2016. november 05. írta: Vitkolczi Ildikó

Mit olvas az író... vagy mit néz a moziban... 1.

Büszkeség és bányászélet (2014)

A minap megnéztem a számomra kissé fura című filmet, a Büszkeség és bányászélet-et (eredetileg Pride címmel futott, nekem az cseppet fogyaszthatóbb volt), és erről eszembe jutott, hogy ismerősök, olvasók meg szokták kérdezni: mit olvas, néz, eszik iszik stb. az írónő.

Úgyhogy mesélnék a szubjektív filmes listámról, arról, amin nincsenek nagy, hollywoodi szuperprodukciók - miközben azok közül is szeretek párat -, hanem "csöndes" filmek, amiket hússzor, harmincszor is képes lennék megnézni. És azért említettem rögtön az elején ezt a filmet, mert azonnal fölkerült a listámra, amint megnéztem.

80-as évek, Margaret Thatcher van hatalmon Angliában, bányászsztrájk... eddig valószínűleg nem túl izgalmas a sztori. Aztán egy nap egy sztrájkoló dél-walesi bányászváros kap egy telefonhívást, hogy Londonban pénzt gyűjtött nekik pár lelkes fiatal, hogy támogassa a sztrájkjukat, és ha már megvan a pénz, le is ugranának hozzájuk a fővárosból, hogy átadják az összeget.

Így elég gyorsan kiderül, hogy a londoni csapat tagjai a Leszbikusok és Melegek a Bányászokért szervezet képviselői, akiket... hát, cseppet meglepve fogadnak a kisvárosban.

Engem a karakterek fogtak meg először a filmben. A meleg társaság tagjai, köztük Mark, aki az egész őrületet elindítja, és felmosóvödrökkel rohangálva gyűjti a pénzt a bányászoknak.Vagy Joe, az élelmiszeripari tanuló, aki otthon titkolni kényszerül a másságát, így valahányszor leruccan a barátaival a kisbuszon a bányászokhoz - merthogy többször is mennek ám -, a szüleinek azt mondja, jutalom sütőtanfolyamra jár... és hogy ezt igazolja, minden alkalommal friss fánkot visz haza... amiről a bolti csomagolást a házuk közelében "operálja" le ügyesen, és dobja be a kukába. A lebukás persze borítékolható - bár végül nem a kukába dobált csomagolópapírok miatt.

Mark és azok a bizonyos vödrök...És a jobb oldalon a transzparenst cipelő Joe...

A bányászok képviselői között ott van Dai, az alacsony, kopott öltönyös, tizenkettő egy tucat típusú fickó, akire tutira nem figyelnél fel az utcán. Őt küldik a sztrájkolók Londonba, hogy megismerkedjen a támogatóikkal, és hogy köszönetet mondjon nekik. Ez alkalomból Dai egy melegklub színpadán találja magát, arra várva, hogy kifütyüljék, vagy üvegekkel dobálják meg... mire olyan beszédet rögtönöz ott a helyszínen - és valóban szívhez szólót -, hogy rögtön még több pénz kerül azokba a bizonyos vödrökbe...

Dai ismerkedik a támogatókkal...

És egy részlet a beszédből:

Rengeteg új tapasztalatot szereztem a sztrájk folyamán. Beszédet mondtam, álltam az első sorban. És most itt vagyok, egy melegbárban. (...) És amit mondani szeretnék mindannyiuknak, hogy köszönjük! Ha maguk közül valaki pénzt tett ezekbe a vödrökbe, ha támogatta az LMAB-ot, köszönjük!

Mert amit adtak, az több, mint pénz, barátság! Ha az ember háborút vív, egy hatalmas ellenféllel, amely sokkal erősebb nála, és rádöbben, hogy van egy barátja, akiről azt se tudta, hogy létezik, az a legjobb érzés a világon.

Köszönjük!"

Amit szerettem ebben a filmben - többek között -, hogy voltak benne karaktertípusok, más filmekből is ismerősök, akiktől azt várta volna az ember, hogy a szokásos séma szerint fognak viselkedni.... aztán mégsem. Tehát, amikor az idős, szemüveges néni szörnyülködve meredt a leszbikus párra, az nem azért volt, mert leszbikusok... hanem mert azt hallotta a piacon, hogy aki leszbikus, az rögtön vegetáriánus is...

Én nagyon sokat nevettem a filmen, de volt több, számomra igencsak torokszorító pillanat benne, pláne, ha meggondoljuk, hogy valós eseményeken alapul a film, a bányászok és a melegek találkozása valóban megtörtént... ha nem is ennyire viccesen.

Az egyik, számomra megható pillanat:

És persze nem csupa móka és kacagás a történet. Ott az AIDS, ami a 80-as években kerül előtérbe (mint kiderül, az elején még számmal látták el a diagnosztizált betegeket... aztán, a betegség előretörésével valószínűleg elveszthették a fonalat...). Ott vannak a bányászok, végtelennek tűnő ideig munka és támogatás nélkül, ami a filmben is látható, ahogy a helyiek pl. bingóznak, és marhakonzerv a nyeremény, vagy a tönkrement kisbusz, amivel korábban az élelmiszert és a ruhacsomagokat szállították a rászorulóknak, később meg tönkremenve árválkodik az út szélén, mert senkinek sincs pénze megjavítani... És még lehetne torokszorító pillanatokat sorolni, de inkább nem teszem, akit érdekel, nézze végig a filmet, érdemes!

A megtörtént eset nem annyira vidám - természetesen -, mint a filmben, ott próbálták azért jó pár poénnal enyhíteni a melegellenes megmozdulásokat, a rendőrök és a bányászok közötti összecsapásokat, és a két, váratlanul szövetségessé váló csoport igencsak kilátástalannak tűnő helyzetét.

itt egy fotó az eredeti könyvesboltról, ahol az adománygyűjtők központja volt, és maguk a csoporttagok...

... és a filmben:

És az igen emlékezetes felvonulás (erről nem mesélek, mert lelőnék egy hihetetlen jó részt a filmből).

Eredetileg:

És a filmben:

És beszélnem kell a szereplőgárdáról is: ott van a filmben Bill Nighy, akit én az Igazából szerelem óta kedvelek nagyon, de most nem ripacskodik, hanem a bányászok igen visszafogott és szimpatikus képviselőjét alakítja.

Ha Harry Potter-rajongóknak ajánlanám a filmet, akkor azzal folytatnám, hogy nézzék meg, milyen az, amikor Imelda Staunton nem rózsaszín kiskosztümben vicsorog, és tanítja azt, hogy "hazudni bűn". És bár ebben a filmben is hasonlóan érdekes ruhákat visel, mint Umbridge professzorként, annyival szerethetőbb, és szimpatikusabb, hogy az ember visszamenőleg megbocsátja neki a kiscicás dekorációt a professzori irodájában. (Jó, majdnem megbocsátja.) (Meg azt a feliratot is Harry kézfején. Majdnem.)

És ha csak egyetlen jelenetet emelnék ki, bizonygatva, hogy mennyire jó színésznő, akkor azt választanám, amikor Bill Nighy-val szendvicseket készít, a nő a vajat keni, a férfi felvágja a kenyeret, és közben egy több évtizedes titok lepleződik le, szinte csak úgy mellékesen, a háromszög alakú szendvicsek létrehozása közben. És nincsen hozzá hatalmas csinnadratta, sírás, ölelkezés, akármi, csak visszafogott és tökéletes színészi játék.

És ha valaki nem HP-, hanem pl. Sherlock-rajongó, akkor talán örömmel fogja felfedezni a filmben "szeretett" Moriarty professzorunk alakítóját, Andrew Scottot, aki itt egyáltalán nem gonosz karaktert alakít, sőt.

Ami a szereplőkön kívül még elképesztett ebben a filmben, az a korhűsége volt, komolyan, meg kellett néznem, hányban forgatták a fimet, mert meg voltam győződve róla, hogy a 80-as években készült, egy-két évvel a történtek után, azért ennyire valósághű a szereplők külseje, no meg a helyszínek. De nem, a film 2014-ben került a mozikba, bár nálunk szerintem nem kapott akkora figyelmet, mint amekkorát érdemelt volna.

A film egyébként nagyfokú toleranciát is igényel a nézőktől, különös tekintettel a 80-as évekbeli frizurákra és ruhákra. Beleborzongtam, hogy anno mi is ilyeneket hordtunk...