5 

A tüzéri élet végül is érdekesnek bizonyult.

    Volt előbb kiképzés a kaszárnyában, majd kiköltöztünk a városból lőgyakorlatra, ott éltünk és gyakoroltunk pár hétig, azután beosztottak minket a lovas ütegekhez, s én az ágyúkkal utazva szolgáltam aztán egészen a szabadságharc végéig.

    A számomra máig az egyik legfontosabb ütközet február végén zajlott le Kápolna közelében. Úgy mondják a nálam okosabbak, az a vesztes csata sok rosszat hozott ránk az országos érdekek tekintetében, de bármelyik tüzér bajtársamat is kérdeztem erről az ütközetről, csak a bátor helytállásra emlékeztek vissza, mind a magunk, mind a huszárok részéről.

    Már napok óta folyt a harc, Schlick vonulását jelezte a felgyújtott Verpelét városa, mi meg, tüzérek, az országúton át vontattuk az ágyúkat hat-hat lóval. A talaj annyira egyenetlen volt, hogy csak lassan, kínlódva haladhattunk előre, s a több napi lövöldözésben egyszer csak elfogyott a lőszer is, így páran elindultunk tartalék lőszert keresni.

    A Tarna völgyében jártunk, kétoldalt erdők, mezők és szőlőültetvények, mi meg az országút után a folyó völgyében, a homokos talajon próbáltunk mindig odébb vergődni az ágyúkkal, oda, ahol épp szükség volt rájuk. 

    A lovak nekifeszültek, húzták fölfelé az ágyút a homokos meredélyen, mi meg ott botladoztunk mögötte, s hosszas kínlódás után, nagy káromkodások közepette - hiszen közben folyt a harc a folyóvölgyben, és elkélt volna a mi segítségünk is -, végül csak fölértünk a domb tetejére.

    Köröttünk csatazajtól volt hangos minden, s egy társam fölmordult, hogyan is kerülhettünk ilyen ostoba helyzetbe, nyakunkon az ellenség, mi meg itt kószálunk a két vonal között… Ha valaki tüzelni kezdene, legyen az bármelyik tábor, épp minket találna el.

    - Az lenne még a finom dolog! – nevetett ránk a hadnagyunk, akit szemmel láthatóan kissé szórakoztatott a dolog (bár később elmesélte, hogy inkább csak azért tréfált, hogy minket megnyugtasson… nos, nem nagyon sikerült neki).

    Találtunk is aztán lövegeket, s indultunk velük visszafelé, hogy most már lesz megint mivel odaköszönni az osztráknak…

    S akkor egyszer csak ott voltak a nyakunkon a császáriak. Lovas rohammal támadtak ránk, mire a tüzérek közül sokan megfutamodtak, mások viszont szembefordultak a támadóinkkal, és vagy a rövid karddal, vagy a töltőrúddal próbáltak védekezni a támadás ellen. Néhányan meg, ahogyan én is, a lovakat biztattuk, hogy induljanak végre, mert nem akartuk otthagyni az ágyút az ellenségnek. De köröttünk sorra hullottak el az embereink a vértesek csapásai alatt, s végül egy tűzmester nagyot lökött rajtam, hogy mentsem az irhám, aztán futva megindult visszafelé ő is, én meg, mit tehettem volna, követtem.

    Eddig még sose kellett olyan istenigazából bátornak lennem, sőt, a tizenhét évben, amit eddig megéltem, még felelősséget se kellett vállalnom semmiért. Most meg itt volt ez az ágyú… és jöttek a vértesek… Én még nem akartam meghalni, miközben az ágyút védem, de annyira dühített, hogy veszni hagyjuk az üteget! Így aztán egyre inkább lemaradtam a csapataink felé rohanó társaimtól, s a bajokat tetézte azután, hogy elbotlottam az egyenetlen talajon.

    Ahogy fektemben megfordultam, láttam, hogy a vértesek közül több is körülveszi az ágyúkat, a többi meg elindul felém, s a távolban futó többi tüzér felé. És nálam csak a rövid kardom volt, mert a töltőrudat az ágyúnál feledtem!

    Azért fölemeltem a kardot, bár tudtam, hogy semmi esélyem a legalább száz vértessel szemben, akik lefelé zúdultak a völgybe. És ha nem rettegtem volna annyira, még nevettem is volna a jeleneten, ahogyan egy ványadt kölyök ágált a homokban a vasba öltözött és jól felfegyverzett lovas katonák előtt.

    Akkor éktelen ordítás támadt a mi oldalunkon, s én, bár a szemem káprázott a fényben, és elvakított a vérteken felragyogó nap fénye, odakaptam a fejem.

    Legalább harminc-negyven Sándor-huszár vágtatott felénk, kivont karddal, bőszen ordítva, s bár a kis csapat eltörpült a császáriak mellett, mégis úgy estek neki az ellenségnek, akár a veszett komondorok.

    Azután meghallottam a kiáltást a fejem fölött:

    - Gyere már, a mindenségit ennek a cudar világnak!

    Ahogy fölnéztem az ismerős hangra, a világoskék csákó alól Gergely dühtől eltorzult arca meredt rám.

    - Miért pont neked kell leghátul lebzselned?!

    Felrántott maga mögé a lova hátára, és vágtatva indultunk vissza a mieink felé.

    - nem lebzseltem! – ordítottam a barátom fülébe sértetten és megkönnyebbülten egyszerre, de közben a két karommal erősen szorítottam a derekát. – meg kellett menteni az ágyút!

    - És éppen neked?! – ordította még mindig dühösen, majd, amikor beértük a csapatunk utolját, a karomnál fogva leeresztett a nyeregből. – Most már vigyázz magadra, ha megkérhetlek. Nem figyelhetek rád állandóan. Időnként foglalkoznom kellene a császáriakkal is…

    Azzal megfordította a lovát, és már vágtatott is visszafelé, amerről jöttünk.

    a tűzmestereink később elmondták, hogy kartácstűzzel akarták fogadni az osztrákot, s aztán a huszárok támadtak volna, miközben ők az ágyúkkal visszavonulnak, csak hát az ágyúk a homokban még nehezebben mozogtak, mint mi, s a huszárokat a német lovasság hamarosan megtámadta és levágta, aztán az ágyúk ellen indultak, mire a tüzéreink megfutottak.

    Akkor már az ismét egybegyűlt sereg maradéka a völgyből végignézhette, amint a németek a domboldalon az ágyúinkat próbálják elvontatni. Kínlódtak eleget, mi meg nagy elégtétellel néztük őket, mert épp az imént még mi is kipróbálhattuk, milyen nehezen lehet mozogni ezen a talajon. És ha pont a mi ágyúink kellettek nekik, hát lelkük rajta, birkózzanak csak velük! És nem akadt sem egy kocsis, sem egy tábori tüzér a közelükben, hogy segítsen rajtuk, így kardlappal ütötték a lovakat, de azok csak nem feszültek neki az ágyúknak.

    Amint ezt néztük, a megmaradt huszárok közül az egyik felkiáltott, hogy hát csak nem nézhetjük tétlenül a dolgot, s erre mind, az életben maradottak, ahogy voltak, rendezetlenül, elindultak visszafelé.

    Akkor láttam meg a vágtázó lovasok között ismét Gergelyt.

    Ahogyan néztem, amint ott vágtázik a véres, megfogyatkozott csapatban, szinte összenőve a lovával, ahogyan otthon is, mióta csak megtanult a ló hátán megmaradni, körmeim a tenyerembe vájtak, és még az ágyúinkról is megfeledkeztem, s egyre csak az járt a fejemben, csak jöjjön vissza épségben, mert ha nem így történik, én többé meg nem állhatok a nővérem előtt…

    Mialatt ez átfutott az agyamon, az egyik társam az egyik ágyúnkat úgy állította be az erdőszélen, hogy párat a németekre lőhetett, s ezzel hátrálásra késztette őket. Közben a megmaradt sereg próbált rendeződni, nagy kiabálások közepette, de hát nehezen ment a dolog, hiszen mindenki a domboldalra pislogott egyre, ahonnan végre elindultak vissza a huszárjaink – s nem sokkal később meg is érkeztek, igaz, ismét csak megfogyatkozva, összevagdosva és véresen, de az elragadott ágyúinkkal és számos, bár sebesült, de legalább életben maradt tüzérrel együtt. S a visszatérő huszárok között ott volt Gergely is!

    Felkiálthattam, mert arra kapta a fejét, s az arcán széles mosoly terült el.

    - Még ilyen ördögadta szerencsét mindkettőnknek, Janó! – kiáltotta, s akkor eldördültek ismét az ellenséges fegyverek.

    Mi a frissen visszaszerzett ágyúinkkal próbáltunk megfelelni nekik, de én egyre csak arra forogtam, ahol a huszárok gyülekeztek egybe, így épp megláthattam, ahogy egy újabb sortűz után Gergely lova felágaskodik, majd gazdájával együtt a földre zuhan. A hatalmas lármában is hallottam a ló keserves nyerítését, és a földön heverő Gergely fejét is láttam, s kissé odébb a fejéről lerepült csákót, csak azt nem, hogy a barátom megmoccanna.

    Ordítani akartam, odarohanni, rángatni a ló kantárját, hogy álljon a lábára, és én megnézhessem a barátomat, hány bordája lett oda… és lélegzik-e még egyáltalán. De nem tehettem, mert a hadnagyunk rám kiáltott, hogy tegyem már a dolgomat.

    Így hát hordtam a megszerzett lövedékeket, töltöttem és tüzeltem, és közben az járt a fejemben, minél több osztrák ágyút pusztítunk el, annál hamarabb vonulnak vissza, és én annál hamarább rohanhatok megnézni a barátomat.

    Lőttünk hát egyre, s végül az osztrákok meghátráltak a falu felé.

    Kivártam, míg az utolsó is eltűnt a domboldalon.

    Kivártam, hogy a hadnagyunk pihenjt vezényeljen.

    Kivártam, hogy a megmaradt huszárok üldözőbe vegyék a császáriakat, s mi magunk maradjunk a völgyben, és az emberek elinduljanak számba venni a holtakat és a sebesülteket.

    De akkor Gergely nevét ordítva rohantam az eldőlt lóhoz, ami a fejét emelgette, de magától mozdulni nem bírt. Rángattam a barátomat, de egyedül nem mentem semmire, s most átkoztam igazán csenevész termetemet. De akkor legalább hat kéz nyúlt még felénk, huszárok, s egy pap, aki addig reverendájában hordta nekünk az ágyúgolyókat. Ők a lovat emelték, én meg Gergely erőtlen testét húzkodtam elő a lova alól.

6

Hárman vittük le a csatamezőről a köpenyében, s először csak a kórházban nyitotta fel a szemét.

    Akkor már ott ültem az ágya szélén, s ahogy megismert, rám vigyorgott.

    - Ezt megúsztuk, Janó! – mondta, én meg előbb hatalmas megkönnyebbülést éreztem, aztán meg azt, hogy szívesen orrba vágnám, ahogyan gyerekkorunkban tettük, amiért így megrémített.

    - Zsófi megölt volna, ha nélküled megyek haza – morogtam az orrom alatt, míg az ágya mellé letett csákóján a zsinórt babráltam.

    - meg is érdemelted volna – felelte. – Miért nem vigyáztál rám jobban?

    - Hogyan?! – kérdeztem felháborodva. – Mikor én csak tüzér vagyok, te meg lovas huszár!

    - Álltál volna be te is huszárnak – mondta, csak hogy bosszantson -, akkor mindig a közelemben lehetnél, foghatnád a kezemet, és vigyázhatnál rám.

    - Vigyázzon rád a rossznyavalya ezek után!

    - talán ma az vigyázott rám. Vagy mindkettőnkre – mondta hirtelen elkomorulva. – Vagy Zsófi imádságai… Ha a lovam nem úgy esik, s én teljesen alászorulok… Tényleg: mi van a Sárával?

    Hogy nem feleltem, csak a fejemet horgasztottam még lentebb, lehunyta a szemét.

    - felfogta előlem a golyót a derék jószág. Sose lesz ilyen lovam többé…

    - Most talán elengednek minket egy rövid szabadságra – próbáltam biztatni. – Hiszen megsebesültél… Otthon lenne a legjobb kipihenned magad. Én meg mennék veled kísérőnek… nehogy eltévedj útközben…

    Erre ismét halvány vigyor jelent meg sápadt arcán, aztán elfészkelődött az ágyon, s azt kérte, meséljem el, mi minden történt velem, mióta elváltunk a kaszárnyánál…

7

Mikor már tudott járni, de a kórházat még nem hagyhatta el, az orvos tanácsára sétálni indultunk, hogy erősödjön a lába, s közben beszéltük el egymásnak részletesebben, mi minden történt velünk, mióta – alig pár hónapja, de éveknek tűntek inkább – elváltak útjaink.

    Mentünk egymás mellett, ő, a termetesebb, már ismét egészséges arcszínű, magas és vállas legény, aki után sorra megfordultak a lányok Miskolcon, s én, a „csenevész”, aki már túlesett egy tüdőgyulladáson, s inkább visszahúzódó voltam, mint harsány, s jobban is szerettem a magányt, mint a hatalmas társaságot.

    Sétáink alatt elmeséltem Gergelynek, milyen furcsa volt a kivonulásunk a fővárosból a határba, ahová a lőgyakorlatok miatt költöztünk, és milyen kényelmetlen volt az otthoni kényelmes ágyam után a durva pokróc meg a szalmazsák, amiket éjszakára kaptunk, s azóta mégis hogy megszoktuk őket…

    Meséltem neki az első lőgyakorlatról is, ahol lépéseket, kezelési teendőket tanultunk, s ahonnan az első lövésünk után többen is szétszaladtunk, úgy megriadtunk a zajtól, s mert azt hittük, meg is süketültünk rögtön.

    Elmondtam neki, hogy a kápolnai csata első napján épp a kocsmában ültünk, és ebédeltünk, s ott hallottuk meg az első ágyúlövések zaját, és onnan rohantunk azután az ágyúinkhoz. Ezen aztán úgy kellett nevetnie, hogy majdnem hanyatt esett a mankójával, és úgy kellett visszatámogatnom a kórház épületébe.

    S ő azután elmesélte, hogy a Sándor-huszárokhoz osztották be, olyan emberek közé, akik Bécsből szöktek haza még 1848 nyarán, hogy itthon harcolhassanak a saját hazájukért, nem a Monarchiáért, s hogy őt milyen boldog büszkeséggel tölti el az, hogy együtt küzdhet ezekkel az emberekkel.

    És én, ha éreztem is kis csalódottságot, amiért engem nem válogattak be a huszárok közé, ha arra gondoltam, hogyan meséljük majd el Zsófinak s a szüleinknek, milyen dicső tetteket vittünk véghez, és milyen bátor emberek mellett harcoltunk – igazából már nem bántam a dolgot, hiszen tüzérként is sok dicső tettet hajthatok még végre, hogy védjem a hazámat, és hogy büszkék legyenek rám az otthoniak.

(Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:K%C3%A1polnai_csata_Than.jpg)