A madár április végén költözött a fára.

  Pontosabban annak a fának a maradékára, ami Olgi néni és Ede bácsi ablakát árnyékolta már úgy harminc éve… és amit a fölöttük lakó öregasszony áskálódása miatt vágtak vissza az ősszel, úgy, hogy alig maradt valami az eredeti fából.

  A fönti öregasszony, mikor az ablakából észlelte, hogy a rendszeres önkormányzati látogatása és panaszáradata végre eredményre vezetett, rögtön leszaladt a favágókhoz, hogy hasznos tanácsokkal lássa el őket a favágás mikéntjével kapcsolatban… amiből azonban azok, a fülvédő boldogító hangszigetelésében, semmit sem hallottak.

  Ede bácsi arra készült, hogy szintén lemegy, és ha kell, erővel is megvédi a fát, mire Olgi néni rámutatott, hogy igaz, hogy a vénember már majdnem száz kiló, de hát… az nem színhús, vagy izom, akárhogy is nézzük. Sörhassal meg senki sem nyert még csatát, tette még hozzá, aztán azt is elutasította, hogy Ede bácsi a kutyájukat, Mukit vesse be ön, - illetve favédelmi fegyverként.

  Muki ugyan lelkes farkcsóválással jelezte, hogy ő bárhol és bármikor kész bárminek nekiugrani, ami nem nagyobb egy alacsonyabb méretű macskánál, de hiába csóvált olyan lelkesen, a favédelem végül elmaradt… a legfőképp azért, mert a fanyüvők csak a fa ház felőli részét kopaszították le – bár azt igen alaposan -, aztán, ügyet se vetve a totális favágásra buzdító öregasszonyra, pakoltak és távoztak.

  A fa valahogy túlélte, a három, elágazó törzsből két és fél megmaradt, és most itt volt ez a madár...

  A fészek, amit a feketerigó egy fél nap alatt rakott össze – beleszámítva a belső rész folyamatos átrendezését, majd a hátsóval történő, kényelmesítő fecergést is -, elég strapabírónak tűnt, na de hát mégis csak egy nem túl védett helyre került, a megmaradt két és fél törzs öblébe, így elég oktalanságnak tűnt az egész otthonteremtő projekt.

  Olgi néni szerint, ha azt a fészket lesodorja onnan a vihar, az is a fölöttük lakó, nyavalyás vénasszony hibája lesz, mivel miatta nyúzták meg félig a szerencsétlen fát. Ede bácsi ezt nem vitatta, inkább nekiállt guglizni, hogy megkeresse a legközelebbi madárvédő egyesület telefonszámát, ha netán valami katasztrófa érné az új szomszédokat.

  Kinti macskától nem kellett tartania a kis családnak, mert az még sose járt ezen a fán, mókus és sas viszont annál inkább.

  Mekkora pech lenne, vélekedett Ede bácsi, ha az a sas, amit úgy öt éve láttak az egyik karvastagságú ágon üldögélni, most valamiért úgy döntene, hogy egy időre megint csak megpihen náluk.

  A saját macskájuk, amit Ede bácsi hozott haza régebben egy horgásztúráról - bár nem csalival és horoggal szerezte, hanem egy autóból kidobott reklámszatyorból –, órákon át figyelte vágyakozva a fészket az ablakpárkányról, de a madár meg se rezzent. Csak ült a tojásokon kitartóan… és egyedül.

  Merthogy hím az egyszer sem bukkant fel a környéken, mióta a tojó odafészkelt a fára.

  Na, itt is egy egyedülálló anya, nézett Olgi néni szemrehányóan Ede bácsira, mintha ez az ő hibája lenne, mire az öregember sértetten kifakadt, hogy ez egyáltalán nem bizonyított tény. 

  Mert az is lehet, tette még hozzá, hogy a hím a tojót próbálta védeni, például egy elvadult macskától, és akkor az apa nem hűtlen fészekelhagyó, hanem hősi halott. Esetleg.

  Ezen végül nem vesztek össze, inkább folyamatosan a fészket figyelték, míg meg nem pillantották végre a nyakukat nyújtogató fiókákat.

  Öten vannak, újságolta Ede bácsi az összes, sarokba szorítható szomszédnak némi nagyatyai büszkeséggel…

  Olgi néni pedig kitett a párkányra kis tálkában vizet, hogy ne kelljen a mamának messzire repülnie, ha megszomjazna… miközben finoman figyelmeztette a fél szemével folyamatosan őt bámuló tojót a párkány tisztántartásának elemi követelményire.

  Egy éjjel vihar támadt, a fa szinte derékszögben hajolt meg a szélben.

  Ede bácsi egy darabig forgolódott az ágyban, majd felkelt, és a vaksötétben az ablakhoz botorkált. Olgi néni rá akart förmedni, hogy minek zavarog az éjszaka közepén, aztán inkább ő is fölkelt, és az ablakhoz ment. Ott álltak egymás mellett, kifelé bámultak a sötétben, az ablakot csapkodó szelet és a záport hallgatták.

  Ede bácsi később a zseblámpáját is előkotorta a konyhafiók mélyéről, de az ablakra vetülő fénykör csak őket tükrözte vissza, így továbbra sem látták, megmaradt-e a két és fél törzs öblében a fészek.

  Menjenek aludni, sóhajtotta végül Olgi néni, és Ede bácsi morgolódva elfogadta egy idő után a javaslatot… hiszen mi mást tehetett volna?

  Másnap reggel aztán, míg lefőtt a kávé, a morcos és kialvatlan pár az ablakból figyelte, ahogy a tojó, sárgás színű hernyóval a csőrében megérkezik, és az éhesen tátogó csőrökbe tuszkolja a reggelit.

  Egy, kettő… mind megvan, nyugtázta megkönnyebbülten Ede bácsi, aztán Olgi néni sürgetésére ment elfogyasztani a rigókénál cseppet étvágygerjesztőbb reggelijét.

  És bár délután jött Olgi nénis sorozata a tévében, aztán meg a híradó és a sporthírek, a házaspár egyre többször akadt el az ablaknál, elmulasztva a fontos műsorokat, hogy a pihésedő, egyre nagyobbra tátott csőrű fiókákat figyeljék.

  A macska továbbra is csalódottan, és némi vágyakozással bámulta a népes családot az ablakpárkányról.

  A tojó viszont, a maga részéről, tojt az egészre, sajnos néha szó szerint is, így Olgi néni többször is soron kívüli ablakpárkány-pucolásra kényszerült, amiért időnként cseppet erősebb – bár mindenképpen úrinőhöz illő - kifejezésekkel emlékezett meg a rigómama felmenőiről, akik igazán tisztességesebb viselkedésre taníthatták volna a csemetéjüket.

  A fa, a maga részéről, nem szólt hozzá a témához.

(Kép: https://hu.pinterest.com/pin/484911084862504474/)