Ez a "mese" is egy pályázatra készült, ahová olyan történetet kellett írni, amiben cseppet átértelmezzük a farkast kiáltó pásztorfiú vagy a kismalac és a farkasok jellegű meséket.

Én mérhetetlen élvezettel írtam meg ezt a kis monológot, ami alább olvasható. :)

Azonban a pályázat kiíróinak válaszleveléből valahogy úgy éreztem, sokkot kaptak a történetemtől.

Nem is értem, miért. :)

Nem gyerekmese... vagy olyan gyerekeknek - és gyerekszívű felnőtteknek - ajánlom ezt a történetet, akiknek ugyanolyan elvadult humoruk van, mint nekem...

...

- Jól van, kérem – mondta a farkas udvariasan -, ha ragaszkodnak hozzá, akkor majd én elmesélem, hogyan is történtek a dolgok.

     Rágyújtott egy szivarra, a napszemüveget is jól nevelten a homlokára tolta, két hatalmas és elálló füle közé, hogy a hallgatóság aa szemébe nézhessen. Még a napernyőn kellett igazítani egy keveset, azután a farkas hátradőlt a nyugágyban, kortyolt egyet a koktélból, és beszélni kezdett.

     - Keserves a sorsa egy számkivetettnek, ezt Önök is láthatják – mondta síri hangon. – Ebben a vastag bundában, itt, a tűző napon… és a homok is folyton beleragad a talpamba… És mindezt pár ostoba jószág miatt! Tudják, a juhokról beszélek. Akik bepanaszoltak otthon, az erdőmben, így menekülnöm kellett onnan, ide,a tengerpartra… Ahol olyan nagy a meleg… a víz meg sós… hozna valaki még egy koktélt? Ebben a hőségben olyan gyorsan elpárolog… Biztos, hogy abból a távolságból jól hallanak? Jöhetnek közelebb is, üljenek ide a lábamhoz, csak ne verjék fel a homokot, ha kérhetem!

     Nos, a dolog úgy áll, hogy én az előítéletek áldozata vagyok. Akárhányszor is mentem ki a mezőre sétálgatni, mindig épp ott tartózkodott egy pásztorfiú is, aki addig kiabálta, hogy Farkas! Farkas!, míg bele nem fájdult a fejem a zajongásba, és haza kellett sietnem fájdalomcsillapítóért.

     Ha meg az erdőben járkáltam szép kényelmesen, mert egészségügyi sétát javasolt az orvos, biztos, hogy beleütköztem valami piros kabátkás leányzóba, aki hozzám vágta a kosarát – amiben persze se diétás kóla nem volt, se száraz csirkemell egy kis zöldsalátával, csak fehér kenyér, marhasült krumplival, és legalább kétféle sütemény, hogy a borról már ne is beszéljek... így aztán hetente kezdhettem újra a diétámat. Ráadásul ezek a leánykák fellármázták a közeli településeket, ahonnan kapával-kaszával érkeztek az emberek, akiknek muszáj volt még egy vadászt is hozniuk magukkal, nekem meg állandóan futnom kellett előlük, pedig az orvos azt mondta, inkább sétálgassak. Mert az nem terheli meg a szívemet. Hát hogyan ne terhelném meg a szívemet, amikor puskagolyók fütyülnek el a fülem mellett?! Hát csoda, hogy környezetváltozásra lett szükségem?

     És akkor még nem is említettem azt az esetet, amikor egy hónapnyi kórházi kezelésre szorultam, mivel egy disznó költözött az erdőmbe, kivágta a fákat, egész nap kopácsolt, hogy kunyhót építhessen magának, holott letelepedési engedélye sem volt, és amikor számon kértem rajta a dolgot - mivel azóta is zajártalomban szenvedek -, egyszerűen nyakon öntött az emeleti ablakából. És ha még hideg lett volna az a víz, kérem! Persze akkor is kaphattam volna egy kiadós tüdőgyulladást, ami az én koromban már nem tréfadolog… De nem így történt, kérem. Forró vizet zúdított rám, amitől tönkrement a bundám, legalább másodfokú égési sérüléseket szenvedtem, és amikor kikerültem a kórházból, még a tetemes tisztítószámla is ott várt a postaládámban! És amikor pár rokonnal visszamentem, kérdőre vonni a malacot – és mi igazán udvariasan kértük, hogy térítse meg a káromat -, még neki állt feljebb, és addig ügyeskedett, míg a saját rokonaimat is ellenem fordította. Hát milyen élet ez, kérem?

     Most meg ehetem a száműzetés keserves kenyerét ezen a fullasztó tengerparton. Megigazítaná a napernyőmet, kérem? Ha ebből a szögből süt rám a nap, foltosan barnul le a bundám. Aztán vihetem festetni…

     Hol is tartottam? No igen, a juhok… Koholt vádak alapján ítéltek el, kérem, csak ennyit mondhatok. Hogy többet is szeretnének hallani? Biztos, hogy abból a távolságból is jól hallanak? Tudják, nemigen tudok hangosan beszélni – az a forró víz, amit az a szemtelen disznó öntött rám, a torkomat sem kímélte… Igen, így már elég közel vannak… Akkor mesélek.

     Tudják, szoktam kis rendezvényeket tartani a házamban. Nem volt egy luxuslakás, ne egy palotát képzeljenek el, csak olyan szűkös kis odút. Az egyetlen luxus, amire pénzt áldoztam, az a konyha volt. Tudják, szeretek sütni-főzni… így volt több hűtőm, gáz- és villanytűzhely, remek sütővel, edény- és késkészletek… ezt hiányolom ezen a tengerparton a leginkább. Ha végeztem a történetemmel, talán megmutatom, milyen szűkös kis főzőfülkében kell nyomorognom, mióta itt élek. Hát hogyan süthetne itt az ember – illetve farkas - egy kiadós báránysültet például?

     Nos, hogy szavamat ne feledjem: rendeztem egy kis főzési bemutatót a konyhámban. Semmi extra, csak egy kis vegetáriánus menü, épp ezért meghívtam néhány nyulat, juhokat, báránykákat, kecskéket, hogy kóstolják meg a főztömet. És honnan tudhattam volna, hogy egy újságíró is lesz köztük, aki pár nap múlva cikket jelentet meg rólam a zuglapjában, az alábbi címmel: Hová tűntek a vega vacsora vendégei?

     Pedig olyan jól sikerült vacsora volt! Készítettem többféle salátát, volt csak zöld színű és színes, mindenféle öntettel, de a vacsora alatt végig azt éreztem, hogy hiányzik valami. Ahogy harsogott a sok zöldféle a fogaim között, egyre csak arra a száraz csirkemellre kellett gondolnom, amit az orvos ajánlott, hogy heti egyszer fogyasszak ilyesmit. És tehetek én arról, hogy egyetlen csirke sem volt a közelben, viszont ahová csak néztem, juhok, kecskék, nyulak és omlós húsú báránykák forgolódtak a konyhámban? Az egyik még a sütőbe is bedugta a fejét, hogy megnézze, készen van-e már a desszert. Jó-jó, húsos pite volt, a nyulak meg rögtön remegni kezdtek, amikor feltálaltam, és egyre csak azt firtatták, milyen húsból készült. És hiába mondtam, hogy szójából, senki sem hitt nekem. Mindenki csak makogott és bégetett, az egyik kecske még fel is akart öklelni. Én csak védekeztem, kérem. Épp ezért igazán gyalázatosság volt az a cikk az újságban. Az üzletemet is tönkretette. Ugyanis másnap léptem volna fel egy főzőműsorban, ahol be kellett volna mutatnom, milyen könnyű ételeket lehet elkészíteni nyúl- és bárányhúsból. És tehetek én róla, hogy épp volt a hűtőmben nyúl- és bárányborda?!

     Persze vizsgálat lett belőle, főképp a cikk miatt. És nem adták le a műsoromat a tévében. Pedig milyen jól sikerült a nyúlragum! Be is pereltem az újságírónőt. Meg a tévéseket. De az orvosom azt javasolta, addig is, míg folyik a vizsgálat, próbáljam kipihenni a megrázkódtatásokat. Papírom van róla, kérem, hogy el kell vonulnom a világtól, és annyit pihenni, amennyit csak tudok.

     De, az igazat megvallva, most már kissé unom magam. Itt, a tengerparton nem sok látni- vagy tennivaló van.

     Mondják csak, milyen állatok is önök? Teknősök?

     Hirtelen kedvem támadt egy kis levesre…

     Lenne kedvük szerepelni egy főzőshow-ban?

Kép:  https://janeaustenrunsmylife.wordpress.com/tag/boy-meets-world/