Itt vannak az unokák, újságolta délután Olgi néni Marika néninek. Az ikrek: a kislány, meg a tíz perccel fiatalabb öccse.

  És hát nem mindig egyszerű velük.

  Mert a kislány… az úgy elvan, ha kell, egyedül is eljátszik a babáival, míg Olgi néni főz. Vagy segít az ágyazásnál, vagy a bevásárlásban

  De a fiú… az csak fut.

  Mindenhová.

  A lakáson belül is.

  És közben nekimegy, átesik rajta, felborítja, leveri… és olykor összetöri magát is.

  Tegnap a térde bánta, akkora seb lett attól, hogy nekiment épp az ajtó élének, hogy még Olgi néni is szörnyülködött, miközben a sebet tisztította, pedig neki már nagy gyakorlata van a sebkötözésben. (A gyerekek… és Ede bácsi mellett.)

  A gyerek meg csak ordított.

  Olgi néni csitítgatta, ígért neki csokit, jégkrémet, sőt, még a dugi zölddió befőttet is a spájzból, a legfelső polcról… de hiába. A gyerek csak ordított.

  Már ott állt az ajtóban a kislány, és Ede bácsi is, figyelték az alkudozást, meg a könnyes-taknyos gyereket.

  Hadakozni kellett vele, panaszolta Olgi néni, mert lemosni még le lehetett a térdét, meg sebhintőporozni (és nem olyan modern vackokkal kezelni, amiket az emberre rá akarnak tukmálni a patikában, mert a hintőpor már elavult… hogy lehetne a sebhintőpor elavult?), de a ragtapaszt már nem lehetett rátenni a kisfiú térdére. Azt üvöltötte, beleragad.

  A vénember meg csak állt, nem segített se lefogni a gyereket, se a térdét leragasztani…

  Aztán egyszer csak megszólalt azon a morgós vén medve hangján, és azt mondta a kisfiúnak, kapja magát, mert leviszi a boltba, vesz neki varázstapaszt.

  Varázstapaszt, Marikám, ismételte Olgi néni. Hát normális az a vénember?

  Bezzeg a kisfiú rögtön abbahagyta az üvöltést, vette a cipőjét, fogta a vénember kezét, és már indultak is.

  Úgy kellett utánuk sietni, hogy legalább az orrát meg az arcát törölgesse meg Ede bácsi a gyereknek.

  Azok ketten elmentek, le a sarki kisboltba, Olgi néni meg a kislány meg csak vártak.

  Hogy most mi lesz abból a varázstapaszból.

  Öt perc ide a kisbolt, Marikám, de minek neked mondom, sóhajtotta Olgi néni. Mégis félóra kellett annak a két jómadárnak, hogy hazaérjenek.

  A gyereknek persze csokis volt a szája, a foga, mind a tíz ujja… de az még semmi.

  Mert a térde le volt ragasztva… hercegnős ragtapasszal.

  Hercegnőssel, Marikám.

  A vénember meg azt mondta, mikor Olgi néni rákérdezett, hogy nem volt más mintájú a kisboltban. A simáról meg úgyse hitte volna el a gyerek, hogy az varázstapasz, és nem ragad bele a sebbe, ráadásul elmulasztja a fájdalmat is.

  Hercegnők voltak a ragtapaszon, amit a gyerek hagyott rátenni a térdére, ismételte Olgi néni.

  Miközben elbújik az előszobai cipősszekrényben, ha a tíz perccel idősebb nővére azt kéri, játsszon vele hercegnős-teázóst.

  Tudod, Marikám, mesélte Olgi néni zaklatottan, mit össze könyörögtem neki a legutóbb is, hogy legalább egyszer játsszon a nővérével hercegnős-teázóst, ha már a kislány annyira szeretné?! És tudod, mit felelt nekem az a gyerek, folytatta Olgi néni, időt se hagyva Marika néninek a válaszra.   

  Azt mondta, inkább ott marad a cipősszekrényben, míg az anyjáék vasárnap érte nem jönnek, mint hogy ő babákkal játsszon. Pláne hercegnőset. És akkor még csak kedd volt!

  És erre jön ez a vénember, csak annyit mond, hogy varázstapasz… és már viseli is az a kölyök a hercegnős ragtapaszt szó nélkül.

  Hát hogy neveljen így gyereket az ember?!

(Kép: https://hu.pinterest.com/pin/157414949453061216/)