is cserélt a madár, mert az emeletről leszaladó fiatalember már bélelt dobozzal érkezett, abba tette a még mindig remegő jószágot, és már ment is ki az autójához, hogy elvigye a madarat az állatkórházba.

  Olgi néni meg ott maradt Ede bácsival, a hűtőtáskával, meg a könyvekkel – amikről otthon derült ki, hogy legalább a felét már olvasták, de a nagy kapkodásban erre hogyan figyelhettek volna oda?

  Azért… ott álltak még egy darabig kettesben, mesélte Olgi néni, és csak néztek a fiatalember után.

 Tudod, Terikém, mondta Olgi néni, ez a csepp madár nem tartozott úgy hozzánk, mint a gyerekek, vagy a Muki. Vagy mint a régebbi kutyáink. De mégis… mintha a miénket vitték volna el azzal az autóval... akkor is, ha butaság ilyet mondani egy semmi kis madárra. 

  És hát Ede bácsi… mogorva, meg merev, mint a deszka, és sokszor figyelmetlen, és az őrületbe tudja kergetni nem csak Olgi nénit, hanem a fél kerületet is… de látni kellett volna azzal a csepp madárral a hatalmas kezében…

 

(Kép: https://hu.pinterest.com/pin/484911084861622182/)

A bejegyzés trackback címe:

https://elmeselem2percben.blog.hu/api/trackback/id/tr708844410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása