Josefine Flower kertje... vagy talán mégse teljesen az övé?
2016. március 30. írta: Vitkolczi Ildikó

Josefine Flower kertje... vagy talán mégse teljesen az övé?

Amikor régen, még az őskorban, egy Kaláka-koncert alkalmával Becze Gábor - és utána a többiek is - rázendítettek Az udvar c. dalra, rögtön az lett az egyik kedvencem. Elvarázsolt, de elsősorban - és ritka kivételként - a szövegével.

 

Pinczési Judit: Az udvar

1. Az udvar, az udvar imbolygó fényhajó,
Fecske cikázott orrán és fodrozta a tó.
Az udvar, az udvar, az üveghegy távoli,
A közepe, a sarka pitypanggal volt teli.

2. Az udvar, az udvar, a pilleszárny köntösű,
Madárnak súgta titkát, és elmondta a fű.
Az udvar, az udvar, ahol két lóca volt:
Az egyiken ült a reggel, a másikon ült a hold.

3. Az udvar, az udvar hintázik, föl-le száll,
A világ nagy harangja ott nőtt a kapunál.
Az udvar, az udvar, ékes trombitaszó
Zengettük, cinke jött; hallgattuk, bodza hullt.

4. Az udvar, az udvar, estig áll ott a tánc,
Luca volt a napraringó, Jancsi volt indián.
Az udvar, az udvar álombeli, ha van,
Nappal már el nem éred: égig ér ott a fal

Olyan volt, mintha ismerném azt a kertet, amiről a költő írt a versében.

Aztán, sokkal később, amikor épp a Chorum Sieram-on dolgoztam, és a Josefinék házához tartozó kertet írtam le, két dologra jöttem rá. Egyrészt arra, hogy én ezt a kertet ismertem fel Pinczési Judit versében. Másrészt meg arra, hogy az nem is Pinczési Judit kertje... hanem az enyém.

Ahol hétéves koromig laktam...

És ami több munkámban is visszaköszön, ha gyerekkorról vagy kertről írok...

És amire - elvileg - nem is kéne emlékeznem, vagy csak alig, hiszen olyan kicsi voltam még akkor is, amikor elköltöztünk onnan...

Jelentem: én emlékszem. És - mint általában - amint egy pillanatra nem figyelek oda, a tudatalattimnak sikerül is becsempésznie az élményeimet a történetekbe... ahogyan az a Chorum Sieram esetében is megtörtént...

Ilyen volt az a kert, ahol kisgyerekként éltem, az udvar... meg minden...

 

Az udvar…

 

1

 

Előbb a kerítést látni, már az utca elejéről.

    Csöndes környék ez, kicsi házakkal, hatalmas kertekkel, és mert vagy családok laknak itt, sok gyerekkel, vagy nyugdíjasok, autók szinte egyáltalán nem járnak erre.

    Biciklivel bejárható az egész utca.

    Félúton a házunktól ott áll a vár.

    Csak mi nevezzük így az omló vakolatú, tornyos épületet, mely előtt, a kerítés tövében százszorszépek illegetik kék fejüket.

    És ami a legjobb az egészben, hogy ha tovább megyünk az utcán, végül tényleg eljutunk egy igazi várhoz.

    Igaz, kicsit romos, a lépcsői meg csúszósak - egyszer sikerült is rajtuk legurulnom, egyenesen az éremtárba, aminek két okból sem örültem. Egyrészt alaposan megütöttem magam… másrészt meg igencsak unalmasnak találtam a régi pénzeket, amiket még csak kézbe se lehetett venni. Ha nem lehet megnézni, megforgatni őket, akkor meg minek vannak kiállítva?

    Inkább estem volna a panoptikumba, a viaszbábuk közé. Az legalább ijesztő egy kicsit.

    A kerítésen túl a kertünk minden része rettenetesen izgalmas.

    Balra ott a hatalmas eperfa, aki mindenkihez nagyon kedves, mert az utcára is kinyújtja néhány ágát, a mi kertünkbe is, sőt, a szomszédba is átnéz időnként, és ha eléggé ágaskodik az ember, feketére kenheti magát a leszedett eperrel, míg meg nem érkeznek kiáltozva a felnőttek, hogy miért nem mostuk meg a gyümölcsöt evés előtt, egyébként meg válthatunk ruhát is, mert mindent összefogott az eper.

    Rögtön a fa mellett ott a kutunk, régi, kerekes kút, rozsdálló lánccal, aminek a végén a vödör mindig hangos loccsanással csapódik a vízbe.

    Ha meglendítjük a fémkereket, nyikorogva tekeredik fölfelé a lánc, előbb csak a rozsdaszínű része látszik, majd a víztől sötét fémkarikák, amiket ha megérint az ember, szinte odafagynak az ujjai.

    (Anya egyszer seprűt egyensúlyozott a kertben, előbb a tenyere közepére állítva a fanyelet, majd az ujja hegyére, a seprű meg egyre csak dőlt, ő meg szaladt utána, és a végén a seprűnk majdnem fejest ugrott a kútba.

    Akkor lenéztem a mélybe, ahol csak sötétséget láttam, és elgondoltam, hogy a seprűnk is ott ázna a mélyben, és örökre ott kéne laknia… nem volt vidám gondolat.)

    Jobbra, a kapun túl pihen az öreg autó. Apáé volt, aztán összetört, és azóta ott áll a kertben, benőtte a fű, meg a hatalmasra nőtt, lila szirmú, rettenetesen büdös virágok, és ha beleülünk, lehet fogatni a kormányt, aztán lehunyt szemmel utazni oda, ahová csak el tudjuk képzelni.

    A ház mögött farakás, az azért hasznos, mert alatta lakik a sün. Igazából többen is vannak, néha előbújnak, vonulnak egymás mögött, nyiszogva és morogva, de ha tejet teszünk ki nekik, nyugton maradnak addig, míg megsimogathatjuk tompa tüskés hátukat.

    Van még két kutya – sőt, néha három -, két hatalmas, akik télen nagyon hasznosak, mert húzzák a szánkót… igaz, ha megfeledkeznek rólunk, és futni kezdenek, mondjuk egy macska után, annak általában borulás a vége.

    A harmadik kis, barna-fekete tacskó, mulatságosan lohol a két nagy után a kurta lábain.

    Mikor egy szomszéd patkánymérget ad neki, apa a hátsó kertben temeti el. Utána nem akarunk többé tacskót.

    Macskáink is vannak, minden méretben, akik majdnem akkora veszedelmet jelentenek apa büszkeségeire, a galambokra, mint én. Mindannyian játszani szeretnénk a porban, meg a fűben talpaló madarakkal, amiket apa versenyre is visz, így hát egyáltalán nem örült neki, mikor kisebb koromban futva kergettem őket, és ha elkaptam egyet, a galamb csak értékes farktollait feláldozva menekülhetett az ujjaim közül. Én nem értem, miért nem nyerhet egy versenyen egy kissé hiányos tollazatú galamb is?

    Volt olyan galambunk is, amit a többi madár tépett meg, vörös tollú, csupasz, rózsaszín nyakú, rusnya jószág - de azért nem örültünk neki, amikor belekerült a vasárnapi levesbe…

    És ott vannak még a nyulak, a kedvenceink, főképp a fehér szőrű, piros szemű apróságok, amiket, ha kivesszük a őket ketrecből, lehet simogatni, míg a tenyerünkben kuporognak.

    Később, hogy kiengeszteljük őket a nekik okozott riadalomért, a rácsokon át bedugunk nekik káposztatorzsát, répát, és hallgatjuk, ahogy a kis falatok ropognak a fogaik közt, miközben a hátsó felükből apró, kerek bogyók potyognak a ketrec végébe.

 

2

 

Egy deszkákból összeszögelt, régi fémzáras kapun át lehet beszökni a hátsó kertbe, ahol kukorica nő, meg sárga tányérú napraforgó, olyan magasra, hogy ha elég sokáig kóborlunk köztük, csak nehezen találunk vissza a kapuig.

    Napos időben ki lehet feküdni a fűbe, és lesni a sárga szirmú, kerek fejeket, hogy mikor fordulnak végre a nap felé. De sose sikerül rajtakapnunk őket.

    Van vastag, zöld szárú hagyma is, majdnem a derekunkig ér, azt ki lehet húzni a földből, aztán besettenkedni a konyhába, zsíros kenyérért, és az épphogy letisztogatott, kerek fejű hagymákat jóízűen befalni, végül rohanni vízért, hogy kiöblítsük a szánkból a csípős ízt.

    És ott a szomszéd néni - aki kicsit olyan, mintha nekünk járna plusz egy nagymama a többi mellé -, akihez át lehet osonni a kerítés résein át. Gyakran vendégeskednek nála az unokái, akikkel lehet játszani, néha verekedni, hintázni a hatalmas, többszemélyes hintán, ami csak azért veszélyes, mert ha többen többfelé irányítjuk, akkor a hinta egyszer csak megadja magát, és leszakad…

    Aztán lehet lesni az apákat meg a nagybácsikat a bokrok közül, ahogy a fejüket csóválva szerelik a hintát, és nem értik, mert ők is ültek már rajta, és alattuk még sose szakadt le.

    És a bokrok árnyékában meg lehet beszélgetni, álmodozni, hogy kiből mi lesz majd, ha felnő, és épp olyan fontos és elfoglalt lesz, mint a mostani felnőttek.

    Mi a barátnőmmel, a plusznagyi unokájával már megegyeztünk.

  Ő kötéltáncosnak készül. Én a magam részéről teljesen biztos vagyok benne, hogy zenebohóc leszek…

 

Ilyen gyerekkort és kertet kéne mindannyiunknak az emlékei között őriznie, úgy gondolom, mert talán sokkal boldogabb felnőttek lennénk most. És sokkal jobban tudnánk hinni a varázslatban, vagy a csodában is...

 

És hogy teljes legyen az élmény, itt az a Kaláka-dal, ami segített emlékezni... 

Legalább egyszer érdemes meghallgatni.

 

Dalszöveg: http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/1559/kalaka/az-udvar-zeneszoveg.html

Fotó (mivel a saját kertünkről nem találtam olyat, ami meg tudná mutatni, milyen elvarázsolt hely volt): 

https://www.yurdigital.com/user/2015/gallery/old-garden

A bejegyzés trackback címe:

https://elmeselem2percben.blog.hu/api/trackback/id/tr168544356

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása