Nagyobb gyerekeknek és nagyobbra már nem növő felnőtteknek

- így szól A szamarkandi amulett ajánlója. Amihez az abszolút főhős, a Bartimaeus nevű dzsinn még hozzáfűzi lábjegyzetben:

12 éven aluliak kíméljenek! Nathaniel több mint elég a számomra...!

No igen.

Egyrészt a könyv telis-tele van lábjegyzetekkel, Bartimeaus hozzászólásaival, amik az eseményeket, a helyszíneket és szereplők tevékenységét kommentálják.

Szóval, ha idegesítenek a lábjegyzetek, akkor lehet, hogy ez nem a te könyved, maximum az unokádé, az unokaöcsédé... bárkié, aki szereti az őrült és jó humorú történeteket.

Másrészt, ha zavar, hogy a másik főszereplő cseppet idegesítő...

Igen, az Nathaniel. Egy 12 éves, ványadt kölyök, aki megtanult pár varázslatot...

Londonban járunk egyébként, a jelenben, ahol a mágusok uralják és kormányozzák a világot - miután legyőzték a korábbi mágusközpontot, Prágát -, és enyhén szólva lenézik a közembereket, akik nem értenek a mágiához.

Az más kérdés, hogy maguk a mágusok se jók igazából semmire, mert maguktól egy enyhébb tornádót sem tudnának összehozni. Vagy egy Vingardium leviosá-t... hogy egy nagy klasszikust idézzek. :)

Csakhogy már gyerekként megtanulják, hogyan kell dzsinneket, koboldokat, maridokat és egyéb veszedelmes lényeket megidézni, akik ugyan utálnak az emberek világában tartózkodni, pláne mágusokat kiszolgálni, de amíg a megidézés tart, kénytelenek engedelmeskedni az őket megidéző mágusnak. Maximum, ha  a mágus nem adja ki elég pontosan és gyorsan a parancsot, megpróbálnak kibabrálni a gazdájukkal.

Hogy Bartimeaust idézzem:

Egyszer egy varázsló azt parancsolta, mutassam meg neki élete nagy szerelmét. Erre az orra elé dugtam egy tükröt.

 Ebben a világban a gyerekeket elveszik a szüleiktől még kiskorukban, ha mutatnak némi mágikus képességet, és varázslók otthonába költöztetik őket, hogy ott tanulják meg a mágia alapjait. Ha a gyerek szerencsés, akkor sikeres és tehetséges mágus tanítja meg az alapvető fogásokra, és még értékeli is a tanítványa haladását... nos, Nathaniel nem ilyen. Arthur Underwoodot, a mesterét a többi mágus szinte kinézi maguk közül, nem tartják semmire, és ő sem a tanítványát. Az egyedüli jó dolog a házban Mrs Underwood, aki úgy bánik Nathaniellel, mintha az a saját fia lenne.

És talán Nathanielből is a szokásos, hatalomra vágyó és unalmas mágus válna lassan, ha nem szégyenítené meg őt Underwood házában egy jóképű és igen befolyásos - és öntelt - mágus, Lovelace, akin aztán Nathaniel bosszút akar állni.

De mivel egyedül nem boldogul, megidéz egy nagy hatalmú dzsinnt... jóval korábban, mint ahogy a mestere egyáltalán beavatná a megidézés alapjaiba. 

A megidézett dzsinn Bartimeaus, saját jellemzése szerint:

Én vagyok Bartimaeus! Én vagyok Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú Kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs, aki uralkodhat felettem. Én parancsolom hát neked, kölyök: mondd meg, ki vagy, hogy megidézni mersz!

(A Salamonos részt egyébként tanúsíthatom, arról egy külön könyv szól, a negyediknek megjelent tulajdonképpeni nulladik rész, a Salamon király gyűrűje.)

 Nathaniel megparancsolja az igencsak vonakodó dzsinnek, hogy lopja el Lovelace házából a szamarkandi amulettet... amivel tragédiák és pusztítás egész lavináját indítja el. És bár Bartimaeus elvben élvezi, ha mágusok irtják egymást - minél kevesebb, annál jobb, hiszen annál ritkábban rángatják el a földi síkra megidézéssel -, de engedelmeskednie kell a parancsnak, akkor is, ha elfogják, és kínzással (vagy felfalással) fenyegetik.

Ráadásul Lovelace rájön, hogy eltűnt az amulett, és keresni kezdi... és nem csak ő, hanem a szolgálatában álló olyan lények is, akik enyhén szólva nem kedvelik Bartimaeust... úgy Salamon ideje óta. Vagy még régebben.

És hogy a dolog még bonyolultabb legyen, még ott vannak az ellenállók is. Olyan közemberek, akiknek elegük lett a mágusok uralmából, így merényleteket terveznek ellenük.

Miközben Lovelace fel akarja használni az amulettet... a saját társai ellen...

Nathaniel meg csak végezni akar vele, és az egész kompániájával.

És az egész, borzalmasan csodálatos káosz közepén ott van Bartimaeus, aki gúnyolódik, varázsol, repül, mászik - attól függően, hogy madár vagy pók alakjában közlekedik éppen -, és alig várja, hogy végre megszabaduljon a gazdájától.

És hogy én miért szeretem?

Mert nagyon jók a karakterek, és nem csak a két főhős, hanem a megidézett koboldok, dzsinnek, maridok és egyéb szörnyűségek is - különös tekintettel Bartimaeus és Fakarl találkozásaira :) -, érdekes ez az utálatos varázsvilág, ami még véletlenül sem hasonlít Potterék világára. Jó a történet is, de a legszórakoztatóbb rész Bartimaeus folyamatos hozzászólása, ami igencsak megfűszerezi az eseményeket.

És itt egy tipikus párbeszéd a két főszereplő között:

  - Elárulok egy titkot, démon - folytatta a kölyök. - Varázserőm segítségével (Tipikus mágusszöveg. Az egész melót a bronzlemezben lakó szerencsétlen kobold végezte el - kiegészítés Bartimaeustól.) láttam, hogyan jutott Simon Lovelace a szamarkandi amulett birtokába. Néhány hónapja egy idegen - egy sötét arcú, fekete szakállú, köpönyeges férfi - kereste fel őt éjnek idején. Ő hozta el az amulettet Lovelace-nek. Pénzt kapott érte. Titkos találkozó volt.

  Horkantottam.

  - Mi ebben a különös? Tudhatnád, hogy a mágusok mind így kereskednek. Imádják a szükségtelen titkolózást.

  - Ez több volt annál. Láttam Lovelace szemében, és az idegenében is. Valami törvénytelenség volt a dologban... Az idegen köpönyegén várfoltokat láttam.

  - Abban sincs semmi rendkívüli. A te fajtádnál a gyilkolás is benne van a pakliban. Nézz magadra: hatéves vagy, és már lángol benned a bosszúvágy.

  - Tizenkét éves vagyok.

  - Tökmindegy. Nem, a dolog teljesen hétköznapi. A vérfoltos fickó valószínűleg becsületes iparos, megtalálod őt a szaknévsorban.

  - Meg akarom tudni, ki ő.

  - Hmm. Fekete szakáll és köpeny? Ez leszűkíti a kört a londoni mágusok kábé ötven százalékára. Még a nők egy részét se zárja ki...

Ja, és hogy gyönyörű a borítója - ami miatt én egyáltalán felfigyeltem a sorozatra -, azt kifelejtettem az indokok közül.

Szóval őrülten jó a könyv, és ha ráéreztél az ízére, akkor az előzményen kívül még van két része.

Azért is érdemes egyébként elolvasni a folytatásokat, mert azokból lassan kiderül majd, hogy Bartimaeus sokkal több, mint egy embergyűlölő dzsinn. És jó, Nathanielt is lehet majd néha kedvelni.

Nagyon ritkán.

A köteteket Tóth Tamás Boldizsár - akinek a Harry Potterek magyar változatát is köszönhetjük - és Pék Zoltán fordította, aki szintén kivételesen jó fordító.

És ha ezek után még olvasnál Jonathan Stroudtól, akkor ott a másik sorozata, a Lockwood és Tsa., amiből az első rész a Sikító lépcső esete. Ez szintén nagyon jó - és szellemes és félelmetes - történet, de a magyar kiadó sajnos csak az első részt adta ki belőle. :(

(Kép: http://ohentibi.blogspot.hu/2012/02/jonathan-stroud-szamarkandi-amulett.html

 https://moly.hu/konyvek)