Elöljáróban: nem szakmai értékelést szeretnék írni a filmről... csupán a személyes élményeimet vele kapcsolatban.
Szóval...
Stephen King-rajongói pályafutásomat friss tizenévesen kezdtem, a nővéremnek köszönhetően, aki akkor épp egy Panoráma nevű hotelről olvasott, halott nőkről a fürdőkádban, megmozduló sövényállatokról, és az élményét, jó szokásához híven, lelkesen meg is osztotta velem - és ezzel okozott is nekem pár álmatlan éjszakát -, no meg mesélt a KELLÖGEM-ről.
Amint megtudtam, mi az, rögtön éreztem, hogy nekem is el kell olvasnom azt a könyvet.
És aztán, kész, már rajongó/függő is voltam, így következett a Christine, a Cujo, a Borzalmak városa... meg a többi... (a megjelenés sorrendjében), de nagyon sokáig A ragyogás maradt a kedvencem - és még ma is ott van a King tízes listámon.
Azután, már bőven középiskolásként, egy este láttam egy filmet a tévében.
Négy tizenéves fiúról szólt, akik elindulnak, hogy megkeressenek egy hullát. Ettől még lehetett volna totál unalmas, érdektelen, vagy ijesztő a történet - de nem volt az, így számomra azóta is az egyik legfontosabb filmélmény maradt.
Pláne, amikor megtudtam, hogy megvan könyvben is.
Pláne, amikor kiderült, hogy Stephen King írta!
Nagyon kellett nyomoznom utána - még bőven az Internet és a szent gugli áldásos időszaka előtt -, de lassacskán sikerült kiderítenem, hogy létezik egy The Body nevű elbeszélés King mester tollából, és amikor az is kiderült, hogy már magyarul is lehet kapni, pláne a másik nagy kedvencemmel egy kötetben, rohantam a könyvesboltba.
Tényleg.
Így szereztem meg A remény rabjai c. kötetet, amely négy kisregényt tartalmaz, köztük a címadót, ami szerintem messze a legjobb kisregény, amit King valaha írt, és nálam a film is rajta lenne a Mely filmeket vinném magammal egy lakatlan szigetre listán... ha lenne egy ilyen listának értelme. De azért ez a film rajta lenne.
Ahogy a Stand by me is, ami magyar fordításban az Állj ki mellettem!, vagy Állj mellém! címmel található meg.
Boldogult tanár koromban néha kiejtettem a - volt - kollégáim előtt olyan bohóságokat a számon, hogy pl. fantasy regényeket írok. Ami homlokráncolást és felhúzott orrot (a lenéző pillantásokat már nem is említem) én ezért a vallomásomért kaptam, az elég gyorsan megtanított rá, hogy ne reklámozzam sehol, hogy én (magyarosként!) Stephen Kinget olvasok.
Aki/ami tömény ponyva és borzalom, csöpög belőle a vér, teli van erőszakkal, és... és... és...
És tényleg.
Ez mind igaz.
Némelyik művére.
Én sem szeretem mindet.
De vannak nagy kedvenceim, olyan történetekkel, amik valamiért megérintenek.
A Tóparti kísértetek, ami az alapsztori mellett számomra a halálon túl is kitartó szerelemről és szeretetről is szól - cseppet sem giccses formában.
A remény rabjai... szerintem ezt nem kell magyaráznom... remélem.
De mondhatnám a Halálsoron-t (és a belőle készített, egyszerre borzasztó és gyönyörű filmet), a Joyland-et, vagy a 11.22.63-at, King időutazásos regényét.
Én nem a borzongásért olvasom a történeteit, mert nem élvezem, ha több liter vér borul rám egy könyv lapjairól - hogy az egyéb cafatokról ne is beszéljünk.
Amiben - egyebek mellett - szerintem King kiváló, az a karakterek kibontása, és az emberi kapcsolatok ábrázolása... különös tekintettel a gyerekekre, és a köztük kibontakozó - vagy már meglévő - barátságra. A gyerekszereplők miatt szeretem valamilyen szinten az Az-t is (aki halálra akar rémülni, az nézze meg a régi filmfeldolgozását Tim Curry-vel),
utána garantáltan menekülni fog a bohócok elől (de minimum gyanakodva fogja szemlélni őket).
A véresen hosszú bevezető után itt a lényeg, amiért ezt az egészet elkezdtem írni.
Az angolul 1982-ben, The Body címmel megjelent kisregényben négy tizenéves fiú barátságát ábrázolja végtelenül érzékenyen az író. Közülük is a főhős, Gordie Lachance - felnőtt korában ő meséli el négyük történetét -, és Chris Chambers barátsága az, ami számomra az egyik legfőbb érték volt a történetben, ami a leginkább megfogott, meghatott... lehetne még sorolni.
Ők azok itt ketten, az alábbi képen:
Tizenkét évesek a fiúk, már nem gyerekek, de még nem is igazán kamaszok... és egyiküknek sem könnyű az élete.
Gordie nemrég vesztette el a bátyját, Dennist, akit mindenki imádott, és aki csodálatos baseball játékos volt... és Gordie azóta otthon, a szülei számára szinte láthatatlan emberré vált. Tehet bármit, eltűnhet több napra is - ahogyan azt épp ebben a történetben teszi -, a szülei annyira belesüppedtek a gyászba, hogy észre sem veszik, hogy van még egy fiuk, aki szintén szenved. Ráadásul Gordie történeteket ír - de ennek sincs nagy keletje otthon.
Chris apja alkoholista, a két bátyja alkoholista, és az idősebb börtönben ül... és ezzel tulajdonképpen Chris útja is ki van jelölve, és maga a fiú is úgy érzi, esélye sincs kitörni se a családból, se a környezetéből. Ami számomra pl. szimpatikussá tette ezt a koraérett fiút, az a felelősség, amit a társai iránt is érez, vagy az az elhatározása, hogy soha nem iszik alkoholt, mert fél, hogy azzal be is teljesítené a sorsát.
Teddy Duchamp szemüveges, hallókészüléke van - bár ez a filmből kimaradt -, és enyhén őrült, ahogy az apja is, aki állítólag hős volt a normandiai partraszállásnál, de az élménytől úgy elborult az agya, hogy a nyolcéves fia mindkét fülét a forró kályhalapra szorította egy eltört tányér miatt...
Vern Tessio is dilis egy cseppet - de ő "csak" a házuk tornáca alatti földterületet ásta fel már úgy harminc-negyvenszer, hogy megtalálja a pénzt, amit ő ásott el oda, és bár térképet is készített a pontos lelőhelyről, azt az anyukája kidobta, vagy elhasználta gyújtósnak.
Épp szorgosan ás a történet kezdetekor is, amikor kihallgatja a bátyját és egy barátját, akik megtalálták annak a - szintén tizenkét éves - fiúnak a holttestét, aki pár napja tűnt el az erdőben, miután elindult áfonyát szedni.
A négy fiú a hír hallatán úgy dönt, elindul megkeresni a holttestet.
Ezután szerepel a történetben szeméttelepről menekülés, vonat elől rohanás, piócáktól hemzsegő tó, éjszakai farkasüvöltés... és ha "csak" ennyi lenne a sztori, már akkor is érdemes lenne elolvasni. Bár akkor "csak" egy izgalmas, néhol hátborzongató történetet kapnánk.
De amitől Stephen King több, mint egy egyszerű horrorszerző, az itt is megmutatkozik, pl. Teddy felemás kapcsolatában az apjával, akit annak ellenére rajongva imád, hogy mit tett vele az apja. A legfőképp azonban Chris és Gordie barátságában, akik valahol mindketten "láthatatlan emberek", Gordie otthon, Chris pedig tulajdonképpen mindenhol. Van a történetben két beszélgetés, az egyikben Chris meséli el, milyen érzés/élmény Chris Chambersnek lenni, akit automatikusan mindenki gonosztevő vesztesnek tart, a másikban Gordie panaszolja el, hogy a szülei tudomást sem vesznek róla.
Hogy megtalálják-e a holttestet, és hogy még mi történik utána, nem mondom el, mert akkor miért lenne érdemes elolvasni a könyvet, vagy megnézni a filmet?
A két főszereplőről viszont még elmesélném, hogy a filmben Christ az ifjú River Phoenix alakítja, zseniálisan. (Már itt, ebben a filmben megmutatta, milyen tehetséges és érzékeny színész volt, és még mi lehetett volna belőle... ha nem hal meg 23 évesen...). Gordie-t Will Wheaton, akit később a Star Trek - Az új nemzedék-ben utáltak meg jó sokan. És amit ők ketten alakítanak, ahogy ezt a barátságot eljátsszák... már csak ezért érdemes megnézni a filmet. Vern szerepében az akkor még nagyon telt Jerry O'Connell látható, Teddyt pedig Corey Feldman játssza.
No és ott van még Richard Dreyfuss, valamint a fiatal Kiefer Sutherland és John Cusack...
És megemlíteném még a hangulatot - leginkább a filmben -, amit a rendező olyan hihetetlenül jól eltalált. Álmos kisváros a nyári hőségben, és négy gyerek, aki kalandot keres. Játszódhatna bárhol a világon a történet, akár nálunk, is, és fel is idézi a saját gyerekkorunkat, amikor nekünk is megvoltak a magunk titkai, problémái, amiről a felnőttek sosem értesültek - még ha nem is olyan súlyos dolgok voltak, mint egy halott gyerek testének felkutatása...
A filmet Rob Reiner rendezte 1986-ban, épp 30 éve, hihetetlenül érzékenyen és zseniálisan.
Maga King azt nyilatkozta akkoriban, hogy ez az egyik legjobb adaptáció, ami valaha a könyveiből készült - és én teljesen egyetértek vele, akkor is, ha azóta már számtalan King-feldolgozást láttam.
És ott van még a zene is, a címadó Stand by me... meg a többi jó szám...
Szóval csupa olyasmi található ebben a filmben/könyvben, amiért érdemes megnézni/elolvasni.
(Számomra az egyetlen problémát a szinkron jelenti. Pár napja megnéztem a neten a filmet (ismét) - és akkor tapasztaltam, hogy muszáj volt ezt is újraszinkronizálni... és ezzel ugyanúgy elrontani az élményt, mint jó pár más, újraszinkronizált filmnél. Hiába vannak benne olyan színészek, akik egyébként jó szinkronhangok, némelyik olyan szinten nem illik a karakterhez, vagy az azt játszó színészhez, hogy kín hallgatni, ahogy beszél. És a gyerekek hangjai közül némelyik kifejezetten idegesítő. Ezt a véleményt egyébként máshol is olvastam, épp az újraszinkronizálással kapcsolatban... Szóval elő a régi szinkronos változatot... vagy nézzük eredeti nyelven, maximum felirattal, úgy tényleg nagyobb élmény. Legalábbis nekem mindenképp.)
De azért a végére itt van egy kis ráadás:
(Képek:
<phttps://www.amazon.com/PHOTO-B7225-Tim-Curry-Clown/dp/B00CBM22TW>
http://www.daniblazquez.com/stand-by-me/
<phttp://www.shortlist.com/entertainment/films/stand-by-me>
<phttp://www.signature-reads.com/2012/08/stand-by-me-stephen-king-celebrates-labor-day/> )
