Chorum Sieram - az a bizonyos megálmodott rész a könyvben...
2016. március 23. írta: Vitkolczi Ildikó

Chorum Sieram - az a bizonyos megálmodott rész a könyvben...

És itt a már megírt részlet a könyvből, kiegészítve egy rajzzal, amit az egyik miskolci író-olvasó találkozóra rajzolt nekem egy ifjú hölgy... szerintem szuper lett. :)

 

 

29. Zuhanórepülés

 

         Egy pillanatig azt hittem, most se működik a varázslat, mint a gödörben, mert zuhanni kezdtem. Azért most is csaptam egyet a karommal, és már emelkedtem is, nehézkesen, mint mindig, mióta ez a nyúlós levegő vett körül.

         - Hagyjatok már, úgysem adom! – hallottam meg ekkor Peter hangját föntről, mire még gyorsítottam, és végre fölértem a tető szintjére.

         Még magasabbra emelkedtem, és már láttam is az öcsémet, akit egy nagy csapat kobold szorongatott, egyre közelebb terelve őt a tető túlsó széléhez. Ha még hármat vagy négyet lép, lezuhan. De a könyvet csak nem eresztette el, pedig több kobold is megpróbálta kitépni a kezéből. Peter ilyenkor rúgott egyet, és hogy mindig eltalálta valamelyiküket, arról a visítás árulkodott.

         Zordan elmosolyodtam, majd a barna tömeg fölött átrepülve megálltam a levegőben, épp Peter feje fölött. Füttyentettem, mire zavarodottan körülnézett, aztán végre fölfelé is… és akkor boldogan, megkönnyebbülten elvigyorodott.

         - Végre, Jo! – kiáltotta. – Már azt hittem, nem érsz ide időben!

         Tudta, hogy jövök! A gondolattól elszorult a torkom, aztán törni kezdtem a fejem, miként is vihetném le az öcsémet a tetőről.

         Mivel a koboldok még mindig szorongatták, azt gondoltam, kipróbálom, zuhanóbombázóként is működőképes vagyok-e. Ellebegtem oldalra, a koboldok gyanakvó pillantásaitól kísérve, majd zuhanni kezdtem feléjük, és aki nem menekült el, azt egyszerűen felborítottam.

         Persze visítoztak, ahogy szokták, meg felém kapdostak, de sikerült kisiklanom a mancsaik közül, és közben utat nyitottam Peternek is, aki végre elmenekülhetett a tető vészes szélétől. A koboldok maradtak, ahol voltak, onnan nézték, dühödten visítozva, ahogy leereszkedem az öcsém mellé.

         - Nagy vagy, Jo! – kiáltotta Peter, és a nyakamba borult.

         Átöleltük egymást, és nagyokat nyeltem, hogy ne kezdjek el bőgni, de közben is a koboldokat lestem, akik aprókat lépve ismét elindultak felénk.

         Miya, kell a képességed, hogy lemehessünk Peterrel a tetőről!

         Nem lehet, Jo! érkezett a sietős válasz. Még rengetegen vannak a pincében, és halljuk Diggy bácsi hangját, itt kiáltozik a folyosón. Hamarosan ideér, és ha most átadom a képességet, bezárul a rés, és sokan bent ragadnak. Mi is, Jo néni meg én. Meg a nagyapa.

         Tehetetlen dühömben leroskadtam a földre. Hát most mi az ördögöt csináljak?

         Akkor Peter megbökte a vállamat.

- te… Jo? És ha repülnénk?

         Értetlenül néztem fel rá. Világos haja és kerek arca csak úgy ragyogott a sötét felhők alatt.

         - Úgy érted…?

         - Úgy, Jo! Csak mi ketten, ahogy mindig is szerettem volna!

         - De Peter… te is tudod, hogy nem megy! Próbáltuk már, és akkor is lezuhantunk, még szerencse, hogy csak az ágyról!

         - Másképp pedig nemigen megy, Jo – felelte az öcsém, mint egy apró, bölcs manó. – Te is tudod.

         Hiszen tudtam, épp ezért voltam úgy elkeseredve. De ahogy a felénk araszoló koboldokra néztem, tudtam, hogy nincs más választásunk.

         - Hát jó – sóhajtottam, és felkecmeregtem a tetőről. – De ha lezuhanunk, te állsz anya elé, és te mondod el neki, hogy kinek az ötlete volt ez az egész!

         - Jó, jó – nevetett rám izgatottan Peter -, csak induljunk már!

         Jó neked, hogy te nem félsz, sóhajtottam nagyot, majd kihúztam a nadrágomból az övem két végét, és hozzákötöttem Peter nadrágján a bújtatókhoz és a derékszíjához. Szorosan, több csomóval is.

         - Ha zuhanunk, hát együtt tesszük – morogtam sötéten, de Petert nem lehetett megijeszteni. – Akkor most fuss neki! – parancsoltam, és a feje fölé emelkedtem.

         Peter nekifutott, engem is maga után rántva a levegőben, mögöttünk meg ott szaporázták a koboldok, és már majdnem utolértek minket.

         - Juhú! – ordította Peter, és levetette magát a tetőről.

         Azonnal zuhanni kezdtünk, ma, ha jól számolom, már harmadszor. Végül is gyerek voltam, nem utasszállító repülő. Kétségbeesetten csapkodtam a karjaimmal, sőt, Peter is ezt tette, de csak zuhantunk, és akkor már mindketten visítottunk, mert tudtuk, minket már csak a talaj állíthat meg, amikor becsapódunk.

         - sajnálom, Peter – mondtam csöndesen, de ő így is meghallotta, mert felnyúlt, és megveregette kinyújtott lábamat.

         - nem a te hibád, Jo. Szeretlek.

         - Én is, pet -

         Mintha hatalmas tenyér simult volna a hasam alá, a zuhanást megállította valami, és én ismét lebegtem, egyre lassulva, és mind nagyobb köröket írva le. Peter elképedve bámult föl rám, láttam mókusarcát fölragyogni, aztán megint visítani kezdett.

         - Juhé, nem zuhanunk le! Repülünk!

         Megkönnyebbülten összenevettünk, a tenyér meg egyre csak tartott… És akkor Peter felnevetett.

         - Ehhez mit szólsz, Jo? – kérdezte, azzal a pólója és nadrágja közötti résből előhúzta a bőrkötéses könyvet.

         Csak tátogtam egy darabig, mire Peter ismét rám nevetett.

         - Mit gondolsz, mit szólnának odalent egy nyári vetéshez? – kérdezte, azzal kinyitotta a könyvet, kitépte az első lapot, amely hangos, tiltakozó reccsenéssel vált meg a fedőlaptól, összegyűrte, és ledobta a mélybe. Aztán jött a következő, majd a következő, egyre nagyobb lendülettel és reccsenéssel kísérve munkálkodását.

         - Juhú! – kiáltottam most én, mire Peter megint felnevetett rám. – Nagy vagy, öcsi!

         - Hiszen mindig mondtam, Jo! – kiabálta vissza.

         - Csak ne legyél szemtelen! – morogtam oda neki, majd lenéztem a mélybe.

 

         Persze rögtön elszédültem, hiszen ilyen magasságban még sose repültem. Köröttem sötét ablakszemek meredtek rám, mintha mind ámulva néznék, hogy kerül két gyerek elébük a levegőben. Odalent, a szürke homályban apró, fekete hangyák rohangáltak fel-alá. Mellettem elzúgott néhány papírgalacsin, majd sebesen eltűnt a mélyben. Nem is láttam, hová estek végül.

A bejegyzés trackback címe:

https://elmeselem2percben.blog.hu/api/trackback/id/tr438519860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása