5
Amikor már világosodott az ég alja, megláthattuk, milyen pusztítást végzett a víz.
A patakunk, amely addig a malomkerekeket hajtotta, amelyben a száraz időszakokban bokáig gázolva futkároztunk, s amelynek vízében mások, szintén bokáig merülve, ruháikat mosták, vagy a jószágot itatták, most kövekből, deszkákból, elhullott állatokból és emberi holttestekből emelt torlaszokat hagyott maga után a város utcáin.
Az emberek köröttünk, az Avas biztonságos magasában, egymásba kapaszkodva bámulták a lábunk előtt hömpölygő sártengert, s az épületek romjait, melyek az ég felé mutató ujjakként meredtek elő a koszos vízből. Időnként egy-egy asszony felsikoltott, ha ismerőst vélt felfedezni az áradat tetején úszó, és olykor lustán körbeforgó holttestek valamelyikében
Én is ott álltam közöttük, ökölbe szorított kézzel, hogy a körmöm a húsomba mart, és lestem a vizet egyre, hátha meglátok rajta lebegni valami deszkát, egy ajtót, amibe az öcsém és Soltész bácsi valami csoda folytán belékapaszkodhatott. S egy másikon talán apánk evez máris felénk…
6
Sose tudtuk meg, hogyan történt.
Később éjszakákon át töprengtem azon, hogy talán előbb Ferkó, majd Soltész bácsi zuhant a vízbe? Hogy Ferkó, aki egyre csak a baba vízbe hajításával kínozta a húgunkat, most, hallva a sírását, Teca után nyúlt volna, vagy Soltész bácsi botlott meg a gerendák közt?
Sose beszéltünk róla.
Apánk csak akkor tért vissza, mikor már magasan járt a nap, s a vihar után szemfájdítóan ragyogó napsütésben igazán megláthattuk, hogy a megáradt patakok, toronymagas hullámaikkal, elmosták a város főutcáját, a hidakat, s mind a malmokat, melyek útját állták tombolásában. A sártengertől hosszú ideig nem jutottunk le a hegyről, de az emberek, akik az éjjeli menekülés közben egymást lökték volna a vízbe, csak hogy ők meneküljenek, most végre eszükre tértek, és megosztották egymással, ami ételük maradt.
Elszürkült arcú apám nem nagyon maradt velünk – sápadt húgommal, akinek két, szöszke varkocsa csapzottan lógott, és sápadt arcában csak úgy világított hatalmasra nőtt szeme; anyámmal, aki sápadtan ődöngött az emberek közt, kibomlott hajjal, s egyre csak tejet kért mindenkitől a gyerekeinek: a kislánynak, a fiúnak, s a másiknak, a kisebbnek, akit majd az apja hoz haza, mert elkódorgott… És velem, aki egyre csak Ferkót lestem mindenhol, napszítta tüskehajával, s ragyogó fehér vigyorával, amiben csak a foghíjak sötétlettek vígan… Apám ment menteni.
Vica még sokáig sírt Ferkó után, s amikor hosszú idő múltán visszamehettünk az iskolába, (egy rögtönzött épületbe, amit nem mosott el a víz), és ott a folyókról tanultunk, már azt meséltem neki esténként, hogy a mi patakunk, a Szinva egy folyóba ömlik, a Sajóba, ami találkozik egy másik folyóval, a Hernáddal, s ketten együtt érnek le az ország egyik legnagyobb folyójához, a Tiszához, s ez azután másik folyónkkal, a Dunával együtt folyik egészen a tengerig. Ilyenkor Vica lehunyta zöldes macskaszemét, s én szinte láttam is, amit kigondolt a kis fejével: a malmunkat látja, ahogyan úszik egy nagy folyón, kereke kiáll a vízből, Ferkó az ablakban áll, és integet, egyik kezében Teca, a másikban meg az elkóborolt macska, s az alsó szinten ott üldögél és pipázik Soltész bácsi.
Anyánk időnként leült mellénk, Vica ágya szélére, és hallgatta húgom meséjét a tengerhez tartó vízimalomról, s olykor szomorúan elmosolyodott, máskor viszont rám kiabált, hogy ne tömjem a gyermek fejét ilyen ostobaságokkal, és kiszaladt a szobából.
Soltész bácsi házában laktunk egyébként, aminek valami csoda folytán csak a felét vitte el a víz, s apánk, meg néhány szomszéd, aki szánt minket a veszteségeink miatt, együtt addig toldozták és foldozták, ami megmaradt az épületből, hogy hónapok multával már lakhattunk benne.
7
Hosszú ideig azért nem vigasztalhattam Vicát a tenger felé tartó vízimalom történetével…
Egy év múlva elvesztettük őt is, elvitte a betegség, és bár anyánknak született még két gyermeke, egy fiú és egy leány, én sose tudtam úgy szeretni őket, mint azt a kettőt, akit elvesztettem… a testvéreimet.
Az 1878-as év augusztusának utolsó napjaiban olyan viharok törtek városunkra, melyek úgy megduzzasztották három patakunkat: a Szinvát, s a pece két ágát, hogy azok hatszáznál is több házat sodortak el, és kétszáznál is több ember életét követelték, köztük az öcsémét és Soltész bácsiét.
Még most, húsz évvel később is, ha lemegyek a Szinva partjára, egyre csak őket látom: a szőke Vicát, amint a babáját szorongatja, és kissé riadtan, de harcra készen áll szemben velünk, a nagyobb és erősebb testvéreivel; és a napszítta hajú ferkót, aki alig múlt hét, amikor elvitte az ár. És éjszakánként, amikor éberen fekszem, és hallgatom az apámtól örökölt új malom kerekének zakatolását, egyre csak arra gondolok, és azt látom, amit a húgom is elképzelt egykor: hogy valahol, már az országhatáron túl, egy nagy tenger partján ott áll a malom, a kereke forog, Soltész bácsi fönn áll a garatnál, és dirigál, kezében a kihunyt pipával; és lenn, a malom ajtajában ott állnak a testvéreim összekapaszkodva, mint életükben szinte soha, Vica kezében a baba, Ferkó lábához a kölyökmacska dörgölődzik, és szemüket a kezükkel elernyőzve engem lesnek a nyári napsütésben. És várnak, egyre csak énrám várnak, míg egy napon, aminek az idejét magam sem tudhatom, bekopogok majd a régi malmunk ajtaján, s onnantól fogva azután nem választhat el minket egymástól többé senki. És jöhet újabb áradás, égzengés, zivatar – a régi malmot többé semmi se fordíthatja ki a helyéből.
(A képen a miskolci patakok vonala, a Szinva és a Pece - két ága - látható. A berajzolt körök a korabeli malmok hozzávetőleges helyeit mutatják.)
