1
Egész nap rettenetesen meleg volt.
A tegnapi zápornak nyoma se maradt, csak a patak szintje emelkedett valamivel magasabbra, aminek még apánk is örült – persze ő a malom miatt, mi meg azért, mert így könnyebb volt belelógatni a lábunkat a vízbe, és anyánk se kiáltozott, hogy ne másszatok le a parton, mert beleestek a patakba.
Anyánk, aki a közelünkben üldögélt, csak nem a fűben, mint mi, hanem egy padon, ami - ahogyan mondogatni szokta - csak arra jó, hogy az úri népek pihegjenek egyet rajta, ha már vették maguknak a fáradságot, kimásztak a hintójukból, és leereszkedtek hozzánk, pórnéphez a malom tövébe, kihasználta csöppnyi pihenőjét, és egy újsággal legyezgette magát.
Az újságot Mráz úr, a fűszeres hozta apánknak, aki szerette esténként, lámpafénynél böngészni a Vasárnapi Újság cikkeit. Ezekből néha felolvasott anyánknak is, aki szakadt harisnyáinkat foltozgatta közben, s apánkat korholta, hogy minek rontja a szemét a lámpafénynél az újsággal. Ferkó öcsém ilyenkor megkérdezte, anyánk szemének nem árt-e a harisnyafoltozás… de anyánk csak nevetett, meg intett, hogy hallgassunk, hiszen így nem hallja apánk felolvasását.
A nap olyan forrón tűzött le ránk reggel óta, hogy még a tücskök is elhallgattak, csak a patak sebesen áramló vize hűtötte úgy a talpunkat, hogy amikor kihúztuk a vízből a lábfejünket, egy ideig még a megszáradt fűtorzsák szúrását sem éreztük a bőrünkön. Ugráltunk is, míg melengettük a lábujjainkat, anyánk meg a fejét csóválta, és apánknak kiabált, hogy szédültek a gyerekei.
Apánk persze nem hallotta.
Mióta megörökölte a malmot nagyapától, aki az 1855-ös nagy árvíz évében halt meg, szinte ki se mozdult onnan, csak enni meg aludni járt le hozzánk az alsó szintre. mondogatta is mráz úr, aki szekéren hordta hozzánk az őrletnivalót a Kossuth utcáról, hogy apánk a malom megszállottja lett, de apánk csak nevetett, aztán szólt Mráz úrnak, hogy inkább segítene behordani a zsákokat, végül is a munkától az ő ujjáról se potyogna le a karikagyűrű.
Ferkónak felcsillant a szeme – mert ha az a gyűrű a patakba esne, ki lehetne halászni onnan, és ha elvinnénk a főutcán az ékszerész úrhoz, ő biztosan adna érte annyit, hogy abból kifutná három süteményre. Hiszen hát hárman lennénk, vagy mi a szösz.
Kapnál is apánktól, mondta az öt éveket két hónapja betöltött Vica húgom éneklő hangon, amiből tudtuk, hogy úgyis beárulna minket, hiába kínálnánk meg őt is a süteményből. Te is, meg Gábor is, amiért nem adtátok vissza a gyűrűt, folytatta Vica, mire Ferkó nagyot lökött rajta, hogy a húgom majdnem belepottyant a Szinvába. Vica persze beárult minket a lökdösődés miatt, így aztán ferkóval hason aludtunk aznap éjjel – másnapra viszont Vica babájának eltűnt a haja, és csak egy tépett csutak maradt a fején. Futott is panaszra anyánkhoz, akinek szerencsére nem volt ideje a bűnöst kutatni, mert apánknak segített a zsákok cipelésében.
Nem volt nagy malom a miénk, apánk egymaga dolgozott benne, és Ferkóval mi tanultuk nála a mesterséget, de nagyapa miatt, aki számos úrral együtt verekedte végig magát a magyarok szabadságharcán, ahogyan apánk mondogatni szokta, az urak közül, akik hazatértek a csatából, és megúszták a tömlöcöt is, sokan még mindig hozzánk küldték a gabonát őrletni.
Vihar lesz, jósolta anyánk, még mindig a lappal legyezgetve magát, majd nagyot sóhajtva fölkelt a padról, és ment, hogy megmelegítse a vacsorát.
Ferkó fölnézett az égre, és legyintett, ahogyan apánk szokta, ha szerinte valaki bolondságokat beszélt. Nevettem én is, mert az égen nem volt egy fia felhő sem, a nap meg épphogy ki nem égette a szemünket, csak Vica húzogatta a száját, azon töprengve, voltunk-e most annyira neveletlenek, hogy azt érdemes lenne beárulnia apánknak.
De Ferkó már ki is kapta a kezéből a babát, és meglóbálta a Szinva fölött.
Akarod, hogy ússzon, kérdezte vészjóslóan, a szeme meg úgy villogott, hogy tudtam, azt se bánja, ha apánk ismét elfenekeli, de most végre megmutatja a húgunknak, hol a helye a sorban.
Vica szeme is villogott, s még kis ujjait is begörbítette, mint a macskánk szokta, míg el nem tűnt egy éjjel, de nem felelt, csak nézte a babát kitartóan. Végre Ferkó is megszánta, és a kezébe nyomta a babát.
Aztán hallgass, érted, mondta még, majd vígan kiáltozva fölszaladt a meredeken.
Nem védtél meg, pedig te vagy a nagyobb, nézett rám a húgom vádlón, de én csak a vállamat vonogattam.
Hiszen nem voltál veszélyben, mondtam, azzal löktem egyet rajta, hogy induljon el ő is, mert egyedül nem maradhatott a vízparton.
2
Az újabb vihar éjjel zúdult le ránk a hegyekből, akkora villámokkal ragyogtatva fel az elsötétült égboltot, hogy Vica, akit máskor semmilyen égzengéssel nem lehetett felébreszteni, kiugrott az ágyból, és visítva rohant apánkhoz, aki a kanóccal küszködött, hogy valahogyan világot gyújtson.
Anyánk mormogott valamit, Vicát csitítgatta, apánk meg mondott egy cifrát, de csak halkan, a fogai közt – bár mi így is meghallottuk, Ferkó még meg is bökött a lábával a takaró alatt, s barnára sült arcában csak úgy világítottak a fogai, ahogyan vigyorgott.
A kis pisis, súgta oda nekem, de anyánk, aki a karjában hozta vissza a babáját szorongató húgunkat az ágyba, így is meghallotta, és nagyot csavart az öcsém fülén.
Ferkó visított, mint a malac - aminek a levágásában a télen apánk is segédkezett a szomszédban, a csatateret szintén megjárt Soltész bácsinál -, és a fejére húzta a takarót. Amint anyáék elaludtak, nagyot csíp Vicába, aztán, ha a szüleink felriadnának a sírásra, azt mondja majd, biztosan valami nagy bogár volt, ami betévedt a házba.
Odakint csak úgy morajlott a szél, s ha a villám a közelben bevágott, úgy mennydörgött, hogy beleremegett a ház. Apánk a fogát szívta, morgott is valamit, majd felkelt, s a lámpással az ajtóhoz ment, talán, hogy kinézzen, de nem sokra jutott.
A szél azonnal bevágta az ajtót, visszalódítva apánkat a szobába, a lámpás is kialudt, így csak ültünk a sötétben, és hallgattuk, hogyan dobol az eső a tetőn.
Nem lesz ez így jó, mormolta apánk. Nem is feküdt vissza, csak ült a sötétben, és várt.
Így persze Ferkó se tudott elégtételt venni a húgunkon, inkább elfordult a fal felé, és újból a fejére húzta a takarót. Vica a babáját szorongatva a hátamhoz gömbölyödött, így éreztem, hogy minden mennydörgésnél megremeg. Végül, mert tudtam, ha ennyit mocorog, én se fogok tudni elaludni, szembefordultam vele, és megfogtam a kezét. Akkor hálásan felsóhajtott, és közelebb csúszott hozzám.
Múlik a vihar, hallottam már félálomban apánk hangját. Nem lesz semmi baj.
(A képen a miskolci Széchenyi utca látható az árvíz másnapján.)
