Hogy telik az új év, érdeklődött Marika néni, amikor Olgi és Terike néni odaért hozzá az esti kutyasétáltatáskor.

   Hát telik, telik, felelte Terike néni, Olgi néni meg elmesélte, hogy leszedte a fát, jóval hamarabb, mint szokta.

   Náluk még áll a fa, sietett közbeszólni Marika néni. Ha már az elején úgy megtréfálta őket, hogy a talpba állítás után azonnal hanyatt dőlt, hát most áll szálfa egyenesen, és alig pereg.

   Na, az övék, hát az nagyon pergett, mondta Olgi néni, az életben nem látott még ilyen fenyőt, ami a beállítása óta folyamatosan pergette a tűleveleit az alá bekészített nejlonra. Ráadásul olyan zajjal, még éjjel is, hogy Olgi néni a végén már arra gyanakodott, valami rágcsáló is betévedt hozzájuk a lakásba, és az motoszkál éjjel a fa körül.

   Például az a pele, vagy mi, amivel Olgi a kirándulásuk alkalmával találkozott a nyáron találgatott Terike néni. Sőt, lehet, hogy már akkor hazahozták a hátizsákban, aztán kitelelt valahol, most meg előbújt.

   De hát most van tél, értetlenkedett Marika néni, akkor meg hogy telelt volna ki az a pele?

   Nem a pele volt - mentsen tőle az Isten! -, hanem a fa, épp ezért Olgi néni úgy döntött, muszáj leszedniük még szombat délután, hiába, hogy eredetileg azt tervezte, elviszi az unokákat sétálni, a fa most sürgősebb volt.

   Ede bácsit is beparancsolta a szobába, hogy másszon fel a kislétrára, és adogassa lefelé előbb az égősort, aztán a díszeket, majd a szaloncukrot is. És hát neki is látott a vénember, de egyfolytában morgott közben, hogy itt szúrták meg a tüskék, ott szúrták meg, bement a pólója alá a tűlevél, akkor úgy vakarózott, hogy majdnem ráesett a fára a létráról… végül Olgi néni megelégelte az egészet, és száműzte a vénembert a konyhába, mert inkább szedte egyedül a díszeket, mint hogy az állandó morgolódást hallgassa.

   Ki is ment a vénember, az ajtót meg úgy becsapta maga után, hogy arra aztán felébredtek az unokák – holott Olgi néni addig akarta leszedni a fát, amíg a gyerekek alszanak.

   Mert hát a gyerekkezek és az üvegdíszek… azok valahogy nem passzolnak össze.

   És hát Editkével nem is lett volna baj, ő szépen, szófogadóan szedegette a díszeket az alsó ágakról, és igen óvatosan adogatta őket Olgi néninek, aki aztán selyempapírba csomagolta mindet, egyenként, hogy eltegye őket jövő karácsonyig.

   No de Zsoltika!

   Eleve már úgy szorította a díszeket az erős kis markába, hogy Olgi nénit már a látványtól kilelte a hideg. Aztán meg ráadásul… nekiállt zsonglőrködni velük!

   Feldobta a régi üveggömböt a levegőbe.

   Aztán meg elkapta.

   Akkor kicsit magasabbra dobta.

   Aztán meg elkapta.

   Újra feldobta.

   Aztán elkapta… az ujja hegyével.

   A dísz meg csinos ívet leírva elrepült, aztán szétpukkant a padlószőnyegen.

   Olgi néni nem siratta meg a harminc éve őrzött díszt… csak száműzte Zsoltikát a konyhába.

   Zsák a foltját, morogta Terike néni, de Olgi néni folytatta.

   Szedték ők tovább a fát… és akkor kezdődött az éktelen lárma.

   Ede bácsi valami zenét kapcsolt be, gyerekdalok mentek, ha Olgi néni jól értette – mivel a zajtól Muki is megriadt, és nekiállt ő is vonyítani, mint akinek elmentek otthonról. Olgi néni meg úgy tervezte, megőrül egy kis időre, mert ezt aztán végképp nem lehet kibírni.

   De azért kivárta az őrüléssel, míg szépen leszedték a fát ketten a kislánnyal, aztán ment verni a konyhaajtót, hogy most már aztán elég legyen, és ment volna befelé, hogy véget vessen az éktelen ricsajnak… csak hát be volt zárva a konyhaajtó!

   Kulcsra, édes Terikém, hát ezt képzeld el, a saját lakásomban!

   És hiába dörömböltek, ő is, meg a kislány is, csak nem nyitották ki belülről, se a vénember, se a kisfiú.

   Végül dühében Olgi néni azt találta bekiabálni az éktelen lármába, hogy akkor ő most leköltözik az ordítós szomszédhoz, aki annyira hasonlít...

   Kire, kérdezte a kislány, de Olgi néni leintette, hogy neki ilyeneket nem kell tudnia, elég, ha a nagyapja érti a dolgot.

   És hát értette is a vénember, mert hamarosan kinyílt a konyha ajtaja… és, Olgi néni legmélyebb döbbenetére, Béla szaktárs jelent meg a nyílásban… aztán úgy osont el Olgi néni mellett, mint akinek vaj van a füle mögött.

   Így aztán Olgi néni igen dühösen rontott be a konyhába, hogy most aztán fel is út, le is út a vénembernek, aki faszedés helyett nem átall kocsmát csinálni az ő tisztes konyhájából…

   … és akkor meglátta a csempét.

   A gyönyörű, bordó alapon, zöld karimás, rózsaszín ívelt virágos gyönyörűséget – amit azóta irigyelt a menyétől, mióta meglátta nála a konyhában, a csap felett díszelegni.

   Most meg itt díszelgett az ő konyhájában, az ő csapja felett… pontosan ott, ahonnan a vénember a mézessel leverte az unalmas, fehér csempét az ünnepek előtt.

   Nem is jutott szóhoz, csak állt és a csempét csodálta… a vénember meg odaállt mellé, átölelte a vállát, és azt morogta, kell Olgi néninek az utolsó pillanatban megváltoztatnia a programjait, hát hogy készítsen az ember meglepetést a konyhában, ha helyette felzavarják a létrára a szobában?!

(Kép: https://hu.pinterest.com/pin/289215607298545239/)