Mi volt az a purparlé délelőtt a ház előtt, kérdezte Marika néni Olgi nénitől, amikor az megérkezett a vasárnap esti sétáltatásra.

  Ha!, felelte erre Olgi néni.

  Aztán persze bővebben is kifejtette.

  Merthogy van a fiának itt, Miskolcon az az ismerőse. Akinek akkora telke van, hogy nem is látni a végét, és akihez Olgi néni meg Ede bácsi néha átjárnak segíteni, kicsit gyomlálni, locsolni, ha kell, mikor a fiatalember épp nincs otthon. És hát most, viszonzásképp kaptak tőle szőlőt, karfiolt, és még rengeteg mindent, csupa jóféle zöldséget és gyümölcsöt, de annyit, hogy még azután is maradt belőle, hogy Olgi néni a nagyját befőzte és lefagyasztotta, és abból kapott Terike és Marika is kóstolót a héten.

  De mivel még mindig maradt belőle, Olgi néni meg a vénember szépen ládákba pakolta, és lementek a ház előtti kis placcra, ahol hétvégén a helyiek a saját terményeiket szokták árulni a kis vaslapos pultokról.

  És vitték is a vevők szépen a karfiolt, a szilvát, a répát, a szőlőt meg a leginkább, mert hát szép volt, nagy szemű, hatalmas fürtökben.

  Csak Ede bácsi morgott egy idő után, hogy megéhezett, és mert addigra a magukkal levitt szendvicsek elfogytak, elballagott az öregember lángosért a szomszéd sütödéhez.

  Olgi néni meg magában is boldogult, árulta tovább a zöldségeket békében… míg a fölöttük lakó, zajos öregasszony meg nem érkezett.

  „Hogyért adja”, kérdezett meg minden egyes zöldséget és gyümölcsöt egyenként – holott Olgi néni mindegyikhez odabiggyesztett egy kis cédulát az árral… előző este azt gyártották a vénemberrel, míg már szemüveggel se látták a betűket és a számokat.

  Mindegy, azért elmondta az árakat, és a vén boszorkány a negyedikről mindet drágállotta is… aztán nekiállt kóstolni.

  Lecsípett egy szem szőlőt erről a fürtről, azt mondta, savanyú, és megnézett egy másikat.

  Kibontott egy őszibarackot, a magot kedvesen Olgi néninek adta, hogy ő ne szemeteljen vele, és békésen elfogyasztotta a gyümölcsöt.

  Aztán jött a szilva… de mikor lassan már egy negyedkilónyit kóstolt, akkor Olgi néni megkérte, hogy fejezze be a meózást, végül is a közértben sem törheti félbe a zsemlét vagy a kiflit, hogy megnézze, elég friss-e, vagy bonthatja ki a dobozos tejet, hogy jobban csússzon vele a kifli…

  Jó, akkor nem vesz semmit, mondta a bolond vénasszony… aztán mégis maradt.

  És nekiállt leszedni a karfiolokról a zöldjét.

  A negyediknél Olgi néni megint rászólt – akkor már kisebb nézőközönség is gyűlt a pult köré, csak a vénember nem volt sehol, se lángossal, se anélkül.

  A bolond vénasszony meg közölte, hogy ő a zöldjét nem használja fel, tehát nem is akarja azt is kifizetni, így leszedi a karfiolról.

  És ezt valahol még meg is értette Olgi néni, hiszen a piacon ő is leszedi arról, amit meg akar venni… na de mindegyikről?

  A pohár akkor telt be, mikor a vénasszony kért egy nejlont, aztán fogta a legnagyobb szőlőfürtöt… és nekiállt egyesével leszedni a szemeket a fürtről, bele a zacskóba.

  Mit művel, hörrent Olgi néni, akit lassan az infarktus kerülgetett, mire a vénasszony közölte, hogy ő a szőlő szárát sem eszi meg, tehát azért sem hajlandó fizetni. Csak a gyümölcsért.

  Bepancsolt neki egyet végre, kérdezte Marika néni, és még a keze is ökölbe szorult közben.

  Hozzávágta a karfiolt, felelte erre Olgi néni.

  Persze csak a legkisebbet, amiről az öregasszony már úgyis leszedte a zöldjét, sőt, még meg is kóstolta.

  Most a nagyságos asszony nem fogadja a köszönését, még a lépcsőházban sem.

   De neki megért ennyit az az egy nyomorult karfiol…

(Kép: https://hu.pinterest.com/pin/486248090993792082/)