Vitkolczi Ildikó

Chorum Sieram

(azaz vegyünk nagy levegőt, dobbantsunk, csapjunk egyet a karunkkal, és már repülhetünk is)

(persze azért egy kis varázslat sem árt)

A Szerző előszava a kedves Olvasóhoz

1. Mindazokhoz, akik már olvasták e történetet, és/vagy meg is vették könyv formájában, és most mélységesen utálják a Szerzőt, amiért ugyanarról a szerencsétlen rókáról még egy bőrt akar lehúzni (bár, megjegyezném, ebben a történetben nem is szerepelnek rókák. De ha szükség lenne rájuk, a második részbe talán még be lehet tuszkolni egyet).

     Miért volt szükség egy újabb kiadásra?

     Egyrészt, mert igény volt rá. Korábbi és újabb kedves Olvasók megkerestek e-mailben vagy közösségi oldalon, és engedélyt kértek tőlem, hogy ellophassák a könyvtárból a könyv egy példányát, mivel már sehol máshol nem lehet föllelni e történetet. Általában nem értem a dolgot, hiszen egyetlen olyan könyvtárban sem dolgozom, ahonnan e kedves Olvasók véglegesen ki szeretnék kölcsönözni a könyvet. Nekik üzenem egyébként, hogy meghat a rajongásuk, de akkor se tegyenek ilyesmit, inkább vegyék meg az új kiadást, az garantáltan a biztonságosabb megoldás. És egyébként sem lopunk könyvtárból könyveket! És persze máshonnan sem, ha kérhetem.

     Másodszor: az első kiadásban maradtak javítatlan szóhasználati, stilisztikai hibák, amiket valószínűleg csak én, úgy is, mint Szerző vettem észre, de épp eléggé elrontották újraolvasáskor a napjaimat ahhoz, hogy úgy érezzem, egy új kiadáshoz feltétlenül ki kell gyomlálnia ezeket a műből.

     Harmadrészt, és ez a legborzasztóbb, talán minden szerző rémálma: egy logikai bakugrás is rejtve maradt a műben, és eddig egyetlen személy, az unokahúgom fedezte föl azt (jelentkezzen, aki még megtalálta) a könyvben. Arcán angyali mosollyal rá is kérdezett – persze már a megjelenés után -, hogy az ott miért úgy van a könyvben, amikor…? Mondhattam volna, hogy Most szólsz?, de inkább örültem, hogy legalább egyvalaki észrevette, és a hiba eltűnhetett az új változatból.

     Negyedszer, és talán ez a legfontosabb: mert kibővült a történet. Ha a kedves Olvasó megnézi a tartalomjegyzéket, láthatja, hogy az eredeti 28 helyett most 33 fejezetből áll a könyv. Ugyanis az első kiadásból kimaradt két olyan kisebb cselekményszál is, ami igazából majd csak a folytatásban lesz lényeges, mégis itt lett volna a helye, az első kötetben. Másrészt még nem mertem az általam kitalált, mágikus világokat és mágusokat olyan részletesen ábrázolni, ahogyan megálmodtam őket, mert úgy éreztem, hogy manapság senki sem kíváncsi mágusokra, varázsigékre és más világokra, ahol különleges varázstudók élnek. (Hozzátenném, a történet alapötlete 2000 körül született.) Aztán jött Harry Potter, és kiderült, hogy az olvasók igenis igénylik az ilyesféle történeteket, így megfogadtam, hogy ezentúl csírájában elfojtom az ilyen, korszerűtlen gondolatokat, és inkább közreadom a „vágatlan” változatot.

     Ötödször, és most már tényleg befejezem, mert a túl hosszú előszó még a végén elveszi a kedves Olvasó kedvét attól, hogy továbblapozzon a nagyjából tíz oldalas bevezető után. (Gondoljanak csak bele:  én is háromszor futottam neki életem egyik legjobb olvasmányélményének, mert folyton elakadtam a hobbitok túl részletesen kifejtett lábméreténél…) Tehát: hála és köszönet azoknak a tanítónőknek és tanárnőknek, akik vették magunknak a fáradságot, és elolvasták a történetet, majd beválogatták a diákjaik számára az ajánlott művek közé. Kevés ilyen megtisztelő dolog létezik egy író életében, és én nagyon hálás vagyok érte. Köszönöm.

2. Előszó mindazoknak, akik most először találkoznak e történettel a repülő lányról meg a fura családjáról.

    Kezdjük rögtön a címmel! Akik már megbirkóztak a boltban a megjegyezhetetlen nevű Szerző nevével, és a kiejthetetlen címmel, azokkal utólag közlöm, hogy úgy ejtjük a nevet, hogy kórum szierám, és köszönöm a türelmet. Ezen kívül nincs értelme latin, vagy más nyelvű szótárban kutatni e két szó jelentése után, mert nincs benne egyetlen szótárban sem, ugyanis én álmodtam meg őket. (Aki mégis megtalálja, mondjuk, a hindiben, az írjon nekem, köszönettel veszem.)

     Fölmerült több Olvasóban is a kérdés, miért nem magyar neveket használ egy magyar szerző, hiszen, többek között, úgy nem kellene szenvedni a nevek kiejtésével. Ezen Olvasókat szeretettel üdvözlöm, és tájékoztatom őket, hogy azért lettek idegen nevek, mert így álmodtam meg őket. És ez most nem költői kifejezés, hanem konkrétan így történt. Van egy fejezet, már majdnem a könyv legvégén, egy veszélyes és kalandos epizód, amit megálmodtam egy éjjel, és amiből azután az egész történet megszületett. (Szándékosan nem árulom el a fejezet számát, mert akkor minden új Olvasó rögtön odalapozna, elolvasná, aztán lehet, hogy a könyv elejébe már bele sem nézne.) Tehát: konkrétan megálmodtam, hogy mi történik, kit hogyan neveznek közben, és amikor reggel felébredtem, gyorsan papírra vetettem az epizódot, hogy semmit se felejtsek el belőle. És ha egy karakternek már megvan a neve, azt nem lehet erővel megváltoztatni – akár magyarosítani -, mert elveszne a figura lényege.

     Így hát íme egy kis segítség a nevek kiejtéséhez.

Josefine Flower – dzsozefin flóör

Jo – dzsó

Peter- pítör

Miya – mija

Sally – szeli

Diggeradoc – diggeradok

Hetteras – hetterász

Saorian – szaorián

Sara – szárá

James – dzsémsz

Innentől nincs több előszó, következik a lényeg, maga a regény. Jó olvasást és köszönöm a türelmet.

1. Nekifutás

           Önök tudnak repülni? És ti?

           Gondoltam.

           Ami azt illeti, hétéves koromig én se tudtam. Akkor is csak véletlenül fedeztem fel a tudományomat. Kiestem a padlásablakon, de nem zuhantam, csak lebegtem lefelé, miközben a kitárt karommal csapkodtam ijedtemben. Miután földet értem, berohantam a konyhába, ahol a családom épp tartózkodott, és közöltem velük a nagy újságot.

           Az öcsém, Peter, aki akkor épp ötéves volt, lelkesen követelte, hogy tanítsam meg őt is.

           A nővérem, Miya, aki két évvel volt idősebb és okosabb nálam, azt mondta, ne feltűnősködjek, inkább rakjak rendet a szobámban.

           Nyelvet nyújtottam rá, majd a szüleimre néztem.

           Apa - magas, vékony, szemüveges és kissé szórakozott is talán - épp akkor nézett össze aggodalmasan anyával. Gyanakodva figyeltem őket, mire a nagyi megkérdezte, nem akarok-e inkább ebédelni.

           Nagyapa is a részleteket akarta hallani, a szemében huncut szikrákkal, így hát elmeséltem, mi történt.

           Közben Jo nénikém felfedezte a karcolásaimat, és Sally nénivel együtt kicipeltek a fürdőszobába, hogy szörnyülködve megvizsgálják a sebeimet. Kimosták és lefertőtlenítették őket, közben aggodalmasan huhogtak, és nem hagytak szóhoz jutni.

           A nővérem az ajtóban állva figyelte szenvedéseimet, és kárörvendően vigyorgott rám.

           Amikor már az ápolás miatt sajgott minden részem, kiszabadítottam magam a rokoni karokból, berohantam a szobámba, kulcsra zártam az ajtót, hasra vetettem magam az ágyon, és dühösen bámultam a falat.

           Néha igazán elviselhetetlen, hogy ekkora családban kell élnem!

           Azt kívántam, bárcsak megszabadulhatnék tőlük, hacsak egy kis időre is.

           De az embernek, ha van egy kis varázsereje, nem szabad ilyesmiket kívánnia. Mert könnyen teljesülhet, azután meg kapkodhatja a fejét, míg rendbe hozza a dolgokat.

2. Dobbantás

           Egy várban lakunk egyébként.

           Ezt egyszer az iskolában is elmeséltem, amikor az osztályban az otthonunkról kellett fogalmazást írni.

           Én felolvastam az enyémet, annyira büszke voltam a helyre, ahol élek, mire az osztálytársaim udvariasan kiröhögtek.

           Gondolkodtam, körberepüljek-e a többiek feje fölött, hogy elálljon a szavuk, de inkább csak alaposan beolvastam nekik.

           A taktika bevált, mert hazafelé alaposan megkergettek. Rohantunk az öcsémmel, aki minden csínyben benne volt; a tömeg meg utánunk.

           Aztán a házunk előtt egy emberként torpantak meg, mi meg beiszkoltunk az ajtón.

           Az ablakomból lestük, hogy bámulják a házunkat a buták. Sokáig álldogáltak még ott, aztán hazasomfordáltak.

           És másnap nem vertek meg, mert tényleg egy várban lakunk.

           Persze csak úgy néz ki, mi mégis így nevezzük. Még a nővérem is, akinek néha nem ártana egy kicsivel több fantázia, és egy kicsivel kevesebb józanész.

           Az öcsém ingadozik még kettőnk között, és ha felnő, ő is biztosan nagyon gyakorlatias lesz, és hallani sem akar majd várakról meg repülésről, de most még jó társ a játékban, és jó hallgatóság.

           De megfeledkeztem a várunkról!

           Egy hosszú utca végén lakunk, itt nem is áll más ház, csak a miénk. A kert kőfallal védett és hatalmas. Egy kicsike kapun át juthatunk be a ház mögött a hátsó kertbe, ahol a napraforgók olyan magasra nőttek, hogy ha elbújtunk közöttük, nem látszottunk ki a zöld és napsárga tömegből.

           A kert végén apró patak csörgedezett. A macskáink utálták, mert elvágta az útjukat a szomszédos házaktól, amik távol tőlünk, a kerten túl magasodnak.

           A házunk apai örökség.

           Jo néni és Sally néni laktak itt, apa nővérei, míg apa meg nem nősült, és feleségestül ide nem költözött. Sally néni sose volt férjnél, Jo néni viszont már a második férjétől is elvált. Sally néni alacsony, telt, és imádja a virágos ruhákat, lehetőleg minél több fodorral. A hajában minden reggel csavarók tömkelege nyüzsög, és órákat tölt a tükör előtt. Régen úgy gondoltam, lehet vagy százéves, de most már tudom, hogy nagyjából negyven. Néha titkos randevúkra ment, ahonnan mindig boldogan tért haza. Esküvőket tervezgetett, aztán maradt minden a régiben. A nővérem időnként beszökött a szobájába, és felpróbálgatta a fodros ruhákat, aztán billegett a tükör előtt. Míg kisebb voltam, én is követtem a példáját, de később már ostobaságnak tartottam az egészet.

           Egyébként a nevem Jo. Josefine, mint a nénikémnek, de mindketten utáljuk a nevünket, így kicsit lerövidítettük. Magas vagyok és vékony, a hajam seszínű, bár anya azt mondja, ezzel a szőke hajjal hamarosan minden fiút magamba bolondíthatok, ha akarom. (De egyelőre nem tudom, hogy vágyom-e ilyesmire, mert a fiúk elég furák, szerintem.) A kedvenc viseletem a rövid ujjú, kényelmes póló meg a trapézszárú nadrág, és ezt is viselném állandóan, ha Sally néni nem akarna gondot viselni a ruhatáramra, és nem vásárolna állandóan rózsaszínű ruhákat nekem, hogy azokat hordjam, ahogy egy kislányhoz illik.

            szerencsére anya is utálja a rózsaszínt meg a fodrokat, így megengedi, hogy nadrágban és pólóban rohangáljak egész nap.

           De megint megfeledkeztem a házunkról, pedig arról akartam mesélni. Ez rossz szokásom egyébként. Egyszerre száz dologról szeretnék beszélni, így aztán mindig elveszítem a fonalat.

           A házunk sárga és többszintes. Az utcáról nézve látható a torony, amit a házhoz építettek. Csigalépcsőn juthat fel az ember az emeleti szobákba, ahol mi alszunk, gyerekek, no meg a nénik. A többiek a ház másik, földszinti részében, mert nincs kedvük állandóan lépcsőt mászni. Azt Jo néni is utálja, de azt mondta, ha ezt tette, mióta csak kimászott a pólyából, elviseli a csigalépcsőt a még hátralévő éveiben.

           Jo néni egyébként nagyjából harminchat éves lehetett… bár szeretett úgy tenni, mintha legalább százéves, bölcs öregasszony lenne. És az én szememben valóban végtelenül öregnek és bölcsnek tűnt - már csak azért is, mert egyik férjét se tartotta meg. Mindkettő utálta a várunkat, és mindig el akarták költöztetni innen Jo nénit, aki inkább a férjeit költöztette ki innen. Én okos döntésnek tartottam ezt, de Jo néni sokszor adta búsulásnak a fejét emiatt. Ilyenkor Sally néni ráhúzta valamelyik fodros ruháját, ami igen különösen állt a húga magas és vékony alakján, és elmentek együtt a városba, és csak este kerültek elő, jókedvűen, lányosan vihorászva.

           Nagymama, aki anyai örökség, ilyenkor mindig összeszorított szájjal csóválta a fejét, végül mindig megkérdezte a szüleimtől, hogy milyen felnőttek leszünk mi, ha ezt látjuk az otthonunkban. Apa a vállát vonogatta, anya meg betuszkolta a nagyit a szobájába, és megkérte, hogy ne veszekedjen. A nagyapa, aki a verandán újságot olvasott, csak nyugodtan szemlélte az eseményeket, és időnként megkérte a nénikéimet, hogy legközelebb majd őt is vigyék magukkal. A nénikéim mindig bele is egyeztek, de nagyapa sose ment velük. Inkább a tornácon olvasott, vagy a nagyival tévézett.

           A ház falai kívül sárgák, és a falak tövében apró, kék fejű százszorszépek nyílnak, amiket Sally néni mindig az ablakból locsol, kedvenc piros pettyes bögréjéből, amiért a nagyi mindig veszekszik vele. De azért Sally néni locsolja továbbra is a virágokat.

           A kert felé néző oldalon hatalmas, nyitott veranda található, ahol nyáron reggelizni szoktunk, és ahol anya kedvenc virágai élnek. Futórózsa szövi be a veranda léckerítését, és felkúszik a falakra is.

           A várunknak van még egy tornya, de oda mi nem mehetünk be – legalábbis „felnőtt kísérete nélkül”. Ott található anya fotós laboratóriuma és apa dolgozószobája, meg plusz néhány hálószoba. Apa számítógépes programokat készít, és nagyi mindig azt mondogatja, legalább egy ember munkája sokat hoz a konyhára, mert a két nagynéném élhetetlen.

           Van még néhány lezárt szoba is a másik toronyban, Jo néni és Sally néni birodalma, de oda sose tudtunk bejutni, pedig a nővéremnek egyszer sikerült megszereznie a házban fellelhető összes kulcsot. Néhányat majdnem bele is törtünk a zárba, de így se jártunk sikerrel. Attól a naptól fogva gyanítottam, hogy az én nagynénéimnek lehet valami titkos élete, és nagyon szerettem volna részt venni benne.

3. Elrugaszkodás

           De most inkább mesélek a repülésről!

           Gondolom, sokan álmodoztatok már arról, hogy kitárjátok a két karotokat, mintha szárnyatok lenne, nekifuttok, és csaptok egyet, amitől felemelkedtek a levegőbe, és ott köröztök a szájukat tátó rokonaitok feje fölött, akik nem tudnak elkapni titeket, hogy egyétek meg az unalmas főzelékeket, vagy vegyetek tiszta ruhát és mossátok meg a fületeket is.

           Én is erről álmodtam, de sose sikerült a levegőbe emelkednem, hiába vágytam rá.

           Hogy miért volt ez olyan régi vágyam, csak jóval később ébredtem rá, amikor alaposabban utánagondoltam a dolognak.

           Míg kisgyerek voltam, sokszor vigyázott rám Sally néni, aki fura történeteket mesélt nekem esténként, míg anya meg nem tiltotta neki. Attól fogva nem ült le esténként az ágyam szélére, hogy együtt szövögessük a mesék fonalát.

           Gyakran mesélt a repülésről, és olyankor mindig vágyakozó tűz égett a szemében. Én mindig mulattam rajta, mert úgy gondoltam, az ő termetével aligha lehet a levegőbe emelkedni, de azért ezt sose mondtam ki előtte, csak Peternek fejtettem ki a nézeteimet, aki udvariasan meghallgatott, aztán javasolta, hogy a keményfedelű könyveinkből inkább autópályát építsünk, és folytassuk a játékot. Ilyenkor sóhajtva engedelmeskedtem, különben szétdúlta volna, amit addig építettünk.

           Egy éjjel szokatlan zajra riadtam.

           Az ablak szárnyai ki-be lengedeztek a szélben, a függöny ide-oda röpködött, én meg irigykedve bámultam a hold halvány fényénél.

           Azután hangokat hallottam a kertből.

           Betörők!, gondoltam felvillanyozódva, és az ablaknál termettem. Kitártam a két ablakszárnyat, és lenéztem a kertbe. Kutyánk nem volt, a macskáink meg aligha állíthatták volna meg a tolvajokat, így a szememet erőltetve bámultam le a sötét kertbe, hátha én lehetek az a szerencsés, aki tolvajt kiálthat.

           De a kertben csak a két nénikém álldogált. Illetve Sally néni fel-alá járkált, csapkodott a karjaival, és közben két, számomra teljesen érthetetlen szót ismételgetett. Jo néni a fejét csóválva nézte, majd levette a szemüvegét, megtörölgette hálóinge aljában, és elkeseredetten a fűbe roskadt. Kisvártatva Sally néni is követte, és bánatosan húga vállának dőlt. Jo néni vigasztalóan átölelte.

           - Hiába, nem megy - sóhajtotta Sally néni.

           - Át kellene adnod valakinek - javasolta Jo néni.

           - De melyiküknek? - fújta fel amúgy is pufók arcát Sally néni. - A földön járónak, a szeleburdinak vagy az akaratosnak?

           A szeleburdinak, gondoltam, akármi legyen is az adomány. De úgyis a földhözragadt fogja kapni, tettem hozzá gondolatban dühösen, hiszen mindig is ő volt Sally néni kedvence.

           Jo néni felelt, de a hangját elvitte a szél. Az ablakszárny megnyikordult mellettem, és a nénikéim felkapták a fejüket. Gyorsan visszahúzódtam a szobámba, de még így is láttam, hogy Jo nénikém elmosolyodik. Fura álmosság tört rám, és alig értem vissza az ágyba, lecsukódtak a szemeim.

           Másnap volt az a nap, mikor kizuhantam a padlásablakon. Figyelmetlenségből a szüleim nem zárták be saját tornyuk kapuját, és én beóvakodtam a sárkányfejes ajtón. Felrohantam a csigalépcsőn, de a második emeleten megint csalódnom kellett. Nénikéim most is gondosan bezárták birodalmuk ajtaját.

           Dühösen felmásztam a padlásra, ahonnan létra vitt fel a lapos tetőre, ahol a csillagvizsgáló távcső állt, apa kedvence.

           De a csapóajtó le volt lakatolva, én pedig mindennél jobban vágytam most a szédítő magasba.

           Így hát kimásztam a padlás ablakán.

           A futórózsa idáig felkúszott, és elég erősnek tűnt ahhoz, hogy egy sovány, hétéves gyerek súlyát megtartsa, így hát elindultam rajta felfelé.

           Minden előzetes figyelmeztetés nélkül a tüskék egyszercsak a kezembe martak, majd az inda szétmállott az ujjaim között.

           Zuhantam, és ez úgy meglepett, hogy csak kis idő múlva jöttem rá, hogy az csak a jobbik eset lesz, ha alaposan összetöröm magam, amikor leértem

           Végső elkeseredésemben kitártam a karom, és csapkodni kezdtem, de hiába, nem lassult a zuhanásom.

           És akkor egyszerre felrémlettek a szavak, amiket a nénikém ismételgetett makacsul az éjjel, és elkiáltottam magam:

           - Chorum Sieram!

           Mintha láthatatlan tenyér érintette volna hasamat és lábaimat, lelassultam, majd a szél a hátára kapott, és lassú köröket leírva értem le a földre. Ott csak álltam kábultan, a lábaim remegtek, a torkom kiszáradt, és megpróbáltam felfogni, hogy nem csak, hogy nem haltam meg, de repültem is!

           Azért még mindig nem hittem el a dolgot, ezért megint kitártam a karomat, csapkodni kezdtem, és kiabáltam a két szót - de semmi sem történt! Elkeseredésemben nagyot dobbantottam, mire a föld ellökött magától, és ismét a levegőben voltam, boldogan kiáltozva.

           Aztán egy halálra rémült madár nekem röpült, és akkor kijózanodva leereszkedtem a földre. Mert mi van, ha megláttak a szomszédok?

           Azért a családommal tudatni akartam a jó hírt, ezért berobogtam a konyhába, a vasárnapi ebéd közepébe, és elújságoltam az új tudományomat.

           Amint már mondtam korábban is, csak az öcsém és a nagyapám fogadta érdeklődéssel a hírt. A többiek inkább aggódva bámultak rám, mintha attól félnének, hogy elment az eszem. Ráadásul – ahogyan már korábban említettem – a nénikéim csak huhogtak és jajveszékeltek, olyan átéléssel, amit korunk nagy színésznői is megirigyelhettek volna, és egyszerűen nem hagytak szóhoz jutni. És a kence is, amivel a sebeimet kimosták, úgy csípett, hogy el is ment a kedvem a meséléstől. Így hát otthagytam őket, és sziszegve és könnyezve a szobámba sántikáltam, ahol úgy döntöttem, senkivel nem osztom meg a titkomat, ha ennyire nem érdekli őket. Inkább végigvetettem magam az ágyon, és gondolatban újból átéltem a boldogító érzést, amikor a levegőbe emelkedtem.

           Attól fogva éjszakánként gyakoroltam, mikor, úgy véltem, senki se láthat meg.

           Mikor már nagyobb voltam, és magabiztosabb, néha elrepültem a szomszédok házához is, és belestem az ablakokon, de mivel szinte mindenki aludt, nem volt túl izgalmas a dolog.

           Aztán egy éjjel, mikor elkapott egy nyári zápor, bőrig ázva értem vissza a házunkhoz - de az ablakomat zárva találtam. Leereszkedtem a tetőre, és a fejemet törtem, mitévő legyek, és végül úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom más ablakokkal is.

           Körberepültem a házat - és akkor egyszercsak szembetaláltam magam Jo nénivel! A nyitott ablakban ült, és engem figyelt! Ijedtemben majdnem lezuhantam, de aztán összeszedtem magam, és mivel szemmel láthatólag ő nem lepődött meg, hogy a ház körül lát repkedni, közelebb lebegtem hozzá.

           - Gyere be - szólt rám halkan, és beugrott a szobájába.

           A gondolat, hogy végre megláthatom a birodalmát, annyira felvillanyozott, hogy azonnal engedelmeskedtem. Ő meg becsukta mögöttem az ablakot, és behúzta a függönyöket.

           Álltam a szoba közepén, és a tócsa, ami belőlem áradt, megsötétítette a szőnyeget. Jo néni némán bámulta tönkrement szőnyegét, majd hátraszólt a válla fölött.

           - Sally, hozz annyi törülközőt, ahányat csak találsz!

           Nyílt egy ajtó, és a rémült arcú Sally néni sietett be a szobába, karján egy halom puha törülközővel.

           Jo néni a kezembe nyomta őket, majd a hátsó falnál álló karosszékhez vezetett. Engedelmesen leültem, és miközben a hajamat szárítgattam, körülnéztem Jo néni birodalmában.

           A szoba hatalmas volt és L-alakú. Az L rövidebb szárából nyílt a fürdőszoba, és ott lehetett egy másik ajtó is, ahol Sally néni bejött, de oda nem láttam be. Az L hosszabb szárának falát négy hatalmas ablak törte meg, előttük földig érő, bordó sötétítőfüggönyök. Ezeket épp most húzta össze a sápadt Sally néni.

            A hátsó falnál állt az óriási karosszék, amiben kuporogtam. Két karját faragott sárkányok díszítették. A szék két oldalán könyvespolcok roskadoztak a könyvektől, de a többi falat is polcok borították. A szoba egyik sarkában alacsony asztalka állt, körötte párnák. Az asztalon akkora rendetlenség, amilyet még nekem se sikerült soha csinálnom, de engem a szülői szigor állandóan akadályozott ebben. Talán Jo néninél nem anya takarít, gondoltam, és tovább nézelődtem. Az asztal mellett karos gyertyatartó állt, tele gyertyával, melyek némelyikéből már csak a megdermedt viasz maradt. Velem szemben akkora ágy terpeszkedett, amin elfért volna az egész családunk. Hímzett ágytakaró és rengeteg párna borította. A falakon, üveg mögött, rengeteg kép, fákról, a tengerről, és fura helyekről, várromokról, meg ki tudja, még mi mindenről.

           De semmi olyat nem láttam, ami megmagyarázta volna, miért nem enged be minket Jo néni soha a szobájába. A néni követte kutató pillantásomat, majd, mintha kitalálta volna gondolatomat, elmosolyodott.

           Utolsó, reménykedő pillantásomat az óriási hajósládára vetettem, ami az ágy végében állt, de az le volt lakatolva.

           Elkeseredetten felsóhajtottam, és akkor Jo néni megszólalt.

           - Miért vagy olyan elégedetlen? Hiszen sikerült, amit akartál. Repültél, vagy nem?

           - Te tudtad? - kérdeztem megdöbbenve, és kiejtettem a törülközőket a kezemből.

           Sally néni sóhajtozva összeszedte őket, majd lehajigálta mindet a sarokba, és leroskadt az ágyra. Díszes hálóingének egyik fodra beleakadt a láda sarkába, és reccsenve leszakadt, de a néni csak ült magába roskadva.

           - Akkor sikerült - mondta bánatosan.

           - Micsoda? - kérdeztem gyanakodva.

           - Átadni neked a képességet - felelte Jo néni, mivel Sally néni makacsul hallgatott.

           Rámeredtem Jo néni komoly arcára.

           - Milyen... A repülést? Akkor... tőled kaptam?

           - Nem - rázta a fejét Jo néni. - Sallytől.

           - Sally néni tud repülni?!

           - Már nem - felelte szomorúan Jo néni. - Neked adta a képességét.

           - De... nem értem!

           Már tizenkét éves voltam, de az agyam most olyan lassan forgott! Semmit se értettem.

           - Azon a napon, mikor kizuhantál a padlás ablakából... Emlékszel? Akkor dőlt el, hogy tiéd a képesség. Sally néni átadta neked, különben meghaltál volna.

           - De... előző este még vitatkoztatok azon, melyikünké legyen - jutott eszembe az a régvolt éjszaka.

           - Tehát te hallgatóztál - biccentett Jo néni. - Nem tudtuk, melyikőtök volt, mert csak az ablak csukódására figyeltünk fel. Akkor még bármelyikőtöké lehetett volna, de másnap meg kellett menteni téged, és Sallynek azonnal döntenie kellett.

           - Akkor... nem is magamtól jutott eszembe, hogy azt kell mondanom: Chorum Sieram? - kérdeztem kicsit csalódottan.

           - Sally kicsit besegített - vallotta be Jo néni, másik nénikém pedig nagyot sóhajtott.

           - De mit jelent ez a két szó?

           - Nagyapád mágusneve volt - felelte halkan a néni.

           - De... nagyapát John Barrynek hívják!

           - A másik nagyapádról beszélünk - emelte fel bánatos arcát Sally néni. - A mi apánkról. Három különleges képessége volt, amit továbbadott a gyerekeinek. Én repülni tudtam, Jónak is megvan a maga képessége, és -

           - Akkor apának is! - kiáltottam megdöbbenve.

           - Csöndesebben! - szólt rám Jo néni. - Josefine, meg kell ígérned, hogy amíg engedélyt nem adunk rá, senkinek nem mondod el, mit tudtál meg ma este! Azt úgyse tudnám megtiltani, hogy ide-oda röpködj éjszakánként, meg talán nem is árt, ha gyakorolsz, hátha egyszer szükség lesz a tudományodra - de nem mesélhetsz róla senkinek! Még Peternek se!

           Elkeseredtem, mert a néni kitalálta a gondolatomat. Végül beletörődve bólintottam.

           - Megígérem. De hogy érted azt, hogy még szükség lehet rá?

           A nénikéim összenéztek, végül megrázták a fejüket.

           - Ezt majd később, Jo. Ha megérett rá az idő, elmondjuk neked, ígérem.

           Komoly arckifejezéséből sejtettem, hogy nem fog egy árva szót se mondani, hiába is kérlelném. Így hát csak vállat vontam, és mást kérdeztem.

           - És apa? Ő tudja, hogy neki is van ilyen... képessége?

           - Tudja - felelte Jo néni. - Csak nem akarja használni. Hétköznapi életet akar élni. Velünk is megígértette, hogy nem mondunk el nektek semmit, csak ha feltétlenül szükséges. De öt évvel ezelőtt kénytelenek voltunk cselekedni.

           - De Sally néni! Te akkor azt mondtad, hogy már nem tudod használni a képességedet!

           - Sally néni hétköznapi ember akart lenni, így mindig visszahúzta ez a teher a földre. Ne az alakjára nézz, Jo, annak semmi köze ehhez! Sally nénéd férjhez szeretett volna menni, de a kérője nem vette volna jó néven, ha a felesége ide-oda röpköd a lakásban. Mert a nénikéd annyira élvezte mindig is a repülést, hogy néha magától is a levegőbe emelkedett. Így leplezte le magát a nagyszüleid előtt is.

           - Ők is tudják? - akadt el a lélegzetem. - És anya?

           - Ő is - bólintott Jo néni. - Csak nem akarnak beszélni róla.

           - Csak nekünk nem szólt róla senki! - háborogtam.

           - Kicsik voltatok még, és féltünk, hogy eldicsekednétek vele az iskolában - mondta védekezően Jo néni.

           - de -

           - Nem így történt öt évvel ezelőtt is? - kérdezte halkan Sally néni. - Emlékszel, hogyan újságoltad el a konyhában mindenkinek, mi történt veled? Még jó, hogy mindenki úgy tudott tenni, mintha nem hinne el egy árva szót sem, így te se beszéltél többé róla.

           - De aztán alaposan megmosta a fejünket a családi tanács. Csak az mentett meg minket, hogy elmondtam, Sally az életedet mentette meg azzal, hogy átadta neked a képességét. Aztán azt hazudtuk, nem tudod, hogyan kell a levegőbe emelkedni. Ez megnyugtatta kissé anyádékat, különben a szobádba zárva éldegélnél attól a naptól fogva…

(Fotó: Pinterest)

És itt az új kiadás, az e-book linkje.

https://www.ekonyv.hu/hu/konyv-reszletei/chorum-sieram?eid=2904